Tóth Erzsébet

NYÁR, BORGES-UTCÁK

Ünnep, mint mindig, csöndes és jeltelen.
Igazából nem mertem senkire se nézni.
Féltettem titkomat, hogy megszökne szemem
sugarával. Így ringatóztam, suhantam át
a napokon. Várj, várj, a világ még nincs

fölkészülve erre. Mint a mesében, hoztál
is ajándékot, meg nem is. Magamhoz öleltem,
a „nem”-ről egyelőre nem vettem tudomást,
azzal majd később foglalkozunk, de az
„igen” nem tűr halasztást, könnyen fakép-

nél hagy, nagyképű, gőgös jószág. Nyár van,
nesze semmi, április bolondja. Ránézhetek
már mindenkire. Azt a nagy semmit, amit tőled
kaptam, visszanézhetem nyugodtan már a
világra. Cinkosom lett a hirtelen

ránk zuhant nyár, a Kövér Lajos utca egyik
kertjében két szamár álldogált, mintha
csak rám vártak volna, de azért voltak
kétségeim, „Nézd, ez bolond, hozzánk beszél,
nem látja, hogy szamarak vagyunk?”
– nézett

egyikre a másik, miután megelégelte tekinte-
tem. De látom, szamárkák, csak éppen néha
nem lehet a napot estig kitartani. Elomlások
következnek, rám dől az összetákolt,
rosszul tartott nap. S akkor jöttetek ti,

csacsik. Még mondja valaki, hogy nem mi
tartjuk vállainkon a napot. Gyönge vállainkon
alma délutánok. Hogy kemény maradjon a hús.
Hogy almakemény hús maradjon. Odébb álltam.
Melletted sem volt már hely. Csak élj még

egy kicsit, kérlek. Akárhogy is. Hiszen an-
gyalok száguldoztak, ütköztek, karamboloztak
a telefonban, ha mi egyszer – nem egyszer –
úgymond beszélgetésbe fogtunk. Szálltak
hangunkkal, hallgatásunkkal, más dolguk nem

lévén. Gyakran hasukat fogták nevettükben
gyerekségeinken, vagy sírtak sorsunkon bánatuk-
ban, s hogy nem segíthetnek rajtunk. Estére
szárnyaik összevissza lógtak. Efféle
pásztorórákat többé nem bonyolítunk, mondták

mindannyiszor, de őket senki nem kérdezte,
szállniuk kellett ismét, szárnyaikat össze-
rendezve. Nem kellett egymáshoz érnünk, mégis
összemorzsolták minden porcikánkat. S akkor
így, lassú tüzön, két szavad parazsán

szédelegni át a napokon, hozzá még járni is
kellene, járdogálni, hogy el is múljon, meg is
maradjon. Félek, mire a Test sorra kerülne,
nem lesz már testünk.