Takács Zsuzsa

A VENDÉG KALAPLENGETÉSE

Hátrálva halad kifelé, így érkezése víg
eseménye újraélhető: a nyíló ablakok sora
(amely ma zárul), az (elnémult) üdvrivalgás,
a (hervadt) szirmokkal hintett, fákkal
szegélyezett út (léggömbfoszlányok
az ágakon). Átérzi helyzete fonákságát,
és hogy búcsúja gesztusához nem társul
a méltóságteljes búcsú látszata, sem
az egyéni balszerencsét kísérő általános
részvét. Az önmaga ütötte zajban kell
távoznia: padlórecsegés, majd cipőtalpának
surranása a burkolaton. Érzi, hogy nevetséges,
ahogyan rákmenetben halad kifelé, és nem
hűti szégyenben égő arcát a tudat, hogy
mindenki így tesz, ha órája üt,
ha felkeltik, vagy felkel a terített
asztaltól, veszi kalapját, de mindeközben
szemét az önfeledt fecsegőkön legelteti.
Tekintete érdek nélkül követi a tálcák
zegzugos útját, a felhalmozott fogásokat.
Megszokásból vagy éntudata túlzásának
engedve emlékezetében képet képre halmoz,
s reméli, építménye nem dől össze,
készlete a végső pillanatig kitart.
De ugyanakkor: ez már nem az én vacsorám,
gondolja megkönnyebbüléssel.