Réz Pál

VITA LEVÉL MARGÓCSY ISTVÁNNAK

Kedves István,
Kovács András Ferenc költészetéről írt bírálatod lapzárta után érkezett ugyan, de olyan érdekesnek és fontosnak tartottam, hogy becsempésztem még augusztusi számunkba. Köszönöm: azt gondolom, kitűnő írás, széles alapozással, finom megfigyelésekkel; osztom véleményedet, hogy ez a kivételes tehetségű költő a „mesterkedők”-höz, a magyar irodalom táncos-dalos hagyományához (is) kapcsolódik, találónak tartom, amit a „csekély dolgok” esztétikai jogosultságának elméletéről és gyakorlatáról írsz, kivált pedig azt, amit Kovács András Ferenc szerepjátszásainak gazdagságáról, változatosságáról mondasz. Folytatnám – és egyetértés, elismerés lévén, talán nem is unnád…
De:
Csokonai-mottóval indítasz – „…csupán szerelmet / és bort fogok danolni…” –, és az anakreóni ars poeticát KAF-ra alkalmazod. Persze ez a kihívó program már Csokonainál is provokatív túlzás volt – de hiszen a vers közegét, keletkezésének körülményeit, irányát sokkal jobban ismered, mint én. Igen, sem a debreceni, sem a marosvásárhelyi költő nem vallotta, vallja magát vátesznek, talán abban sem hittek-hisznek, hogy küldetésük volna, a romantikus költőszerep idegen tőlük, de – gondolom – ez a tartózkodás mégsem jelenti azt egyikük esetében sem, hogy ne tekintenék magukat egy közösség részének, azt pedig semmiképp sem, hogy ne követték volna, ne érezték volna át koruk történelmi eseményeit s ne írtak volna politikai verseket. Csokonairól szólva ez közhely, KAF-ról szólva még nem (te sem szólsz erről), noha éppen új verseiben ismét nagy erővel – és olykor indulatosan – törnek fel közvetlen vagy közvetett politikai vonatkozások, utaljon akár erdélyi, akár általános magyar, akár még egyetemesebb jelenségekre. Egy ELTE-szeminárium tíz diákja egy teljes szemesztert dolgozhatna, hogy kigyűjtse ezekből a versekből a hol játékos, hol kétségbeesett utalásokat magyarságra és magyarkodásra, kisebbségi helyzetre és a schengeni zengerájra, s akad a motívumok között nagyon is konkrét: aligha tévednék, ha azonosítani próbálnám a dumagógot és a dumakratát vagy a Honmentő Káeftét. Kár volna megfeledkeznünk a káprázatos formaművésznek ezekről az indulatairól: meglehet, ötven év múlva Kovács András Ferencet korunk egyik legpolitikusabb magyar költőjeként (is) fogják méltatni. (A mai kritika jó része, ha egyáltalán észrevenné költészetének ezt a vonulatát, alighanem rosszallaná, jó esetben mosolyogna rajta, hiszen megértük azt
is, hogy Petri egykori politizálását is elnéző legyintéssel bagatellizálják némely ítészek.) Nem, a Saltus Hungaricus zenéje nem nyomja el – miért is nyomná? – a Psalmus Hungaricus hol zokogó, hol fanyar, hol esdeklő, hol gunyoros-fájdalmas hangjait – csak legyen fülünk meghallani őket. Bár mondhatnám úgy is: nehéz nem felfigyelni rájuk.
KAF távol szeretné tudni magától, írod: „a modern személyesség poétikájának bélyegét”. Nem a bélyeg terminusán és minősítésén csodálkoznék most – bár nem tudom, ki akarná, ki merészelné megbélyegezni személyességéért Adyt vagy Szabó Lőrincet, József Attilát vagy Radnótit, Tandorit, Orbánt, Rakovszkyt vagy akár Apollinaire-t, Mandelstamot? –, hanem azt vitatnám, hogy a próteuszi játékok, a karneváli maskarádé, a gyakori-gyors álarccsere elfedné, kivált pedig hogy szétrombolná az arcot, a személyt, a personát. Óvakodnék – ebben a tekintetben is – túl komolyan venni, kizárólagosnak és általános érvényűnek tekinteni a költő egy-egy kijelentését, sorát, metaforáját – célravezetőbb együtt nézni, látni az egymással feleselő versnyilatkozatokat, szembesíteni őket egymással és az egész hatalmas, máris imponáló életművel. Mert igaz ugyan, hogy KAF a Sestiná-ban elhessenteni látszik magától a klasszikus eszményt: „távozz hát tőlem, személyesség, mélység!”, de az Ad animam suam-ban arról ír, hogy „rút lénye” megannyi mása arcai mögül, „mint öntudat, kilóg”. Kovács András Ferenc személyéről, sorsáról, szerelmeiről, két lányáról, Marosvásárhelyéről, utazásairól, barátairól jóval többet tudunk meg, mint – teszem azt – T. S. Eliot, Füst Milán vagy Pilinszky életkörülményeiről, életútjáról az ő verseikből. Aki elmélyed KAF, Lázáry René, Caius Licinius Calvus vagy akár Jack Cole verseiben (avagy KAF legújabb alakmása, Csakcsöndzöng Cángráng-gjacó tibeti költő négysorosaiban, amelyeket alkalmam volt kéziratban olvasni), az könnyűszerrel kihüvelyezheti belőlük a legszemélyesebb vonatkozásokat, a panaszszót a távolba szakadt gyermek után, egy fiatal szerelem tündöklését, a méltatlan támadások fájdalmát, a „jussos jakarnokok”, „tapsonc majmok” megvetését, felismerheti a színházat, a szerkesztőséget, ahol a költő dolgozik – a dadaista ötletek tűzijátéka, a szófacsarások kesernyés humora, az antik vagy egzotikus utalások opalizálása nem távolít el tőlük, éppen hogy élesebbé teszi kontúrjaikat. Mi volna ez, ha nem személyes költészet, a nagy lírai hagyomány egyik korszerű (és roppant rafinált) változata?
Szép Csokonai-mottóval indítod, szép Pálóczi Horváth-idézettel zárod kritikádat. Joggal, hiszen ennek az ugrós táncszónak szökellése is tovább zeng, ravasz hangszerelésben, KAF költészetében. De a Pálóczi Horváth-vers szemlélete, essék erről is szó, már nem az övé: KAF – engedtessék meg, hogy a nevében beszéljek – aligha gondolja, hogy a franc tánc mind negédes, a németnek nincsen mutációja, az anglus melancholis: a magyar régiségben gyökeredző költészetét Kovács András Ferenc a világlíra ragyogó sugaraiban fürdeti meg. (Elnézést a szerkesztőhöz nem méltó, mert túl poétikusra sikeredett – és nem is pontos képért.)

Szívélyesen üdvözöl
Réz Pál