Rába György

KENTAUR


Mindig szájtáti ámulattal
gondoltam Münchhausen lovára
ficánkolt fara éjjel-nappal
bár a kapurostély levágta
pofája kút vizét vedelte
folyatta ki csonk gyomra egyre

Utóbb eszméltem emberállat
vagyunk kettéosztva derékig
nevezze bárki paripának
betöretlen nyers szenvedély itt
minden férfi patája zúz tör
s folyvást szomjazik belső tűztől

Vagyok én is enyhíthetetlen
kívánkozás az újra jobbra
legyen akár túl ungon-berken
testi börtönömmel dacolva
ám természet ellen mitévő
nem vágtára termett az élő

A mének álma másik énem
ragadna csak mezsgyéken által
de nem esengek dúlni mégsem
tikkadtan ki tiporni átall
időmet közösködve töltöm
két lábon itt az anyaföldön