Kicsi Sándor András

A FÉREG SZEMANTIKÁJÁRÓL

Brent Berlin a következő, öt- vagy hatszintű, felülről lefelé egyre kevésbé átfogó hierarchiát javasolta az etnobiológiai kategóriákra: (1) egyedülálló kezdő (unique beginner) (növény, állat); (2) életforma (life-form) (fa, bokor, madár, hal stb.); (3) köztes (intermediate vagy midlevel) (például lombos fa, tűlevelű fa); (4) nem (genus, generic) (például bükkfa, fűzfa); (5) faj (species, specific) (például Fragaria vesca vagy erdei szamóca vagy Kalotaszegen szórványosan leányeper, Fragaria viridis vagy csattogó szamóca vagy Kalotaszegen szórványosan fiúeper); (6) változat (variety, varietal) (például a dió – Juglans regia – változatai Kalotaszegen borkándi, fás, köves stb.) (Berlin 1992: 16, 23, Brown 1984: 4–5, Lakoff 1987: 33; közülük a köztes kategória tűnik legkevésbé jelentősnek; a kalotaszegi példák forrása Péntek & Szabó 1985).
Az alapszintet (basic-level) a nem (genus, folk-generic level) képviseli, ez a legkitüntetettebb az osztályozásban, mivel az emberek általában ezt a leghajlamosabbak megnevezni, erre leginkább hajlamosak emlékezni, a nyelvekben erre a szintre vannak a legegyszerűbb nevek, e szintű kategóriáknak van a legnagyobb kulturális jelentőségük, ezeket észleljük egészként, egyetlen Gestaltként (Lakoff 1987: 37, Berlin 1992). Brent Berlin, Eugene Hunn és munkatársaik a mexikói maja tzeltalok növény- és állatneveit áttanulmányozva arra az eredményre jutottak, „hogy alapszinten a növényekre és állatokra vonatkozó népi terminológia (folk terminology) majdnem tökéletesen megfelel a biológiai taxonómiának […] Magasabb és alacsonyabb szinteken a pontosság határozottan csökken. Ennek két okát feltételezték: az egyik a világgal, a másik az emberi érzékelés és megismerés természetével kapcsolatos. A növények és állatok esetében az alapszint megfelel a biológiai nem (biological genus) szintjének. Ez a fajok fölötti szint. Egy adott helyi ökoszisztémában az adott nem egyik faja általában jobban alkalmazkodik, mint mások. Így nagyon általános, hogy egy helyi környezetben egyetlen faj reprezentálja a nemet. Ez elég könnyen észrevehető különbségeket eredményez az egy helyen élő fajok általános formájában. Mivel a felszíni forma érzékelése az alapszint egyik meghatározója, a kategória-tagság eldöntése okkal itt a legpontosabb.
Látható, hogy fogalmi rendszerünk az alapszinten nyugszik, és hogy felfelé általánosítunk, lefelé pedig specifikálunk. Vagyis fogalmi rendszerünk azon a szinten van megalapozva, amelyiken a legeredményesebb a kölcsönhatásunk környezetünkkel” (Lakoff 1992: 102).
Ami az állatok életformaszintjét illeti, Cecil H. Brown öt hipotetikus kategóriát állított fel, amelyekre a világ nyelvei lexikalizálnak terminusokat. Ez az öt kategória a következő (1984: 15–16):
BIRD: nagy (legalábbis a bogarakhoz képest nagy) lények, szárnyakkal és általában tollakkal és csőrökkel. Ez a kategória legnagyobb kiterjedésében átfogja a madarakat és az olyan repülő emlősöket, mint a denevérek. A magyarban erre a kategóriára a madár szó lexikalizálódott.
FISH: áramvonalas testű és uszonyos állatok, amelyeknek általában kopoltyújuk van. Ez a kategória legnagyobb kiterjedésében átfogja a halakat és az olyan halszerű emlősöket, mint a delfinek és a cetek. A magyarban erre a kategóriára a hal szó lexikalizálódott.
SNAKE: tollatlan, szőrtelen, hosszúkás lények, amelyeknek általában nincs végtagjuk. Az ebbe a kategóriába tartozó állatok a kígyók és/vagy férgek. A kategória legnagyobb kiterjedésében átfogja a kígyókat, férgeket, gyíkokat, angolnákat és esetleg a hosszúkás, hüllőszerű rovarokat. A magyarban erre a kategóriára a féreg szó lexikalizálódott.
WUG: apró lény, amely nem tartozik a BIRD, FISH és SNAKE kategóriába. E kategória átfogja a rovarokat és az olyan kis lényeket, mint a pókokat, gyakran a férgekre is kiterjed. Olykor benne foglaltatnak más lények is, mint gyíkok, teknősök és békák – ha kicsik. A magyarban erre a kategóriára a bogár szó lexikalizálódott.
MAMMAL: nagy lény, amely nem tartozik a BIRD, FISH és SNAKE kategóriába.
E kategória átfogja az emlősöket, s gyakran kiterjesztik olyan nagy állatokra, mint iguanák és krokodilok, ráadásul pedig teknősök és békák – ha nagyok. A magyarban erre a kategóriára külön szó nem lexikalizálódott, legközelebbi megfelelői négylábú (állat), emlős, barom, állat (jelentésszűküléssel egyedülálló kezdőt jelölő mivoltához képest).
Az állatokat átfogó kategóriákkal többféle-, legalább kétféleképpen osztályozhatjuk (1) az életforma szintjén alakjuk és mozgásformájuk szerint (ezek a népi rendszerekben nem válnak szét élesen), valamint (2) hasznosságuk, ezen belül kitüntetetten fogyaszthatóságuk szerint. A féreg érdekessége az, hogy mindkét keretben egyaránt azonosítható, különböző kritériumok alapján, ugyanakkor mindkét keretben negatívan van definiálva.
Féreg lehet (1) az életforma szinten minden olyan állat, amely nem négylábú, hal vagy madár (tehát a SNAKE és egyben a WUG kategóriát fedi). Ez a négyes felosztás található meg például Platónnál (Timaiosz 91–92) és a Bibliá-ban is (1Móz1: 20–30, 3Móz11: 46, 1Kir4: 33). Végső soron e négyes szolgált Carl Linné rendszerének alapjául is. Az ő 1735-ben megjelent Systema Naturae című művének hatos állattani rendszere tulajdonképpen csak a férgeket bontja tovább: Quadrupedia „négylábúak”, Aves „madarak”, Pisces „halak”, Reptilia „csúszó-mászók, hüllők”, Insecta „bogarak, rovarok”, Vermes „férgek”. A Quadrupedia helyett csak a későbbi kiadásokban áll Mammalia „emlősök”. A négyes osztályozás számos nyelvben lexikalizálódott (például kínai shou „négylábú”, niao „madár”, yu „hal”, chong „féreg”), a magyarban azonban nincs meg tisztán, elsősorban a MAMMAL és a SNAKE kategória problematikussága miatt. A négyes felosztás a Bibliá-ban már mindjárt a teremtés leírásakor szerepel, de a magyarban a negyedik csoportra nem a féreg, hanem legalább Károli Gáspár fordítása óta a csúszó-mászó (állat) használatos.
Az életforma szintjét átfogó kategóriák előfordulására, az állat szó szűküléses használatára érdemes idézni Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művéből az Éj monológjának egy részletét (Kicsi 1991: 128):

„A féreg, a pillanat buboréka,
Elvész; idő sincs lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.”

Másrészt, az életforma szintjén felvett jelentésétől eltérően a féreg (2) jelölheti a nem fogyasztható, különösen kártékony (például egér, patkány) vagy félelmetes állatokat (amilyen a farkas, a medve és a sas) is.
Tájszótárainkban a féreg szó – egyes nyelvjárásokban férög, férëg, fiéreg, féirög, fíreg, fírëg alakváltozatokkal – jelentése állatnévként „1. mindenféle kártékony állat, a) egér, b) patkány, c) görény, d) farkas, e) medve; 2. minden különös állat; 3. minden állat, különösen vadállat” (MTSZ 1: 577), illetve „1. különféle kártékony rovarok és kisebb, főként rágcsáló és ragadozó emlősállatok gyűjtőneve; 2. különféle kártékony, gyakran az emberen vagy állaton élősködő rovarok, légy, szúnyog, bolha, tetű stb. gyűjtőneve; 3. különféle kártékony rágcsálók és kisebb ragadozók, egér, patkány, hörcsög, görény, menyét stb. gyűjtőneve, a) egér, b) patkány; 4. ragadozó emlősállatok és madarak, medve, farkas, sas gyűjtőneve” (ÚMTSZ 2: 423–4). A Magyar nyelvjárások atlaszá-ban a féreg szórványosan „egér” (617. o.), „patkány” (618. o.), „hernyó” (650. o.), „csimasz” (651. o.), „kukac” (652. o.) és „szú” (974. o.) jelentéssel szerepel, sőt megvan a féregfa összetétel is, egérfa mellett, „égerfa” jelentéssel (120. o., még ÚMTSZ 2: 424). A féregnek különösen frappáns meghatározását adta egykor (1838–1845) Gáspár János erdélyi tájszógyűjteményében: „e szavat nagyon sok s egymástól elütő értelemben használják Erdélyben: 1. zsebszót(ári) Wurm. 2. egér. 3. toportyánféreg (= farkas és medve). 4. rovarok lárváji általán. 5. mindennemű kártékony, apróbb állatok, görény, menyét stb.” (Szabó 1964: 20). Kalotaszegen a féreg alá tartoznak a rovarok, lárvák, bélférgek, apróbb rágcsálók (egér, patkány) is (Vasas 1985: 74, 90), a kicsi féreg kifejezés pedig a bolha szó szinonimája (1985: 56). Az Ormánságban férög „apróbb, nagyobb pusztító, kártékony állat csúszómászó bogár” (pl. farkas, görény, patkány, menyét, gyümölcsben fúró kukac, csótány, csömöz, pücsök stb.) (Kiss & Keresztes 1952: 157). A tájszótárakból kiinduló elemzés szerint a féreg szó – többek között – hajlamos a meg nem határozott (saját névvel nem bíró) állatok gyűjtőneve lenni.
A féreg szó személyneves származéka (Fergudi) 1152-ből adatolható. A korai magyar szójegyzékekben ferek, fereg, feruk stb. változatokban a latin vermis és a német wurm megfelelője, s számos összetételben (borféreg, disznóféreg, szalonnaféreg stb.) is előfordul (RMG 233–5). A Jókai-kódex-ben (1372 után) „gyarló teremtmény” (fergec zked), a Müncheni kódex-ben (1416 után) „lelki gyötrelem”, a Döbrentei-kódex-ben (1508) „alávaló ember” (fireg), a Jordánszky-kódex-ben (1519) „vadállat, kártékony állat” jelentésű (TESZ 1: 891–2, EWUNG 1: 381).
Ami etimológiáját illeti, a féreg a vogul peŻrk „féreg, kukac, rovar” és zürjén perk „tetű” szókkal van rokonságban, s eredeti jelentése „a gerinctelenek csoportjába tartozó apróbb állat” lehetett (TESZ 1: 892, EWUNG 1: 381). Ami jelentésviszonyait illeti, az átfogó jelentéshez (jelentésekhez) képest a fajokat (az erdélyi nyelvjárásokban „egér”, az Alföldön „farkas” stb.) jelölő jelentések szűküléses szinekdochéval keletkezhettek, akárcsak a szintén nyelvjárási madár „veréb” (Károly 1970: 167–8). Hasonló szűküléses szinekdoché más nyelvekből is ismeretes, ilyen például a zürjén (orosz jövevényszó) z´ver „vadállat; nyest” (Károly 1977: 383). Nagyobb jelentésbeli kiterjedésében a féreg tehát életforma kategóriát jelöl, kisebb kiterjedésében pedig nemet vagy fajt. Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni Gerald Durrell példáit, akinek adatai szerint a dél-amerikai spanyolban a féreg megfelelője, a bicho lehet „pillangó” (1964: 116), de lehet „pecarí” jelentésű is (1964: 160), ráadásul a bikaviadalok nyelvén a bika (toro) egyik megnevezése is bicho.
A féreg – talán tabu révén is meglevő – népnyelvi szinonimái között is megvan a bibliafordításokból ismert csúszó-mászó, de szerepel még a csúnyaság és csintalan állat is (mindháromra Berde 1940: 194; a csúszó nyelvjárásokban leggyakrabban „kígyó”, olykor „sikló”, MTSZ 1: 371, ÚMTSZ 1: 924–5; a csúnyaság pedig inkább csak a házban elszaporodó bogarak gyűjtőneve Rábagyarmaton, ÚMTSZ 1: 918). Több erdélyi nyelvjárásban (különösen a székelyekben) és egyes csángó nyelvjárásokban a féreg csak „egér” jelentésben szerepel (akár az egér szó szinonimájaként is, Gálffy & Márton 1987: 120–1, Wichmann 1936: 40). Erre reakció – az átfogó jelentést pótolva – egy magyarózdi román jövevényszó: „gidigány: hüllők, patkányok, egér gyűjtőneve” (Horváth 1980: 481).
A magyar nyelvjárásokból számos -féreg utótagú kifejezés ismeretes, például barázdaféreg „földigiliszta” (MTSZ 1: 100, MTSZ 1: 346), bőrféreg „lóbetegségként takonykóros nyirokér- és nyirokcsomó-gyulladás” (ÚMTSZ 1: 592), búzaféreg „gabonaféreg vagy magtári zsuzsok (Calandra granaria); búzabogár” (ÚMTSZ 1: 647); büdösféreg „poloska” (ÚMTSZ 1: 652), csókaféreg „kemény szerszámfáknak szúfúrta lyukacsai” (MTSZ 1: 337), „cserebogár pajorja” (ÚMTSZ 1: 872), „csimasz” (Magyar nyelvjárások atlasza 651. o.), földiféreg „vakondok” (ÚMTSZ 2: 515), furulyásféreg „dohánypalántát pusztító féreg” (MTSZ 1: 645), fülféreg „fülbemászó” (ÚMTSZ 2: 557), hájféreg „csimasz” (Magyar nyelvjárások atlasza 651. o.), hamuféreg „a káposztán élősködő féreg” (MTSZ 1: 798, ÚMTSZ 2: 835), harcsaféreg „a kérész lárvája” (MTSZ 1: 810, ÚMTSZ 2: 853), kaptányféreg „patkány” (ÚMTSZ 3: 96), kolompérféreg „csimasz” (Magyar nyelvjárások atlasza 651. o.), korpaféreg „a szilva levelét pusztító féreg; levéltetű” (MTSZ 1: 1182, ÚMTSZ 3: 496), krumpliféreg „csimasz” (Magyar nyelvjárások atlasza 651. o.), lóféreg „lótetű” (MTSZ 1: 1347, ÚMTSZ 3: 884), méhféreg „méh” (ÚMTSZ 3: 1209), olvatagféreg „dohánypalántát pusztító féreg” (MTSZ 2: 13, ÚMTSZ), ősziféreg „tücsökfaj, mely a szőllők között s általában a hegyek déli oldalain nagy sokaságban található ősszel” (MTSZ 2: 46, ÚMTSZ), palackféreg „poloska” (MTSZ 2: 61, ÚMTSZ), patkányféreg (Magyar nyelvjárások atlasza 618. o., ÚMTSZ), rászaféreg „káposztaféreg; tolakodó” (MTSZ 2: 255, ÚMTSZ), rozsféreg „a ló végbelében levő kukac (zabféreg)” (MTSZ 2: 315, ÚMTSZ), síkféreg „lisztféreg” (MTSZ 2: 384, ÚMTSZ), szőrféreg „többféle állatokon élősködő féreg” (MTSZ 2: 601, ÚMTSZ), szúféreg és szulféreg „szú” (Magyar nyelvjárások atlasza 974. o. ÚMTSZ), toportyánféreg „medve, farkas” (MTSZ 2: 759, ÚMTSZ).
Ami a féreg „farkas” jelentését illeti, érdekes, de megalapozatlan feltevés ezt a török qurt „féreg, farkas” poliszémiájából származtatni. A köznyelvi, de régies és népies toportyán és toportyánféreg a farkas választékos szinonimája, s az ordít, mint a fába szorult féreg kifejezés eredetileg egy farkasfogó szerszám használatára utal (Nagy 1979: 141–3).
A féreg nemcsak az egyébként a MAMMAL (négylábú), hanem a BIRD (madár) kategóriába tartozó állatokat is jelölhet. Például Lakatos Károly szerint a századfordulón a szegedi halászok a bakcsót körülírással réti férögnek (1910: 152), a sast nagyebadta férögnek (1910: 88), a kisebb ragadozó madarakat pedig kergetözsdi férögnek (1910: 89) nevezték.
A denevér megnevezései között Kádár Lajos alpári (Bács-Kiskun megye) népi írónál egyaránt szerepel a denevér, bőregér és a se féreg, se madár (1959: 51–52), míg egyes moldvai csángó nyelvjárásokban (így Szakatura és Dózsaújfalu községekben) a denevér férëgmadar (Márton 1960: 279, ÚMTSZ 2: 424), ami alatt minden bizonnyal „egérmadár” értendő (Kicsi 1991).
A továbbiakban röviden kitérek a féreg kategória népi táplálkozásbeli, részletesebben pedig népi gyógyászatbeli jelentőségére. A féreg kategóriába tartozó állatok általában a magyarságnál sem fogyaszthatók, s erre jó példa a határesetet képező csigaevés (erről bővebben Kicsi 1990). Ismeretes, hogy nagy költőink, Berzsenyi Dániel és Petőfi Sándor kifejezetten csigakedvelők voltak. E tradíció folytatásáról emlékezett meg Garai Gábor az Élet és Irodalom 1984. karácsonyi számában, elbeszélve egy ebéd történetét, amely 1966 tavaszán került elfogyasztásra „a Matróz-tanyán, a rakparton, az Erzsébet híd pesti hídfője közelében”. Az ebéden öten vettek részt: Illyés Gyula és Váci Mihály csigapörköltet ettek, a másik két költő, Somlyó György és Garai, valamint az írószövetség sofőrje mást. Illyés, a maga szalonízűvé vált népiességét fitogtatva szóba hozta a rácegrespusztai csigaevést: szülőfalujában a csiga a szegények (a sofőr kérdésére részletezve: cigányok és nem cigányok) eledele volt. De amikor a pincértől afelől érdeklődött, hogy kedveli-e a csigát, autentikus népi megfogalmazásban kapta a megrökönyödött, tiltakozó választ: „Magyar ember vagyok én, nem eszem én férget.”
A betegséget testbe jutva okozó állatokat általában a féreg kategóriába sorolhatjuk. Kóssa (később Magyary-Kossa) Gyula (1908) foglalkozott részletesebben a féreg gyűjtőnév alá sorolt állatoknak betegségekhez kapcsolódó vonatkozásai közül „azon régebben általános, helyenként ma is élő babonás néphittel, hogy az ember gyomrába és egyéb belső részeibe fürdés, ivás vagy alvás közben – szájon, orron, fülön stb. át – mindenféle utálatos féreg: kígyó, béka, pióca, viziborjú juthat be s ott tartósan tovább élhet” (Jakubovich 1933: 187). Magyary-Kossa szerint „Ha annak magyarázatát keressük, hogy honnan származhatik a népnek az a hite, hogy a gyomorban kígyó, béka és más férgek élősködhetnek és súlyos betegséget okozhatnak, akkor első sorban az ideges, gyomorhurutban vagy más gyomor- és bélbajban sínylődő ember illúziójára kell gondolnunk” (Kóssa 1908: 277–8). Hasonló véleményen van Oláh Andor is (1986: 148), aki a férgeket (köztük még egy őtőgyík, nyilván étőgyík „mérges gyík” nevezetűt is) neurotikus és pszichotikus betegek képzeletének tulajdonítja, és rámutat, hogy ezek a betegségokozókra vonatkozó ősi hiedelmeknek is megfelelnek. Másképpen vélekedik viszont Barna Gábor, aki a Hortobágy vidékének hiedelmeit és népszokásait tárgyaló munkájában arra a következtetésre jut, hogy „A víziborjúról szóló hiedelemtörténetekben valószínűleg a spontán abortusz, a vetélés jelenségével állunk szemben” (1979: 79). Egy harmadik álláspontot képvisel Liszt Nándor, akinek közvetlenül a századforduló utáni, akkori Hajdú vármegyei gyűjtésére alapozott azonosítása szerint a vízibornyú nem más, mint a közönséges gőte (idézi Kóssa 1908: 275). Magyarózdon „vízibarnyú: ebihal, békaporonty” (Horváth 1980: 510). A szerte a magyarságnál elterjedt elképzelés szerint a víziborjú ebihalat vagy gőtét jelöl, amely ivással a testbe juthat, s ott betegséget okozhat (részletesebben Kicsi 1988).
A férgek közé sorolódnak az emberek és állatok belső élősdijei (nyű, kukac, giliszta, bélféreg néven; sok az ellenük való ráolvasás, Pócs 1985,1986a), a bőr élősdijei (bolha, tetű, poloska), a féregűzés pedig rituális gyakorlat volt (Berde 1940: 194–5, Pócs 1986b). A féreg szó további jelentései között szerepel „a kutya nyelve alatti zsír- és kötőszövetből álló köteg” is, amelyről úgy vélték, hogy a veszettség előidézésében van szerepe (Oláh 1986: 45). A féregnek mint betegségokozónak a képzetéhez tartozik még a torokgyík, a fogszú, a bolond bogara, a rákbetegség, a fülbemászó is (a férgekről szól még Berde 1940: 77, Oláh 1986: 148–151).
A betegségokozó férgekhez kapcsolható egy országszerte elterjedt (köznyelvi), leginkább gyerekeket intő, többnyire tréfásan használatos szólás: Ha sokat iszol, béka nő a hasadba (felszólító változatban is: Ne igyál sokat, mert béka nő a hasadba).
Bár „a gyógynövények alkotják a népi gyógyszerek túlnyomó részét” (Oláh 1986: 158), jócskán használatosak állati és emberi eredetű, valamint ásványi anyagok is. Az állati eredetű gyógyszerek általában egyébként nem fogyasztottak (például csikólép, a disznó különleges testrészei, állatok ganaja, kígyó, béka, egér, csiga, sün, kőrisbogár; a csekély számú ellenpéldához tartozik a méz és a tej; Berde 1940: 174–5, Vasas 1985: 36–41, Oláh 1986: 157–8, 169, 178 stb.). A féreg gyűjtőnév alá sorolódik a gyógyító pióca vagy nadály is.
A férgek a többi betegségokozó közül a boszorkányokhoz és a szélhez is több szállal kapcsolódnak. A kígyót-békát kiált rá kifejezés, minthogy a magyarországi boszorkányperekben a rákiált „ráfog, megvádol” jelentéssel szerepelt, eredeti jelentése „kígyóval-békával (azaz mindenféle bűnt megtestesítő féreggel) megvádol valakit”, „minden rosszat ráfog” (Nagy 1979: 282–4). A boszorkánykodásban egyébként is köztudottan nagy szerepük volt a férgeknek, csúszómászóknak (kígyónak, békának, teknősbékának, gyíknak és a madarakhoz és ide is sorolt denevérnek stb.). A szél és a férgek kapcsolatát részletesen tárgyalja Oláh Andor (1986: 65–66), aki a szél betegségokozót, amely személyszerű lénynek számíthatott, a pneumatanhoz kapcsolja (1986: 52–85).

 

 


Irodalom

Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Bp.: Akadémiai 1979.
Berde Károly: A magyar nép dermatologiája. A bőr és betegségei népünk nyelvében, hiedelmeiben és szokásaiban. Bp.: Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat 1940.
Berlin, Brent: Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton, N. J.: Princeton University Press 1992.
Brown, Cecil H.: Language and the Living Things. Uniformities in Folk Classification and Naming. New Brunswick, N. J.: Rutgers University Press 1984.
Durrell, Gerald: The Whispering Land (1961). Harmondsworth: Penguin 1964.
EWUNG. Benkő Loránd, hrsg.: Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Bp.: Akadémiai 1: A–Kop 1993, 2: Kor–Zs 1995.
Gálffy Mózes & Márton Gyula: Székely nyelvföldrajzi szótár. Bp.: Akadémiai 1987.
Garai Gábor: Öten a matrózkocsmában. Élet és Irodalom 28(1984)51–52(XII. 21.)2.
Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Bp.: Magyar Helikon 1980, 2. kiadás. (Kolozsvár: Dacia 1970, 1. kiadás.)
Jakubovich Emil: Régi magyar receptek. Magyar Nyelv 29(1933)5–6: 187–9.
Kádár Lajos: Kolomp szól a ködből… Emlékek a régi pásztoréletről. Bp.: Móra 1959.
Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp.: Akadémiai 1970.
–: Két monográfia zürjén állatnevekről. Nyelvtudományi Közlemények 79(1977)1–2: 376–384.
Kicsi Sándor András: A víziborjú természete. Orvostörténeti Közlemények 121–4, 1988: 71–89.
–: Csigaevők-e a magyarok? Holmi 2(1990)10: 1146–1150.
–: Mi a denevér: féregmadár vagy se féreg, se madár? Magyar Nyelvőr 115 (1991)1–2: 127–9.
Kiss Géza & Keresztes Kálmán: Ormánysági szótár. Bp.: Akadémiai 1952.
Kóssa (=Magyary-Kossa) Gyula: Kígyó az emberben. Ethnographia 19(1908)274–281.
Lakatos Károly: A régi szegedi halászok jelképes madarai. Ethnographia 21(1910)2: 82–90, 3: 147–154.
Lakoff, George: Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal about the Mind. Chicago & London: The University of Chicago Press 1987.
–: Néhány empirikus megjegyzés a fogalmak természetéről. Fordította Fülöp Erzsébet. Janus 9 (Pécs, 1992. ősz) 1: 97–120.
Márton Gyula: Adalékok a bilingvizmus kérdéséhez. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 4(1960)269–296.
MTSZ. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
Nagy Gábor, O.: Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Bp.: Gondolat 19793.
Oláh Andor: „Új hold, új király!” A magyar népi orvoslás életrajza. Bp.: Gondolat 1986.
Péntek János & Szabó T. E. Attila: Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest: Kriterion 1985.
Pócs Éva: Magyar ráolvasások 1–2. Bp.: A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára 1985.
–: Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Bp.: Helikon 1986. (a)
–: A „gonoszűzés” mágikus és vallásos eszközei. Adatok ráolvasóink egyházi kapcsolataihoz. In: Tüskés Gábor, szerk.: „Mert ezt Isten hagyta…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Bp.: Magvető 1986: 213–251. (b)
RMG. Berrár Jolán & Károly Sándor, szerk.: Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Bp.: Akadémiai 1984.
Szabó T. Attila: Gáspár János tájszógyűjteményei 1838–1845. Bp.,1964. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 107.)
TESZ. Benkő Loránd, szerk.: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Bp.: Akadémiai 1: A–Gy 1967, 2: H–Ó 1970, 3: Ö–Zs 1976.
ÚMTSZ. Lőrinczy Éva, B., szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992.
Vasas Samu: Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés. Bukarest: Kriterion 1985.
Wichmann, Yrjö: Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des hétfaluer Csángódialektes. Helsinki: Suomalais-Ugrilainen Seura 1936.