Antal Balázs

VISSZASZEREZNI EGY NŐT

Darvasi Lászlónak

A dolgok pedig már csak olyanok, folyton furcsán, nyakatekerten alakulnak. Így eshetett meg, hogy egy napon elvesztettem a szívemnek olyannyira kedves selyem hajfonatú Baba Katarinát, jóllehet kizárólagos birtokomnak, saját vadászterületemnek avagy, ahogy errefelé mostanában mondani szokás, magánerdőmnek sohasem tekinthettem őt, mint ahogy nem is tekintettem annak sohasem. Egyszerűen egy reggel, ahogy búcsúzáskor megérintettem gyermekláncfű térdhajlatát, éreztem, Baba Katarina már nem az enyém. Feküdtem az ágyban, a plafont néztem, s hallgattam a vászon motozását, ahogy elveszti Baba Katarina testének körvonalát, a pára neszezését, ahogy a nő utolsó melegsége is kiemelkedik a párnából, a takaróból és a lepedőből, s elillan a nyitott ablakon át. Persze, ahogy azt már előtte is és utána is sokszor megtettem, megakadályozhattam volna, hogy ez a leheletnyi melegség elszálljon a szobából, ám megbénított a riadalom és a fájdalom. A fájdalom, mely egy nő elvesztésekor bontja ki csíráit az ember bensőjében, hogy aztán rövidesen szárba szökkenve ott ágazzon-bogazzon, míg csak a gyökerét is ki nem plántálják onnan. Ami, valljuk meg, csaknem lehetetlen vállalkozás.
Napjaim akkortájt, mint mindig, egy kaptafára teltek. Nem volt bennük túl sok izgalom. Voltaképpen folyton a Baba Katarinával való újabb találkozásra készültem, már amikor éppen nem együtt voltam vele. Az elejétől fogva tudtam, hogy egy ilyen szabad röptű, vad csalogányt befogni, megszelídíteni csaknem lehetetlen, ezzel nem is próbálkoztam hát, inkább kósza, tekergő perceire vadásztam, amelyek közül sikerült is becserkésznem nem egyet. Azon a reggelen, amikor Baba Katarina elment tőlem, s én megéreztem, hogy elveszítettem őt, csak feküdtem, s ami nem volt szokásom egyébként, rágyújtottam az ágyban, a felszálló füst csóváin át a mennyezetet bámultam, és nem gondoltam semmi különösre. Arra, hogy visszaszerezzem őt, végképp nem, az majd csak másnap ütött szöget a fejembe. Akkor elhatároztam, mindent megteszek, hogy Baba Katarina újra az enyém legyen, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben. Különben csak fásult és teszetosza öreg vagyok, akiben nem gyújt lámpást éjszakánként senki, nincs, aki tüzet csiholjon kóbor leheletéből, s nincs, aki körbenyaldosná szétfutó körvonalait. De mondom, aznap reggel, mikor megéreztem, hogy elvesztettem Baba Katarinát, s szokásomtól eltérően az ágyban cigarettáztam, még semmi ilyesmi nem jutott az eszembe.
Napközben aztán jóformán szemernyi időm sem maradt a magam gondjaira, sebeim nyalogatására. A temetőben, ahol az idő tájt gondnokoskodtam, elromlott a nyomókút, nem adott vizet, s én egész álló nap hozzáértő ember után kajtattam a faluban. Hétköznap lévén csak délutánra került elő emberem, de ő sem sok jót tudott mondani. Miután megnézte a szerkezetet, abban maradtunk, hogy a Vízművek karbantartóit kell kihívni. Mivel tudtam, bizonyosan beletelik jó néhány napba, mire kiérnek ide, mint ahogy valóban bele is telt, addig saját portámat nyitottam meg a falubeliek előtt, használják csak udvari csapomat nyugodtan, a Templomhegyéről levezető úton az az első ház, tehát nincs épp messze, kutyám sincs, Baba Katarina egyre sűrűsödő látogatásai miatt nemrégiben túladtam rajta. Ez persze rám nézve nyilvánvaló hátrányokkal járt, például mindjárt másnap, amikor hajnalban korán kelő vénasszonyok zörgésére ébredtem, pedig fáradtan, csüggedten kerültem ágyba az este, a keserű tudattal, hogy Baba Katarina, akit aznap reggel veszítettem el, nem látogat meg az éjjel.
A hús örömei pedig már csak olyanok, hogy a léleknek tetszése nem telik bennük. Hosszú idő után azonban valami ürességet és hozzá halkan nyüszítő sajgást éreztem bensőmben, ahogy forgolódtam az ágyban, melyből nem telt el még egy nap, hogy kibomlott Baba Katarina testének fonala. Ráadásul aznap egy falat sem ment le a torkomon. Másnap hajnalban, mint már mondtam, a kút csörgése ébresztett. Korán kelő vénasszonyok voltak, akik nem akartak a tűző nyári napon aszalódni, azért jöttek ilyen lehetetlen időpontban. Akkor, úgy hajnalban, arra gondoltam, jó volna, ha minél előbb kijönnének a karbantartók és rendbe hoznák az elromlott szerkentyűt.
Aznap kaptam az első híreket Baba Katarináról azóta, hogy egy nappal korábban elvesztettem őt, munkahelyemen, a temetőben. Nem is tudom már, mire lettem figyelmes, talán a füvek vagy a fák susogták, de az is meglehet, a madarak csivitelték el nekem. El is határoztam, munkám végeztével ellátogatok a presszóba, hátha hallok még valamit az ügyről. Mire odaértem, már biztosan tudtam, a széles ölű Baba Katarina az e1őző éjszaka egy férfinál vendégeskedett, s noha nem ütött különösebben szíven a dolog, lévén nem nagy ügy, megesett máskor is, sokszor már, akkor valahogy mégsem igen bírtam egy helyben megmaradni, hallgatni az esetleges gúnyos megjegyzéseket. Nem is időztem hát sokat ott, azonnal a régi takarékpénztár felé vettem az utam, ahol Baba Katarina lakott néhány barátnőjével.
– Hiszen hát szabad léptű őzgida ő, sebesen röpdöső pici kolibri madaracska – mondtam magamnak. Tudtam, miről beszélek, szárnya verdeséséből jócskán kijutott nekem is, persze még azelőtt, hogy elveszítettem őt.
Baba Katarinát nem találtam otthon, lakótársa, Valka Fruzsina fogadott, kinek pillantása elhomályosult, pillája meg-megrebbent, valahányszor rám tekintett. Másoktól is hallottam, nem volna ellenére, ha számba vehetné anyajegyeimet a hátamon. Baba Katarináról semmit nem tudott, de megígérte, jókívánságaimat továbbítja neki.
– És én mikor kereshetném fel? Szívesen becézgetném dereka hajlatát – mondta búcsúzóul, nagy, nedves szemmel.
Aznap éjjel, a Baba Katarina lakásán tett látogatásom után határoztam el, mindent megteszek, hogy Baba Katarina újra az enyém legyen, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben. Különben csak tompa és fanyar öreg lennék, nem volna, aki összefogdosná kóbor pillanataimat, aki vizet fakasztana szemhéjam alól, s aki mézet pergetne vállam hajlatára.
Délután már kimondottan zavart a vénasszonyok állandó csörgése az udvaron. A nyitott ablaknál ültem, magamba roskadva hűvös szobámban, hallottam tekintetük koccanását udvarom sarkaiban, s azt is, hogy egymás közt rólam s portámról sugdolóznak, szúrós megjegyzéseket tesznek viselt dolgaimra, szemérmetlenül. Nem különösebben hatotta meg őket, hogy nagylelkű voltam velük, mikor kutamra engedtem őket. Velem nem törődött senki. Csak ültem vagy álltam, tétován tébláboltam, nem tudtam semmihez hozzáfogni, s ha valaminek nekikezdtem is, már nem tudtam miért, hát abbahagytam. Közben forogni kezdett bennem veszettül a dolog, arra gondoltam, miért hagynám mindezt ennyiben, nem vagyok én sem satnyább, sem alábbvaló senkinél. Addig-addig, míg naplemente tájára eljutottam a nagy elhatározásig, mely később megváltoztatta egész életemet. Tudtam, amire vállalkozom, nem tréfadolog. Erő, kitartás, tiszta fej kell hozzá. Így aztán, hogy haladéktalanul nekikezdhessek, kicsikét vacsoráltam, alaposan megmosakodtam, s az esti krónika után le is feküdtem. Másnap korán kellett kelnem.
– Jóllehet elvesztettem Baba Katarinát, mindez nem ok arra, hogy uralkodjam az életén, ellenőrizzem minden lépését – hoztam föl magam ellen a legnyomósabb érvet, amit csak találtam.
– Nem, nem is ezt fogom tenni – jött a válaszom mindjárt –, hisz Baba Katarina valóban szabad, nem olyan vadul, mint a temető menti cserjésben fészkelő parlagi sasok, hanem olyan finoman, akár a gerlék meg a cinegék.
Hajnalban izgatottságtól reszkető kézzel és gyomorral tuszkoltam magamba valami élelmet. Bár semmi étvágyam nem volt, de mint említettem, tudtam, szükségem lesz minden erőmre. Azt is tudtam, nem lesz könnyű dolgom. A patak medrébe kell simulnom, elviselni, hogy a hegyekből csordogáló hideg esővíz átáztatja ingem, a szél kikezdi nyakamat, a furfangos időjárás koptatja homlokomat. Ismeretséget kell kötnöm nemcsak a madarakkal és a legyekkel, de szorosabbra kell húzni a barátság szálát a fákkal, a füvekkel, a házfalakban tenyésző rágcsálókkal és férgekkel is. Nem elég kiismernem egy asztal vagy egy szék távoli reccsenésének jelentését, de meg kell tanulnom a szél nyelvén is beszélni. Be kell vetnem minden tudományomat, ravaszságomat és fortélyomat, hogy visszaszerezzem Baba Katarinát.
Nyomára könnyű volt rábukkannom. Elég volt csak néhány becéző szó, kedveskedő mozdulat, s egy halovány szellő máris hozta illatát a Templomhegye felé. Nemcsak azt tudtam meg, melyik utcába kell mennem, de azt is, melyik házhoz, sőt még a szoba elhelyezkedését is meg tudtam volna mondani, ha épp kíváncsi rá valaki, finom párája oly erősen meglegyintett. A ház előtt várakoztam, a patak partján, s nagyon szerettem volna tudni, mi folyik odabent, de a madaracska, aki a szoba ablakával szemközti ágon ült, ügyet sem vetett rám, akárhogy próbáltam is udvarolni neki. Rövidesen feltűnt azonban Baba Katarina. Hogy elvesztettem, akkor láttam először azóta. Ő persze nem vett észre, hazament, majd munkába indult. Aznap nem volt semmi más dolgom vele, kiballagtam a temetőbe, vártam a karbantartókat, és hallgattam a madarak énekét, hátha rájövök, hogyan kell közelíteni hozzájuk.
Estefelé kókadtan tértem haza. A szerelők nem jöttek, gondoltam, mit nekik egy ilyen kis község, hozzá még a madarakat is hiába figyeltem egész délután. Furcsa népség ez, ahány, annyiféle hóbort. Az egyik folyton csak kapirgál, a másik ide-oda ugrál, mint a kabóca, vagy épp önfeledten fütyörészik, mintha dolga se volna egyéb. Utolsó lehetséges megoldásként régi szomszédomhoz, az eresz alatt lakó füstifecskéhez fordultam tanácsért. Vele már jó ideje meleg barátságban voltam, évről évre visszajárt az eresz alatti hajlékba, így volt időm megismerkedni vele. Beszédes ismerősöm aztán nem egy érdekességet elárult a szárnyas népségről. Azt is tőle tudtam meg, mit tegyek, ha magamhoz akarok édesgetni egy-egy vándormadarat, s hogy mit tegyek, hogy teljesítsék kéréseimet. Végül tehát mégis elégedetten zárhattam a napot, működésem nem volt teljesen hiábavaló.
Másnap, sőt harmadnap is ugyanazt tettem, hajnalban keltem, megkerestem a házat, ahol Baba Katarina vendégeskedett, majd megvártam, míg távozik, s kiballagtam a temetőbe. Ám dacára sikeres működésemnek s annak, hogy sem Baba Katarina, sem más nem vett észre, csak a hajnali szél, ami mellemnek ütközött, meg a fű, amin hasaltam, mégsem keresett fel egy éjszaka sem a szellős mosolyú Baba Katarina. Igaz, nem is hívtam meg, ahogy az szokás szerint történni szokott, ugyanis azóta, hogy elvesztettem, kerültem Baba Katarinát. Nem mertem sem felkeresni, sem meghívni őt, már attól is elszorult a torkom, mikor rejtekhelyemtől alig karnyújtásnyira elhaladt. Igaz ugyan, egyszer jártam a lakásán, ahol barátnőivel lakott, de ő éppen nem tartózkodott odahaza, s ennek is jó pár napja volt már. Viszont háromnapi, akárhogy nézem is, sikertelen ténykedés után tervem változtatásra szorult. Volt időm rágódni rajta, míg a kút mellett, az egyik lépcsőn ülve vártam mindhiába a karbantartókat. Új, fontos barátságokat is megpecsételtem azon az estén. A füvek, akiknek furcsa, susogó nyelvét eddig is megértettem úgy-ahogy, bajom hallatán mellém álltak, s egy rossz szavam sem lehet a tövükben bujkáló zizegő nemzetségre sem, ők is megértettek, s támogatásukról biztosítottak. Friss szövetségeseimmel megerősödve változtattam tehát eredeti elgondolásaimon.
Így aztán másnap már merészebb elképzelésekkel lestem meg, hol töltötte az éjszakát Baba Katarina. Meglehet, szándékom könnyen alantasnak minősíthető, de mint mondtam, keményen elhatároztam, mindent megteszek, hogy Baba Katarina újra az enyém legyen, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben. Különben csak kacsiba és savanyú öreg lennék, nem volna, aki mintát hímezne ábrázatomra, aki máglyát építene lángoló szemöldökömre, s aki kihalászna csigaházam belsejéből. Aznap hajnalban a szél Doskó Péter házához vezetett. Az a Doskó, akit én kerestem, hozzám képest még gyerekember volt, öreg szüleivel lakott a nagysoron egy kis barna házban. Hogy Baba Katarina kijött tőle, kikísérte a kapuig, ott rágyújtott, és nézelődni kezdett. Magam úgy tettem, mintha csak éppen arra járnék. Odamentem egész közel hozzá, úgy szólítottam meg.
– Jó reggelt, Péter fiam! Mi rángatott ki téged ilyenkor?
– Jó reggelt! Levegőzök csak, tudja, hogy van.
– Pedig azt mondják, nem épp a legjobb erre a levegő.
– Kik mondják? A pestiek?
– Inkább olyasmiforma emberek mondták ezt, akik értenek hozzá.
– Akkor is csak hülyeség.
– Hát mit csináljunk?
– Aszondom, szívjuk csak tovább nyugodtan.
Amit ezután mondtam neki, attól elmúlt a jókedve. Először nem értette, mit akarok, de aztán elkezdett derengeni neki. Eldobta a bagót, akkor láttam rajta, fölfogta a dolgot. Egy ideig még hümmögött, szúrós szemmel méregetett, de végül nem ütött, csak bólintott, és betakarodott, ám előtte még nekem adta maradék doboz cigijét, amivel, mint lassú dohányos, akár két napig is elfüstölöghetek. Elégedetten távoztam, ifjabb Doskó Péter nem áll már utamba. Pedig kíméletes voltam vele az apja miatt, aki régen főnököm volt a farkaslyuki bányában. Azt is kiszúrtam, hogy korai szóváltásunk előcsalogatta a szomszédokat, utcabelieket, és ez kedvező volt céljaim szempontjából, mondhatni malmomra hajtotta a vizet. Abban legalábbis biztos voltam, többé a nagysorról nem kap meghívást az aranykösöntyűs Baba Katarina. Viszont dolgom végeztével igyekeznem kellett, nehogy meglásson munkába menet. Mikor meghallottam cipője kopogását, habozás nélkül átrohantam az úttesten, s a patakba vetettem magam. Persze igen kellemetlen volt az újabb reggeli lubickolás, de annyi haszonnal járt, hogy megtanultam a hínár, a vízipók és a víz nyelvét is. Ezentúl fürdőzzön bárhol Baba Katarina, arról én rögvest tudomást szerzek.
Dacára a borongós időnek, mely csak néhány órácskára engedte kibukni a napot, kedélyem felhőtlen volt. Éreztem, egész biztosan visszaszerzem a játékos térdkalácsú Baba Katarinát. Még az sem vette el a kedvem, hogy a harangozó megkeresett, és elég goromba szavakkal illetett, amiért hagytam elburjánzani a füvet a temetőben, a templom körül. Persze nem volt igaza, valójában éppen arra a napra terveztem magam is e munkát, de a rossz idő miatt máskorra halasztottam. Csak ezt a harangozónak nem mondtam meg, mert alkoholistának nevezett. Nem haragudtam rá, hiszen, mint mindenki más, én is tudtam, voltaképp azért dühös, mert áramot vezetnek a harangokhoz, ezentúl azok fognak zengetni, neki meg csak a plébánia és a templom takarítása marad, amit nem nagyon szívelt, de azért megválogathatná a szavait igazán, ha velem beszél. Azt ugyan nem mondhatom, hogy nem tudom, merre van a kocsma, vagy hogy az italárakat és -fajtákat csak hírből ismerem, no de sosem voltam a szeszes italok elkötelezettje, mint annyi más férfiember a falunkban. Arról nem is beszélve, hogy hétvége volt, szabadnap, ilyenkor az egész faluban csak néhány ruhagyári asszony dolgozott, mint Baba Katarina, na meg a harangozó. Még a szerelőktől sem várhattam, hogy most jöjjenek, mint ahogy nem is vártam. Meg aztán újdonsült jó ismerőseim bizalmát sem akartam kockára tenni azzal, hogy rokonaikat földig nyiszitelem. Szükségem volt a segítségükre, nemigen szívesen tettem volna ellenükre.
Amúgy a szombat kellemes nap, kedvelem. El lehet nyújtózni, ásítozni, lehet nézni a műsort. Délután esett, kint se lehetett csinálni semmit. Nem bántam. Terveztem, terveztem, terveztem. Már nagyon hiányzott a sima bokájú Baba Katarina.
Vasárnap hajnalban Baba Katarina egy puhány, semmirekellő ember, bizonyos Oszlarek házából jött ki. No, ennek aztán megadtam a magáét rendesen, amúgy istenesen kívántam neki jó reggelt. Ráértem, nem volt sietős a dolgom. Alaposan megizzasztottam az ostoba Oszlareket, s tudtam, ezzel az utcával sem lesz több gondom.
– Muszáj? – kérdezte még sírós hangon.
– Muszáj.
– De tényleg muszáj?
Kis híján könyörgött, de hasztalan. Mondtam már, elhatároztam, mindent megteszek, hogy Baba Katarina újra az enyém legyen, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben. Különben csak ráncos és fancsali öreg lennék, nem volna, aki rendbe szedné a ruhám korcát, aki rá-rálehelne buksi kobakomra, s aki megtömné kedvességgel tubákos szelencém.
Napközben nem vitt rá a lélek, hogy rendbe tegyem a temetőt, inkább csak üldögéltem a napon a Templomhegyére fölfutó lépcsőn. El is bóbiskolhattam, mert arra riadtam föl, hogy Valka Fruzsina nagy, nedves szeme tekint rám, akiről tudvalevő volt, hogy nem volna ellenére, ha megszámolhatná a szőrszálakat a mellkasomon.
– Mikor kereshetném fel? Szívesen elmerengenék tarkója párájában – búgta, s bár nem tudott semmit sem róla, megígérte, átadja jókívánságaimat Baba Katarinának.
Baba Katarina barátnőivel, Valka Fruzsinával, Drenya Terézzel és Balenkó Magdával a községháza során lakott, az orvosi rendelő mellett, a régi takarékpénztár kicsinyke épületében. A magányos nők néhány hónappal ezelőtt sodródtak ide, háború mardosta déli vidékekről. Némi asszonyi furfanggal és leleménnyel megkapták a használaton kívüli épületet, mely tulajdonképpen egyetlen helyiségből állt, ami alig volt elég négy felnőttnek, de ők dicséretes szerénységet és egyszerűséget tanúsítva húzták meg magukat benne. Állást is kaptak, a ruhagyárban toldoztak-foldoztak egész álló nap, amúgy csendesen éltek. Hamarosan kiderült, nem utasítják vissza a hozzájuk közeledő férfiemberek meghívásait, amennyiben kellő tisztelettel viseltetnek irányukban. Hamarosan azonban az is kiderült, hogy akkor sem, ha nem.
Délután akadt még egy furcsa esetem. Egy testes, jókora méh ereszkedett kézfejemre, s morgásából annyit kivettem, ha megmozdulnék, azonnal szúrni kész. Ezt persze mondanom sem kell, nem vettem volna jó néven, megpróbáltam hát jobb belátásra bírni, hisz nem várhatja tőlem, hogy még ha kézfejemen ül is, ne mozduljak. Nehezen indult ismerkedésünk, a méhecske meglehetősen bizalmatlan fajta, mégis sikerült elnyernem rokonszenvét. A végén már szinte sajnáltam, hogy el kellett repülnie, de hát megértettem, rá is vár a kaptár, nincs mit tenni. Lágyan elzümmögte a búcsúzás hangjait, s távozott.
Harmadnap a Cigányszög milliom szaga közt vettem ki Baba Katarina illatát. Hanem a cigány valamit megneszelhetett, mert elszelelt viskójából jöttömre. Csakhogy én akkorra már tudtam, hogy állítsam a magam pártjára a verebeket, s az előző délután óta a mogorva méhekkel is szót értettem. El se tudom képzelni, mi lett volna segítőim nélkül, még így is egész délelőtt hajkurásztam a morét, mire végül sikerült sarokba szorítanom. De még akkor is csak nagyon nehezen tudtam megértetni magam. Pedig a mondanivalóm nem volt különösebben bonyolult: vagy meghúzza magát, vagy fel is út, le is út. A cigány azt mondta, jó lesz, ne bántsam.
– Nos jó – mondtam neki. – Tőlem akár fel is fordulhatsz most már, nem érdekelsz akkor se többet.
Mi tagadás, igencsak kifáradtam, szerettem volna lepihenni egy kicsikét, ám ahogy hazaértem, láttam, megint vendégem van, ezúttal a hivatalsegéd biciklijét találtam a kapumnak támasztva. Azt mondta, voltak kint a szerelők, de hogy nem leltek, el is mentek. Nem csináltak az égvilágon semmit se.
– Csak magát keresték.
– De hát én nem is kellek ehhez!
– Tudom. Mégis azt mondták, maga nélkül nem megy.
Ezenkívül azt is mondta, ha nem leszek hajlandó végre rendet tenni a Templomhegyén, az önkormányzat kénytelen lesz új temetőgondnok után nézni.
– Képzelem, mennyire nem szívesen vesztene el egy ilyen nyugalmas állást.
– Csak nyugodjanak meg a hölgyek és az urak. Megmondhatja nekik, hogy elrendezek mindent. Különben meg mondja meg azt is, ha leváltanak, bezárom a kapum. Leshetik majd, mikor adok potyavizet nekik.
– Mondja meg maga.
– Mondja meg maga.
– Mondja meg maga.
Így aztán kénytelen-kelletlen nekiláttam lekaszálni a füvet, de előtte még elugrottam egy kis taligával a boltba egy doboz cigiért, mert a Doskó gyerektől kapott már elkopott, meg vettem egy rekesz sört is, mivel gyanítottam, mire fáj a karbantartó urak foga. Elnézést kértem segítőimtől, hogy ritkítottam soraikat, kértem őket, legyenek megértők szorult helyzetemben.
Kaszálástól kérges kézzel, sarlózástól sajgó derékkal toporogtam másnap hajnalban Barabás Béciék háza előtt. Jól sejtettem, Baba Katarina hátulról, Béci külön bejáratú szobájából jött elő. Béci ágyban fekve fogadott, nyugodtan hallgatta mondanivalómat. A helyi focicsapat üdvöskéje volt, a vele való esetleges erőszakos bánásmódnak akár igen komoly következményei is lehetnek, de nem törődtem ezzel. Hisz már régen elhatároztam, mindent megteszek, hogy Baba Katarina újra az enyém legyen, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben. Különben csak megrepedt és hasadozott öreg lennék, nem volna, aki fülemet hájjal kenegetné, aki visszasimogatná bütykeimet, s aki meleg fürdőt adna kocsányos tagjaimnak.
– Jól van, elmegyek – mondta aztán –, de azt tudnod kell, hogy Baba Katarina minden bizonnyal szomorú lesz, ha elüldözöl innen. Egyik legjobb kuncsaftját veszíti el velem.
– Majd igyekszem kárpótolni, ne izgulj. Csak megoldom valahogy.
– Akkor jó, nincs semmi baj, vedd úgy, hogy nem is szóltam.
Siettem vissza a Templomhegyére. A füstifecskével volt találkozóm, akit azzal bíztam meg, repkedjen Baba Katarina közelében, s szórna rá illatos virágszirmokat. Aztán arra is megkértem, meséljen, meséljen róla, milyen volt, hogyan mosolygott, ott ültek-e a liliomok a szeme alatt, ott értek-e a gyümölcsök szája szegletében, ott lógott-e a fügefalevél haja kosarában? Csicseri vendégem mindent elbeszélt, amire kíváncsi voltam, sőt még annál is többet. Amolyan szomszédfélék voltunk mi, minden évben visszatért ereszem alá, ahol egyszer régen fészket rakott.
– Azok a kutyaházi vizesek nem jöttek vissza, alig férek a hűtőmbe – panaszkodtam kis barátomnak, akivel estefelé egy Debrőit is elnyalogattunk.
Mind közül az öreg Fodor háza előtt várakoztam a legtöbbet, másnap hajnalban. Egy katicabogár sejthetővé tette, odabent élénk ismerkedés folyik, Baba Katarina nemigen szabadul egyhamar. Nagy sokára aztán a patak vize ábrándosan csobogni kezdett lábamnál, az árvalányhajú Baba Katarina illatos, puha fürdőt vesz öreg Fodor házában. Egy egér látta őt, azt mondta, sohasem fogja elfelejteni. Én csak bólintottam, tudtam, mit érez, én is átéltem ezt sokszor azóta, hogy megéreztem egyszer hónalja illatát. Az öreg Fodor korombeli, ösztövér ember volt, ismertem jól, gyerekkorunkban egy utcában laktunk, még a bányában is egy műszakra jártunk. Tudtam, komoly, megfontolt ember, aki átgondolja lépéseit. Most sem csalatkoztam benne. Baba Katarina távozta után belépve hozzá, kolbásszal, szalonnával, némi innivalóval várt.
– Hát ez van, mit csináljunk? Amúgy mondta, hogy jönni fogsz.
– Beszélt rólam neked?
– Beszélt. Azt mondta, jönni fogsz.
– Akkor tudod, mi az ábra.
– Tudom.
– És?
– Mit van mit tenni?
– Jól van, én is így gondoltam.
Öreg Fodor kenyeret szelt, falatozni kezdtünk. Régen nem beszélgettünk már egymással, volt mit elmesélnünk. Észre se vettem, elszaladt a délelőtt. Szedelőzködnöm kellett, hisz a szerelők most már valóban bármelyik pillanatban beállíthattak, s ha megint nem lelnek otthon, ki tudja, mikor vetődnek ismét erre. Melegen megszorítottuk egymás kezét öreg Fodorral, kifejeztem abbéli reményemet, hogy rövidesen viszonozza látogatásomat. Azt mondta, ha reményeim beteljesülnek, s valóban hozzám költözik a titokzatos ajkú Baba Katarina, feltétlenül számíthatok erre.
– Micsoda baba, micsoda baba! – mondta révült tekintettel búcsúzóul.
Persze sietnem felesleges volt, a karbantartók fügét mutattak nekem és a falunak, szerencsére esősebb időszakot éltünk át akkoriban, kevesen látogatták a temetőt. Viszont úgy gondoltam, itt az ideje az élet más területein is kamatoztatnom a szerelmi ügyekkel kapcsolatban utóbbi időben tanúsított határozottságomat, s felhívtam a Vízműveket, mégis mit gondolnak, meddig tűrjük ezt a súlyos hányavetiséget? Magabiztos fellépésem ezúttal is elérte kellő eredményét, megnyugtattak, hogy hamarosan, talán már holnap, egészen biztosan kijönnek megjavítani azt az istenverését. Így aztán alkonyatkor valóban nyugtával dicsérhettem a napot. Tudtam, az idő nagyon közel, hogy a homályos tekintetű Baba Katarinát visszaszerezzem, még ha a föld haja, ahogy tapasztaltam, elfordult is tőlem, soraik megritkítása után egyébként jogosan.
Csütörtök hajnalban aztán a kissorra vitt szimatom, az orvosi rendelő mellé, a régi takarékpénztár épületéhez. Lezárt bőröndök, útra kész asszonyok fogadtak az alacsony, egyszobás, zöld épületben. Drenya Terézia, Balenkó Magda és Valka Fruzsina, akiről tudtam, készségesen vigyázná derekam ringását, tudott érkezésemről.
– Mondta, hogy jönni fogsz – mondták.
– Beszélt rólam nektek?
– Beszélt. Azt mondta, jönni fogsz.
Mielőtt elindultak volna, a nedves tekintetű Valka Fruzsinának megengedtem, hogy hónom alá fúrja arcát, maga köré láncolja karom, s táncoljon ujja nyakam pitvarán búcsúzóul. Akkor már tudtam, nem messzi vidékekről, hanem csak pár faluval arrébbról költöztek ide, ahol nem kaptak már meghívásokat, mert a helybeli férfiemberek rájuk untak, náluknál fiatalabb teremtésekre fájdult meg a foguk. Megígértem nekik, titkukat nem fedem föl senki előtt sem, hanem a szélnek, mely jól hallott minket, nem tudom megtiltani, hogy elbeszélje.
– Azt azért tudod, ugye – mondták még –, nagyon szomorú lesz, hogy minket elüldöztél innen. Végül is mi amolyan családféleség voltunk neki.
– Majd mindent megteszek, hogy feledtessem a bánatát.
– Azt ajánljuk, bánj tisztességesen vele.
– Igyekezni fogok, ezt biztosra vehetitek.
– Jó, akkor minden rendben van. Látjuk, hogy komolyak a szándékaid.
– Arra mérget vehettek.
Így beszélgettünk, miközben kikísértem őket a buszmegállóig, segítettem cipelni csomagjaikat. Aztán felszálltak az első járatra, jegyet vettek a végállomásig, majd elkanyargott velük a piszkos, sárga jármű. Integettem nekik, amíg láttam őket, s egy zokogó bárányfelhőre bíztam jókívánságaimat, kértem, kísérje el őket útjukon, s tudja meg, mi lett belőlük. Sajnos mire néhány óra múlva mindent megtudakolt, teljesen eloszlott, s titkát nem bízta sem a szélre, sem a madarakra. Dölyfös volt ez a felhő, tudtam meg később, mikor ismerőseimnél kérdezősködni kezdtem felőle, soha nem állt szóba velük. Fennhéjázásának ezúttal én ittam meg a levét.
Hazaérve láttam, idegen, munkaruhás emberek toporognak a házam előtt. Végre megérkeztek a karbantartók, az idő is tiszta, semmi akadálya, hogy azonnal munkához lássanak. Elhatároztam, nem adom nekik az összes sört, a holnapi nap előtt nekem is szükségem lesz rá, hogy lehúzzak néhány üveggel. Végül vagy tíz palackkal tudtam megóvni előlük, nyakas, torkos emberek voltak, döntötték magukba a szeszt, pedig az egész munka nemigen tartott volna tovább tíz percnél, ha tisztességesen csinálják. Aztán valahogy mégiscsak befejezték, mikor látták, többet már nem fognak kicsikarni tőlem, én pedig a községházára irányítottam őket, ott megkapják munkadíjukat, vagy mit tudom én, hogy intézik ezt. Elégedetten próbáltam ki végre a nyomókutat, de óvakodtam erősen meghajtani vagy sokszor próbálgatni, nehogy visszaessen megint eddigi letargikus állapotába. Aztán siettem haza, a következő nap a legszebbnek ígérkezett egész addigi életemben.
Reggel alaposan kitakarítottam, rendet tettem szobáimban és az udvaron, majd kicsinosítottam magam, legszebb ruhám vettem föl. A tükör megsúgta, hogy a legelőnyösebb fésülnöm gyér hajamat, a víz megsúgta, hogy lesz legüdébb a bőröm, s csicseri szomszédom megállapította, melyik a legjobb illatú pacsulim. Szívem majd kiugrott helyéről, mikor kulcsra zártam kicsi házam ajtaját, majd betettem magam mögött a kaput. Szerettem volna virágot is szedni, de a Templomhegyén csak pitypang, gólyahír meg cserbóka terem. Sírról azért mégsem téphetek dáliát, bármilyen ünnepbe öltözött is jó öreg szívem. Torkom elszorult, mikor a Cigányszögből kiérve megpillantottam a kis zöld házat, ahol Baba Katarina várt engem. Halkan nyitottam be kapuján, kopogtam illedelmesen, s mikor bentről a halvány pici leheletnyi hangot meghallottam, benyitottam.
Odabent Baba Katarina ült illatosan, díszesen, selymes, hófehér csipkeruhában, kényelmes, nagy puha fotelében. Fátyolkendős arcát rám emelte, s átadtam neki ajándékom, egy mézeskalács szívet, közepén apró, fakó tükörrel. Bársonycombú Baba Katarina abban nézte magát néhány pillanatig.
– Egyszer befogtam néhány kóbor percedet – mondtam.
– Egyszer éreztem, egy-két tünde mozdulatom nálad maradt – felelte.
– Egyszer megsejtettem tekinteted mélyén a gerlét – leheltem.
– Egyszer madarat éreztem az arcom mögött – búgta.
– Egyszer megéreztem hónaljad illatát – susogtam.
– Egyszer kiszagoltad illatom a karom alól – turbékolta.
– Egyszer körberajzoltam a tested vonalát – selypítettem.
– Egyszer vonalam kifutott az ágyról, és a semmibe veszett – pihegte.
– Egyszer vállamon éreztem szárnyad verdesését – sejtettem.
– Egyszer pár tollam elhagytam, s nálad bukkantam rá, díszes vázába téve – gondolta.
– Szabad léptű őzgida vagy te, nem állod a jármot.
– Szabad léptű őzgida vagyok én, nem állom a jármot.
– Türkiz tollakkal ékeskedő törékeny dalosmadaracska vagy te, röptöd fénye megtör minden akaratot.
– Türkiz tollakkal ékeskedő törékeny dalosmadaracska vagyok én, röptöm fénye megtör minden akaratot.
– Sebesen tovasuhanó pici nyílvesszőcske vagy te, ábrándos szíveken ejtesz gyötrelmes sebeket.
– Sebesen tovasuhanó pici nyílvesszőcske vagyok én, ábrándos szíveken ejtek gyötrelmes sebeket.
– Szilárdan elhatároztam, mindent megteszek, hogy újra az enyém legyél, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolok, ami és aki akadályoz ebben.
– Éreztem, elhatároztad, hogy mindent megteszel, hogy újra a tiéd legyek, ha kell, mindennel és mindenkivel leszámolsz, ami és aki akadályoz ebben.
– Különben csak torzult és suta vénember lennék, görbe vállal meredő, nem villognék, mint tigris bőre, nyersen.
– Különben csak morgós és rátarti vénasszony lennék, nem hintene mellem káprázatot, s nem törnének át mindenütt busa fények, mint csillagot.
– Nem volna, aki gombolyagba simogatná könnyeim.
– Nem volna, aki formába öntene borongós alkonyokon.
– Nem volna, aki mosolyával megolvasztaná a padlót és a mennyezetet.
– Nem volna, aki ringatna, mint holdat a tajtékos ég.
– Nem volna, akinél elbújhatnék, mint nyelvben a vers.
– Nem volna, aki betakarna, mint füvet a dér – így sugdolóztunk, így közeledtünk egymáshoz.
Baba Katarina összes cókmókja elfért egy közepes méretű kézitáskában, amit boldogan nyaláboltam fel, a rozoga bútorokat sorsukra hagytuk a megárvult helyiségben. Miközben a Templomhegyén álló házikóm felé tartottunk, bábaguzsalyt, kökörcsint tépkedtem kedvesemnek, a madarak csak neki énekeltek, a szél is neki dúdolt, de még a megbékélt füvek is dalra fakadtak lába nyomában. Egészen biztosan a víz is kacagott és bukfenceket hányt lenn, a patakmederben. Baba Katarina csipkés fehér ruháján finoman átsötétlettek a picinyke, vidám erecskék, töredezett körmű ujjaival buján hajamba túrt. Fönn, a templom előtt leültünk, hagytam, hogy Baba Katarina vegye nyugodtan szemügyre birtokait, melyek a túlvilágba is átnyúltak ott, a temetőben, ahol az idő tájt gondnokoskodtam. Rágyújtottunk, ültünk csendben füstölögve.
Azóta csak egy-két öregasszony zavarja meg olykor-olykor nyugodt életünket, akik nem tudják vagy nem akarják felfogni, hogy a kinti kút már ismét üzemel. Én pedig végre minden éjjel hallom őt az első szobából, legtöbbször lekapcsolom a villanyt, s a sötétben ülve hallgatom, ahogy kacarász, nevet, liheg, sőt néha elmosolyodik.