Tőzsér Árpád

FINNEGAN HALÁLA

Álom, azaz pastiche egy széttépett fénykép összeragasztásához

„Erre tessék a Múzejumba! Kérem a kalapot, ha belépünk.”
(Old Kate)

„A történet szomorú,
de azér’ ne ríjjon senki!”
– Jó vicc:
ki akar itt sírni?!, eszében sincs senkinek.
Még ha esetleg paródiaként: Hasadj meg, festett üvegből
való szív! – A szenvtelenséget tekintve Camus, Gottfried Benn
s Fernando Pessoa együtt sem nyomnak annyit,
mint a mai magyar költők bármelyikének
egyetlen verse, sőt verssora.
A magyar poéta ma ökörszem
az ismert meséből: a közöny legfelsőbb
rétegeiben kivágódik az elektronikus sasok
s keselyűk (tévé, Big Brother, internetszex, video-
klip) tollai közül, s magasabbra száll náluk,
s én, aki már akkor is rettenve sunyítok
hátra – ló a szemellenzője mögül –,
ha torkom fonográfjában néha

megreccsen a hollókői asszonyok
illabiális jaja, én bizony nem vagyok
olyan bátor, hogy az Úr kétezredik, s Baudrillard
szimulakrumának huszadik esztendejében (s versben!) sírni
merjek.
A fényképen egy félig kész, magas
családi ház áll, előtte három, természet-
ellenesen megnyúlt férfi – kőművesek.
Bal szélről egy fekete kutya lépeget,

dől a képbe. Mint Greco
Toledóján a kórházat: e félig kész
épületet is fátyolüvegen át látjuk. A ketté-
tépett kép ellendarabjai között a semmi szívása.
A három férfit az ég vákuuma húzza fölfelé: kékes grecói
ködből néznek vissza a fényképezőgép lencséjébe.
A ház egy majdani ház vára, s ennek
az álomtörténetnek az álmodója

koszlott kartondobozból
(„családi múzejumból”, mondja
old Kate) emeli ki a fénykép darabjait.
Teils – teils…
Nálunk sem lógtak Gainsborough-k a falon, s játszani is csak ha
magyar nótát játszottunk olykor, s azt is tölcséres
gramofonon. (Állj! Önsajnálatveszély! Pedig
most én is szenvtelen akarok lenni.
Legalább álmomban legyek

camera obscura: agyammal
fogok nézni, a lencse se torzíthassa el
a múltamból kimetszett tárgyakat.) Szóval:
a mi egykori tölcséres gramofonunk, szilvalekvárunk
s mázas cserépcsupraink fölött se sírjon senki!
Egyébként is: egészen jól megvoltunk tisztes
gramofonunkkal, de ami a hiányzó
Gainsborough-kat illeti –

E szöveg álmodójának az apja egy téli
napon pontosan úgy tartotta a két karjában az
idősebb fiát, mint Mária a pietákon a vérző Krisztust,
a különbség annyi volt, hogy e komor férfi-Mária halott fiának
nem a melléből, hanem a torkából szivárgott a vér, és
két száj mondta neki azt, hogy „fiam!”: égre vetülő
árnyként a háttérben ott ingadozott a nagybácsi:
Finnegan Timót hórihorgas alakja is.

Az álmodó testvérbátyja, az apja,
s F. úr először ezen a hatszor kilences
opál-szürkés lazúrú fényképen volt úgy
együtt (az általuk épített, akkor még félig kész ház
előtt pózolva), mint azon a gyászos téli napon.
Ezzel a furcsa képpel kezdődött a haláluk.
A szélről befelé induló fekete kutyát is
úgy köti lépteinek iránya a baljós

képhez, mint valami láthatatlan
póráz: három nappal a fiú halála után
elütötte egy teherautó…
De hát mindezt mintha
már álmodtam volna egyszer! Bele lehet-e lépni kétszer
ugyanabba az álomba? S mért ne lehetne? Minden
álomban ugyanaz az éjsötét Liffey-patak:
a gyermekszem könnyárja folyik, szóval
az álmodó apja utánahalt a fiának

s kutyájának. (A részleteket lásd
a Tépések c. álmomban, 23. oldal!) Pirkad,
a vasúton túl, a buja vetésben fácánkakas köszörüli
recsegő torkát. Először azt hittem, a poéta kozmikus láncfűrészén
nyüszít a deszka. Így vagyunk, újkori, globális augurok:
áldozati jelekből, boncolt versből, családi mítoszok
belsőségéből, biorészvények veséjéből jósolunk,
és a jel jelentettjét immár elhanyagolható

monádnak véljük. Számunkra az égő
férfiak, az utcákon kölykező nőoroszlánok,
a sírok keléséből felfakadó holtak – kettős kódú
posztstrukturalista painting, fényes szellemünk jele. Pedig
ó, mennyire viszolygunk a kiborotvált vénuszdomboktól,
a tévéhetérák broilercsirkékre emlékeztető kopasz
ölétől! A bőven tápszerezett férfilibidó is
camera obscuraként akarta nézni
irányultsága tárgyát:
Vénusz galambját, leparancsolta
róla a tollat s most már késő: a galamb
maga is hiszi, hogy a legproduktívabb hazugság
az igazság, s azt mutatja, amit a felboncolt Matrjosa-baba:
a mutatvány helyett a kellékek sorát, a képzelet
(értsd: a néző hatványa) helyett a Semmi
közömbös rétegeit. Pedig

igaz lehet ugyan, hogy a valóság
foghatóbb, mint a képzet (vagy mondjuk
a képlet), de az is igaz: a fácán rekedt-szép torkát,
s a zölden sárló föld (kedves augurom, hát valóban nem mered
kimondani a szót, hogy: élet?, na majd old Kate,
az auguri hitelre fütyülő civil kimondja:
„Hej ílet, ílet, kanász ílet, ez aztán az
ílet!”)
szóval a hülé drága bozontját,

a termő öl buja függvényét
semmilyen igazsághoz nem lehet
hozzárendelni. (A verséhez sem.)
E történet
álmodójának az anyja rajta sem akart lenni a képen,
csak könyökölt a félig kész ház ablakában, nézte,
hogy mit csinál a három férfi. Ha akkor
a gép balra csúszik kicsit, nem kerül
rá a képre, s tán ma is élne.

De ott könyököl a felső sarokban,
s mögötte, ahol egy régi vályogház tapad
az újhoz, ketyeg a képen az a kopott vekker is,
amelyhez sorsát hozzákötötte. Élete vége felé ugyanis
lélekpusztító nagy magányában kisütötte: ő csak
addig él, amíg az öreg vekkerórája ketyeg.
(S nem is sejtette, hogy ezzel ő is
valamiféle thanatotropista

elméletet kreált.) Kétségbeesve
reparálgatta a ki-kihagyó pulzusú órát, amely
végül már csak hasra fektetve verdesett még egy kicsit,
s aztán már úgy sem. Amikor az óra beteg szíve utolsót percent,
az álmodó anyja is feladta küzdelmét az idővel, lefeküdt,
s meg akart halni. Finnegan úrral, az álmodó
nagybácsijával azonos évben halt meg.
Finnegan úrnak, aki az egykori

házépítők között az egyetlen valódi kőműves
s gentleman mighty odd volt, nem volt vekkere,
csak fándlija, függőónja s mániás depressziója. Amikor
ezen álom álmodója először látta Bergman Csendjét, még nem tudta,
honnan ismeri a kisfiú fölött hajlongó s hang nélkül tátogó,
ijesztő pincért. Most, e fényképen, mintha a pincért
látná, Finnegan bácsi is rendkívüli módon tudott
hallgatni. Az álmodó egyszer, kicsi korában,

mikor a családi kupaktanácsban
váratlanul F. úr is megszólalt, sírva
futott oda az anyjához, mondván: Anyu, láttam
a Finnegan bácsi fogát! Az asszony elmosolyodott,
s azt mondta: Nem baj, kisfiam, én is láttam már sokszor.
S megrettenve attól, amit mondott, a férjére
kapta szemét. S akkor este az ő fogát sem
lehetett többé látni. F. úr szájából

egyetlen szó koppant az asztal
lapjára, súlyos rög koporsóra: Meglehet…
(Vajon mi lehetett meg? Az, amit az álmodó anyja mosolygott
ki magából? Vagy valami, amit az álmodó apja mordult oda F. úrnak, s amit
a zsenge Hamlet még nem érthetett meg?) F. úr a függőónja
kötelére akasztotta föl magát a d.-i félig kész templom
tornyában. Iszonyatosan megnyúlt
teste napokig harangozott,

míg végül valaki le merte vágni.

A rövid életű üveg farából hirtelen pattanva,
s éjet virágba sose vonva a nem ismert nyak lereped.
Hiszem, két száj e képen sosem élvezett. A sírok kalamárisába
(tollszárként) ezer kereszt van ütve, járunk vissza
sustorgó történeteinkbe, a kriptaajtók címlapja
nyílik, csukódik. A fehér szárakról lemoccan
a féltékenység sötét lombja. Hányszor

kellene élni, s újra születni, s mindig más
anyától, hogy a fiú a kolofonon túlra, a közöny
beszámozatlan, távoli oldalára érjen, s elmondhassa,
amit Hamlet mond a királynénak: Valaki valahol mégiscsak sír…!
A papír reped így, hogyha néhány lapot kitépnek egy régi
könyvből, s feslik a mélyben a fűzőszövet is tompán.
Míg az álmodó anyja élt, ő volt a ház, az udvar,
a kert dramaturgiája, s hol a működés ablaka,

amelybe ki lehet könyökölni!? A fénykép
épp ott van kettétépve, ahol az álmodó anyja
áll. Az ablakpárkány a tépésvonalon túlra szakadt,
s így az asszony, mint az angyalok a felhők parapet-in,
a semmin könyököl. A kép két részének illeszkedése:
női és férfitest horonya s ellendarabja, gazdag
tagolású tengerpartok fjordjai, földnyelvei,
megnyíló sírok eresztékei őstemetőkben.

(Virrad hát. Már nincs itt dolgom,
s ez éppen egybeesik azzal a földtani korral,
hogy az embernek már nincs itt dolga. Nézelődöm,
az álmom, mint húsos, nehéz parasztlányok hátulról nézve,
távolodik, a szó bontóvasa még nyomul és élvez, de már
tudja, hogy hajléktalan, hogy a gyerekkocsiban,
amit ma tolni fog, nem gyerek lesz, hanem
a sírok kukáiból kigyűjtött motyó.

Rég nem lakott fejek, ti, ha a részletekhez
enyv kell, hamu a vers falához, ím megint titeket
égetünk meg. A mi üvegszálakkal huzagolt agyunk, PVC-
testünk már nem ég és nem rohad, nem lehet belőlünk sem hamut,
sem humuszt nyerni, corsónkhoz nincsen recorso, s szomorú
történetemnek nem Wake a vége. De azért ne sírjon senki!
Csak hát: Jó vicc, ki akar itt sírni?!) „Itt a kijárat.
A múzejumból. A cipőket kérem, ha kilépünk.”

(E vers szövegében James Joyce-, Fernando Pessoa-, Gottfried Benn-, Petri György-, William Shakespeare-, Théophile Gautier-, Stéphane Mallarmé- és Paul Valéry-művekből vett kifejezések is szerepelnek. – A szerző.)