Kun Árpád

ARLES

H-nak

„Rég láttalak, Márton. Merre jártál?”
„Csak a földön. Halk dombokon, amelyeket
kékre festett a levendula virága.
Jártam morc sírkövek között, ahol
fél fülére húzott usankában a morc
festő üldögélt.” „Láttad őt?”

„Csak egy-két szomorú festékcseppet utána.
És a Rhoˆne torkolatát, ahol pestis idején
összetorlódtak a koporsók. Ide úsztatták le
az élők a halottaikat egész Galliából.”

„Nem láttál vidámabb dolgokat?”
„De igen. Jártam furfangos, szűk
utcákban, ahol a csizmadia cégérét
nyakamba rázta a mistral, a dühös
északi szél. Jártam kéz a kézben
a kedvesemmel, aki hideg késpengével
visszanyomta a púpot a tarkómon.”

„Hát volt ott neked kedvesed, Márton?”
„Akadt. Fotókat készített rólam, és
albumba tett. Lásd, ez én vagyok
a képen, csak kicsit hosszabb a hajam.”
„Mintha nem lett volna felhőtlen a nevetésed.”
„Hát igen. Bujkált bennem a félsz,
hogy képtelen vagyok szeretni.”
„Mégis szerettél.” „Igen.”
„Szép volt a kedvesed?” „Gyönyörű.
Bizarr, hogy Párizsból jött, ahol az utolsó
csinos dámát kétszáz éve jegyezték fel.
Egy lenyakazott fejet lopott el a guillotine alól,
még a leesett, véres parókát is begyűjtötte,
hintóba szállt, és elhajtatott örökre.”
„Akkor meg merted volna mutatni kedvesedet
még Diderot-nak is, a nagy műértőnek?”
„Meg én, ha lett volna kéznél
csokros-fodros abroncsszoknya.”
„Hát nem azt hordott a kedvesed?”
„Csak ironizálj! Kedvesem zsabós, lila
sálat hordott, ezüstös, olasz műbőr topánt,
és fogamzásgátló pirulákat
falatnyi hátizsákja belső zsebében.”
„Hogy telt az idő a kedveseddel?”
„Szerelmesen repült az időnk. Álmos
kisvárosban laktunk, mely nem sokban
különbözött attól, ahol születtem.
A római romok és a vörösbor közös,
csak itt jószívűbb a tél a leanderekkel.
S ha jött a szombat, együtt vettünk
nyelvhalat a Liliom bulvári nagypiacon.”
„És soha nem unatkoztatok?”
„Ha unatkoztunk, kirándultunk
a környéken. Nem hintón mentünk,
de biciglivel. Ám a magunk mulattatására
ugyanolyan csűrcsavarosan társalogtunk
a szerelem és csábítás művészetéről,
mintha ringó selyempárnán ültünk
volna, s nem kemény biciglinyergen.”
„Szóval te most boldog vagy, Márton?”
„Nem vagyok boldog, és nem vagyok szomorú.
Halálosan derűs vagyok, mint akiben
egyensúlyba jutott szenvedély és szenvedés.”
„Megnyugodtál?” „Nem nyughatom.”
„Akkor a kedvesed nem lehet már veled.”
„Már nem a kedvesem. Még látom
közös utunkat fényleni, mintha csak
egy fűszálon mentünk volna világgá,
gondtalan csigapár. Ám tudom,
hogy nyomunk kihuny, hamarabb,
mint a nyári hónapok, s lassabban, mint
a lassan kihunyó, elhagyott gyertyaszál.”
„És ha jön a huzat, feldönti a gyertyaszálat,
s a tűz elharapózik az asztalterítőn, majd
a karosszéken átugorva a dunyhába kap?”
„Amíg nem feledhetek, ilyesmire én is gondolok.
Ám itt vagyok a gyertya mellett újra
egyedül a házban, s csak veled beszélgetek.”