Ülkei Zoltán

MESÉK A VÖLGY FELETT

Öt-hatéves-forma lehettem, amikor meggyőződésemmé vált, hogy a felhők a kéményfüstből keletkeznek. A füst felgomolyog, s ott felhővé áll össze. Elgondolásomba azonban mindaddig vegyült egy arasznyi kétség, amíg saját szememmel nem láttam a dolgot. November volt. Egy horgas kémény (talán valami gyáré lehetett) vaskosan ontotta a szürkeséget, s annak folytatásaként az égbolton ott terjengett a szürke felhő. Némán bólintottam: ez az. Elégtétellel töltött el, hogy az elméletemet igazolva látom. (Nem ütött szeget a fejembe, hogy miképp lehetnek felhők nyáron is, amikor nemigen szoktak fűteni. Talán, mert a hegy túloldalán, amerre a távolsági buszok jártak, a Borsodi Vegyi Kombinát kéménye szakadatlanul ontotta a sárga büdösséget – ezt a széljárás tíz esztendő alatt mindössze kétszer sodorta be a városba, merő köhögési rohammá változtatva a roncsolt testű Kazincbarcikát. Az a tény sem keltette fel a gyanúmat, hogy sárga felhőt jóformán sohasem látni az égen. Kezdő teoretikus voltam.)
Nagyjából ugyanekkor ismerkedtem meg a lecsavarható fejű kaucsukbabákkal. Hittem (mint a legtöbb gyerek), hogy az ember belül hasonlóképpen üreges. Mindazonáltal látni szerettem volna a tényeket. Napokon át forgattam a szemem, hogy valamiképp be tudjak tekinteni a testem belsejébe. Nem sikerült. Később azzal nyugtattam magam, hogy odabent bizonyára sötét van, s amúgy sem látnék semmit. Még később kitaláltam, hogy ha tágra nyitom a számat, akkor a résen át mégiscsak beszűrődhet annyi fény, ami mellett már el lehet kezdeni a vizsgálódást. Ez irányú próbálkozásaim sem jártak sikerrel, s utóbb (hogyan is fogalmazott egy tanítványom?) „elfelejtődött a dolog”.
Az alábbi történetek elméletekről szólnak. Forrásuk az a meggyőződés, hogy az elfelejtett eszmék nem tűnnek el a semmiben: az a hajdani gyerek, aki voltunk – amikor a gondolkodás még létkérdés volt, s nem a külsőleges haszon kedvéért űztük, hanem magukért a gondolatokért –, tovább él velünk. Van, aki hurcolja magával, van, aki együtt sétál vele, de nincs senki, aki elpusztíthatná anélkül, hogy maga el ne pusztulna.

A titkok titka

A Zenetudó Manó épp ott üldögélt a szomorúeperfa alatt, s kedvenc foglalatosságainak egyikével, a töprengéssel vagy a tűnődéssel volt épp elfoglalva, amikor meglátta, hogy a szomszéd domboldalon, a csüngő gallyú almafa alatt nagyban vitatkozik egymással a Medve meg a Fóka. Kíváncsi természet lévén, átbaktatott kurta lábán a szomszédos domboldalra, ahol is nagy lelkesedéssel üdvözölték:
– Ó, bölcs Zenetudó Manó, de jó, hogy erre jársz! Te talán el tudod dönteni a kérdést, amin már régóta gyürkőzünk, de csak nem jutunk dűlőre vele. Arra próbálunk rájönni ugyanis, hogy hogyan készül a fürdőkád.
– Hm – mondta a Zenetudó Manó, lehuppanva a csüngő gallyú almafa alá, s beletúrt lángvörös szakállába. – Rá lehet talán jönni a nyitjára, csak ahhoz előbb azt kellene tudnunk, miként jön létre a meggy.
– Megmondom én azt neked – derült fel a Medve arca. – A meggy úgy jön létre, hogy hatalmas, hosszú vagonokban meggyes pitét hoznak be az országba, és a megfelelő üzemekben lehámozzák róla a pitét; ily módon tiszta alakjában állítják elő a meggyet. Így jön létre tehát a meggy! – vágta ki a Medve elégedetten.
– Mintha egy lépéssel közelebb kerültünk volna a megoldáshoz – morfondírozott a Zenetudó Manó. – Most már csupán azt kellene kideríteni, hogy hogyan keletkezett a gordonka.
– Tudom én azt! – szólt öntudatosan a Fóka –, s engedelmetekkel, egy röpke elmélet formájában fogom ezt előadni. – Majd, minthogy a többiek kérdőn bámultak rá, folytatta: – Elméletünk egy kézenfekvő alapfeltevésből indul ki, mely a következőképpen hangzik:
Gordonka nem létezett mindig.

Vonjuk le a következtetést! Azt az időszakot, amiben most élünk, s amelyben gordonka van, egy végtelenül hosszú időszak előzte meg, amelyben gordonka nem volt, s amelyet a továbbiakban „Gordonka Nélküli Időszak”-nak fogunk nevezni. Határozzunk meg mármost egy fogalmat!

Def. Első Gordonkakészítőnek nevezzük azt a valakit, aki első ízben hozott létre gordonkát.

Most pedig tételezzük fel, csupán az érv kedvéért, hogy gordonkák már az Első Gordonkakészítő működését megelőzően is voltak a világon. Ez, ugye, ellentmondáshoz vezet, hiszen ez esetben az Első Gordonkakészítő nem az első lett volna, aki gordonkát hozott létre. Ezt a feltevést tehát el kell vetnünk.
Tegyük fel most pedig, az ellenkező oldalról haladva, hogy gordonkák csak az Első Gordonkakészítő működését követően jelentek meg. Ez is ellentmondáshoz vezet, hiszen ekkor az Első Gordonkakészítő egyáltalán nem lehetett volna gordonkakészítő. Ezt a lehetőséget is ki kell zárnunk tehát. Nem marad más hátra, mint hogy a gordonkák keletkezése történetesen éppen az Első Gordonkakészítő működésének időszakára tehető.
Foglaljuk mármost össze eddigi okoskodásunk eredményeit: a Gordonka Nélküli Időszak egyhangúságának az Első Gordonkakészítő vetett véget, aki azáltal, hogy létrehozta az első gordonkát, átvezetett minket abba a következő korszakba, amelyben ma is élünk. Így keletkezett tehát a gordonka – fejezte be előadását a Fóka.
– Nagyszerű! – kiáltott lelkesülten a Zenetudó Manó. – Ezt el kell mondanom a többieknek is ott lenn a faluban!
S felpattanván, már iramlott is a domboldalon a völgy felé, csak úgy porzott utána a földút.
– Nahát… – nézett össze csalódottan a Medve és a Fóka – elfelejtette megmondani, hogyan készül a fürdőkád.

Válasz a Találmányi Hivataltól

Egy reggel, amikor a Zenetudó Manó épp a szomorúeperfa alatt merengett, egyszerre arra lett figyelmes, hogy a szemközti domboldalon a csüngő gallyú almafa alatt a Medve igen komoran, sőt dacosan, durcásan és morcosan üldögél, mancsában valami papírlappal. A Fóka zavartan kerülgeti, s időnként diszkréten köhint egyet-egyet, amíg a reggeli rántottát süti. Láthatólag nem akar a terhére lenni. A Zenetudó Manó, hogy a reggelihez frissítő is kerüljön, a hóna alá csapott három pohár eperturmixot, s átgyalogolt a szemközti domboldalra.
– Megjött a válasz a Találmányi Hivataltól – bökte ki elkeseredetten a Medve. – Komolytalannak ítélték a találmányomat, és nem hajlandók vele foglalkozni.
– Miért, mit találtál fel?
– Továbbfejlesztettem a focilabdát.
– ?
– A játékosok már évek óta csak téblábolnak a pályán. Betegre untam magam, valahányszor kimentem egy meccsre. Ráadásul a gyalázatos eredményeket mindig azzal indokolták, hogy a szerencse forgandó, a labda kerek. Na, gondoltam, ezen éppenséggel lehet segíteni. És feltaláltam a kocka alakú focilabdát.
– És mi előnye volna egy kocka alakú labdának?
– Például meg lehet számozni az oldalait. Ami azt illeti, az én változatomban nem számjegyek szerepeltek, hanem megfelelő számú pöttyök egytől hatig… de ez csupán formai kérdés. A lényeg: ha a közönség unja már, hogy a játékosok gyatrán, töppedten, punnyadtan és tottyadtan fociznak, akkor fogadásokat köthetnek, hogy a labda legközelebb melyik oldalára fog esni.
– Egy kocka alakú labda aligha gurul valami jól. És kapura rúgni sem lehet könnyű.
– Csakugyan. Egyszerűbb dolog egy vödörben megrázni, és elgurítani. Így ráadásul egynél több focilabdával is játszani lehet, és fogadások köthetők a kidobott számok összegére vagy különbségére vagy valami másra. Ezek a lehetőségek is szerepeltek a találmány leírásában.
– És a Találmányi Hivatalban rá se bagóztak az elképzeléseidre?
– Rá se.
– Nekem is volt annak idején egy találmányom – nézett a távolba a Zenetudó Manó.
– Mesélj! – vetette bele magát a beszélgetésbe a Fóka is, s a reggelihez három cipót vett elő.
– Én a dudát fejlesztettem tovább.
– A hangszert?
– Igen, a hangszert, mi mást?! Szóval, a dudának a legegyszerűbb esetben két sípja van. Az egyiken játszik az ember, a másik pedig egyetlen hangot megszólaltatva állandó kíséretet ad a dallam mellé.
– Na és?
– Más dudáknak két kísérő sípjuk van. Ezek egy kvint hangközt formáznak, s ezáltal akkordszerű kíséretet nyújtanak. Innen a jellegzetes dudaalap: egy monoton, de karakteres kvinthangzás makacsul kitart a melódia hátterében.
– Eddig világos.
– Az utóbbi megoldást már korábban továbbfejlesztették, mivel egyhangúnak találták a változatlan kvintkíséretet. Az újabb dudákat három kísérő síppal szerelték fel, s ezek kétféle kvinthangzást tudtak váltakozva megszólaltatni. A skót dudák többsége így működik: három kísérő és egy dallamsíp.
– Vannak további variánsok is?
– Csak az én újításom. Ez azonban forradalmi változásokat vezetett be. Illetve vezetett volna…
– Mit találtál ki?
– Kicsinyesség a sípok számát négyre korlátozni. Legyen ezer síp s hozzájuk egy akkora tömlő, amivel tíz embernek kell fújtatni a levegőt a sípok felé. Így a muzsikusnak fújni sem kell, elég, hogyha gombokat nyomogat, melyek kijelölik a megfelelő sípokat.
– Kissé körülményes a dolog – így a Fóka. – És egy ilyen böhömnagy hangszert skót katonai felvonulásokon hurcolászni is bonyodalmas lehet.
– Esetleg nem is kell hurcolászni – szőtte tovább a Zenetudó Manó. Úgy képzeltem, hogy egy épületet lehetne vonni köré, mely megóvja az időjárás viszontagságaitól.
– Szép terv. És mit szóltak a Találmányi Hivatalnál?
– Kommentár nélkül visszaküldték.
– A hülyék.
– Az én találmányaimhoz sem volt elég érett a korszellem – vallotta be a Fóka.
– Veled is kibabráltak? – érdeklődött mohón a Medve.
– Feltaláltam a Létezőgépet.
– A Létezőgépet?
– Ha megnyomsz rajta egy kis piros gombot, akkor elkezd létezni, és ezt egyfolytában csinálja öt percig. Aztán abbahagyja.
– És utána ha azt a piros gombot megint megnyomod?
– Akkor megint létezik öt percig.
– Miért csak öt percig? Tovább nem megy?
– Az időtartam értelemszerűen kitágítható tíz percre, tizenöt percre vagy akár hetven évre. Ezek ugyanannak a szerkezetnek a módosulatai. Az ötperces Létezőgép csak a prototípus, amiből a többi már könnyűszerrel megérthető.
Egy arasznyi csend után a Zenetudó Manó szólalt meg:
– És azelőtt, hogy megnyomtad azt a piros gombot… nem létezik?
– Hát persze hogy nem.
– Akkor hogyan nyomod meg azt a gombot?
– Az már a te dolgod.
– Aha.
– Ugyanakkor beküldtem a Nemlétezőgép műszaki leírását is.
– Az meg miféle?
– Ha megnyomsz rajta egy kis piros gombot, akkor megszűnik létezni, és ezt öt percig egyfolytában csinálja. Utána ismét létrejön.
– Ennek is van tíz- meg tizenöt perces meg hetvenesztendős változata?
– Hát persze hogy van! Ehhez csak egy paramétert kell megváltoztatni.
– Ami a nem létezés kezdetét illeti, a szerkezeted nagyjából úgy működik, mint egy bomba… de mitől jön ismét létre?
– Hát épp ez a találmány lényege.
– És a Hivataltól kaptál választ? – pedzegette az érzékeny témát a Medve.
– Naná, hogy kaptam. Azt írták, hogy nincs benne semmi eredeti.
– Vaskalapos bunkók ezek. Nincs semmi érzékük az újdonságok iránt.
És jóízűen nekiláttak a reggelinek.

Egy nyelvelmélet körvonalai

A Zenetudó Manó tempósan lépdelt a csüngő gallyú almafa felé. Csak úgy lobogott lángvörös szakálla.
– Mitől vagy olyan vidor? – érdeklődött a Medve.
– Egész délelőtt a dakota–jiddis szótárt tanulmányoztam. Elég rendesen haladok.
– Előzőleg dakotául tudtál vagy jiddisül?
– Egyiket sem. És ennélfogva most sem tudok e nyelvek egyikén sem. De már viszonylag tűrhetően tudok dakota mondatokat lefordítani jiddisre anélkül, hogy akár egy kukkot is értenék belőlük.
– Szórakoztató egy elfoglaltság lehet – fanyalgott a Fóka.
– Miért, te talán tudsz jobbat?
– Hát, ha kíváncsi vagy rá, éppenséggel tudok.
– Ki vele!
– Mostanában nyelvészettel foglalkozom. Megalkottam egy új nyelvelméletet.
– Írtál is valamit erről?
– Véletlenül épp itt van nálam a legutóbbi tanulmányom – kapott elő készségesen a Fóka egy iratcsomagot.
– Szívesen meghallgatnánk – kockáztatta meg a Zenetudó Manó.
– Ha nagyon akarjátok, esetleg felolvashatom – kérette magát a Fóka.
– Nagyon akarjuk! – zúgta egyszerre a Zenetudó Manó és a Medve.
A Fóka ünnepélyesen felemelkedett, maga elé tartotta a tanulmányt, jelentőségteljesen összeráncolta a homlokát, s megköszörülte a torkát:
– Hm, hm… „EGY NYELVELMÉLET KÖRVONALAI – Elméletünk egy kézenfekvő alapfeltevésből indul ki, mely a következőképpen hangzik:

 

A világon a legérthetőbb nyelv: a magyar.

Indoklás: ez azért van így, mert a magyar olyan nyelv, hogy ha meghallod bármelyik szavát, mindig épp az a dolog jut eszedbe róla, amit az a szó magyarul jelent. Ezzel szemben minden más nyelvnél külön be kell biflázni, hogy azok a korlátoltak melyik szót minek a jelölésére használják. E tapasztalati észrevétellel jól egybecseng második tételünk, melynek »A magyar nyelv fonetikai gazdagságának tétele« nevet adtuk:

A magyar nyelv fonetikai gazdagságának tétele:
A magyar nyelv szavai hangzásukat tekintve sokkal inkább eltérnek egymástól, mint bármelyik másik nyelv szavai.

Kommentár: a magyar nyelv más-más szavai az esetek túlnyomó többségében gyökeresen más hangzásúak is. Kivételek persze akadnak (említhetnénk például a »fallácia« és »felláció« magyar szavakat is), de jobbára hangzók csoportosulásainak egész kavalkádját halljuk, szemben például a kínai nyelvvel, ahol a szavak riasztó módon hasonlítanak egymásra: mintha minden szavuk épp ugyanúgy csengene. Analóg ez azzal a ténnyel, hogy maguk a kínaiak is sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint a magyarok. Ebből is látható, hogy egy nép nyelve és habitusa milyen bensőségesen összefügg.”
Azt hiszem, ennyi egyelőre elég lesz.
– Mi is azt hisszük – helyeselt a Zenetudó Manó.
– Úgy látszik, a nyárutó meghozta számunkra az alkotókedvet! – lelkendezett a Medve.
– „Számunkra”…? – kérdezett vissza a Zenetudó Manó gyanakodva.
– Ugyanis, izé… én is írtam – pironkodott a Medve.
– Felolvasnád?
– Hogyne! – s a Medve is elővett egy papírcsomagot. – Kezdem a címével, jó?
– Úgy szokták – a válasz eléggé megadóan hangzott.
A Medve is megköszörülte torkát, majd hozzálátott:
„EGY NYELVELMÉLET ALAPVONALAI – A Zenetudó Manó tempósan lépdelt a csüngő gallyú almafa felé. Csak úgy lobogott lángvörös szakálla…”