Somos Béla

PORRONGYA A VILÁGNAK

Ezek a szobrok – többnyire kambodzsai meg
vietnami szobrok – a polcon, a rendszerváltás
idejéből, tehát ’89 körül, előtt, után árulták
őket valamelyik (többnyire Árpád hídi) alul-
járóban, olyan mozdulatlanok, mint én leszek,
amilyenné lettek az én szeretteim (jobban magam-
nál, hát miért nem én) (mentem volna helyettük
bárhova, csak ők maradjanak, néhány órával,
héttel, néhány évvel még tovább) de nem felel,
hiába szólongatod, hiába beszélsz magadnak,
nem neki(k), s neki (mert anyád „elutazása”
már beépült az időbe, mint egy ajtó vagy ablak
valahova), de a szerelmedé, tested, életed másik
fele ő, még nem, és talán sosem lesz elfogadható,
„nem erről volt szó” mondtad neki, „az sosem
tudható, hogy ki előbb”
válaszolta, s ott hagyott
mindent, az asztalon a könyvet, a rejtvényfejtő
újság mellett a ceruzát, ott a papucs, a cipők, a
ruhák, a tárgyak, az élettelenek, amiknek életet
adott, szanaszét hevernek, száll a por, porrongya-
ként a világnak heverek én is, miért gondolkodom