George Orwell

KIK A HÁBORÚS BŰNÖSÖK?

Nóvé Béla fordítása

Mussolini bukása első látásra egészen úgy hat, mint egy viktoriánus melodráma zárófelvonása. Az „Igazság” végül győzedelmeskedett a „Gonosz” felett, „Isten malmai” megtették dolgukat… Ámde kissé jobban szemügyre véve már nem is oly egyértelmű és épületes e morális példázat. Először is: vajon miféle bűnök terhelik Mussolinit, ha ugyan e szó itt helyénvaló? Hiszen a hatalmi politika a bűn fogalmát nem ismeri – éppúgy, miként a törvényét sem. Másrészt, vajon volt-e Mussolini belpolitikai uralmában bármi olyasmi, amit utólag törvényesen és megalapozottan számon lehetne kérni rajta. Hiszen, mint azt „Cassius”, a Mussolini pere szerzője meggyőző példák során át bemutatja – s valójában ez volna e most megjelent könyv célja –, az 1922 és 1940 közötti időszakban Mussolini egyetlen olyan gaztettet sem követett el, amit egekig ne magasztaltak volna éppen azok, akik ma fennszóval fogadkoznak, hogy törvény elé citálják.
A példázat kedvéért „Cassius” elképzeli, hogy Mussolinit brit bíróság elé idézik egy a főállamügyész által indított vizsgálat nyomán. A vádlista ugyancsak terjedelmes, s főbb tételeit – a Matteotti-gyilkosságtól Görögország lerohanásáig, az olasz parasztszövetkezetek szétverésétől Addisz-Abeba bombázásáig – senki sem tagadja. Gyűjtőtáborok, galádul megszegett egyezmények, gumibot és ricinusolaj – a vádlott mindent bevall… Egyetlen nyugtalanító kérdés marad csupán: Vajon miként lehet, hogy ugyanaz a cselekedet, amely egykor – mondjuk: tíz éve – dicséretesnek számított, ma egyszeriben elítélendő lett? Mussolini tanúkat állít maga mellé mind az élők, mind a holtak sorából, nyomtatásban megjelent idézetek sokaságával bizonyítva, hogy a brit politika felelős vezetői az ország legelső emberétől kezdve valahány korábbi tettét buzgón támogatták.
Íme példaként Lord Rothermere egy 1928-as nyilatkozata: „A maga hazájában [Mussolini] egy halálos méreg ellenszere. Európa számára pedig olyan megújító erő, amelynek jótéteményeit máig sem lehet felbecsülni. Őszinte elégtétellel tölt el, hogy a közügyekre befolyással bíró férfiak közül én voltam az első, aki Mussolini ragyogó teljesítményét méltó megvilágításba helyezte. […] Korunk legnagyobb alakja ő!”
Winston Churchill 1927-ből: „Ha olasz lennék, bizonnyal én is teljes szívemből támogatnám az Ön dicső harcát a leninista fenevad féktelen mohósága és tomboló, vak dühe ellen. [Olaszország] íme, megtalálta az orosz méreg hatásos ellenszerét! Mostantól egyetlen nagy nemzet sem fogja nélkülözni a védekezés e legvégső eszközét a bolsevizmus rákos burjánzásával szemben.”
Lord Mottistone 1935-ből: „Jómagam nem elleneztem [az abesszíniai olasz akciót]. Inkább azon voltam, hogy eloszlassam ama szánalmas illúziót, miszerint derék dolog a gyengébb fél pártjára állni. […] Azt mondtam: galádság fegyvert szállítani vagy tétlenül elnézni, hogy mások fegyvert szállítsanak e vad és kegyetlen abesszinoknak, miközben ugyanezt megtagadjuk azoktól, akik tisztes szerepet játszanak.”
Duff Cooper 1938-ból: „Ami az abesszin epizódot illeti, jobb, ha erről most minél kevesebb szó esik. Amikor két régi barát összebékül végre, mindenkor kockázatos, ha az elült viszály okait kezdik ismét firtatni.”
Ward Price a Daily Mail egy 1932-es számában: „Tudatlan és elfogult emberek fecsegnek az olasz viszonyokról, mintha bizony e nemzet holmi zsarnokság alatt nyögne, és kész volna azt levetni magáról. E fanatikus kisebbségek iránti morbid szánakozással – amit a brit közvélemény némely tájékozatlan körei hoztak divatba – Anglia, sajnos, régóta nem hajlandó tudomást venni ama nagyszabású építőmunkáról, melyet a fasiszta rezsim az elmúlt évtized során vitt véghez. Jómagam számos alkalommal hallottam személyesen Mussolinitől: mily nagyra becsüli a Daily Mail érdemeit, mint amely orgánum a brit lapok közül elsőként igyekezett híven bemutatni a világnak az ő valódi célkitűzéseit.”
És így tovább, és így tovább… Hoare, Simon, Halifax, Neville Chamberlain, Austen Chamberlain, Hore-Belisha, Amery, Lord Lloyd és rajtuk kívül még seregnyi más híresség lép egymás után a történelem ítélőszéke elé, hogy készséggel tanúsítsa: a brit kormány és szóvivői mindenkor feltétlenül kiálltak Mussolini mellett – akkor is, amikor az olasz szakszervezeteket szétverte, amikor tétlenül szemlélték, hogy a spanyol polgárháborúba fegyverrel beavatkozzék, amikor mustárgázzal irtotta az abesszinokat, és arabokat dobáltatott ki a repülőiből, mi több, még akkor is, amikor az olasz flottát kihívóan fejleszteni kezdte Anglia ellenében. „Cassius” könyve felidézi, amint Lady (Austen) Chamberlain 1924-ben kezet fog Mussolinivel, láthatjuk, amint Chamberlain és Halifax 1939-ben együtt bankettezik vele, poharát „Abesszínia császárának” egészségére ürítve, és láthatjuk, ahogy Lloyd George még egy 1940-es hivatalos nyilatkozatban is a fasiszta rezsimnek hízeleg. Ekként az összhatás, melyet a „tárgyalás” ezen első szakasza a nézőből kivált, meglehetősen egyöntetű: Mussolini nem bűnös. Az igazán terhelő tényállás csak később bontakozik ki: akkor, amikor egy abesszin, egy spanyol és egy olasz antifasiszta tanú tárja majd elő bizonyítékait.
Habár e könyv pusztán csak képzeletjáték, a fenti végkifejlet nagyon is valószerűnek hat. Merő képtelenség ugyanis, hogy a brit toryk valaha is bíróság elé citálják Mussolinit. Hiszen az 1940-es hadüzenetet kivéve valójában semmi sincs, amivel vádolhatnák. Ha a „háborús bűnösök perét” – mint azt ma egyesek ábrándosan remélik – valaha is megrendezik, úgy arra csupán a szövetséges hatalmak belpolitikai életében végbement forradalmi változások nyomán kerülhet sor. Csakhogy az egész bűnbakkereső igyekezet, hogy átélt megpróbáltatásainkért egyének, pártok vagy nemzetek nyakába varrjuk a felelősséget, újabb gondolatsorokat indít el, melyek némelyike nagyon is zavarbaejtő.
Mussolini brit kapcsolatainak alakulása ékesen példázza a tőkés állam strukturális gyengeségeit. Tudomásul véve, hogy a hatalmi politika eleve nem lehet morális, Mussolini kivonása a tengelyhatalmak szövetségéből – ami 1934 óta a brit külpolitika nyilvánvaló szándéka volt – logikus stratégiai lépésnek tűnt. Igen ám, csakhogy Baldwin, Chamberlain és társaik még ezt a lépést sem tudták megtenni! Ez ugyanis csak oly módon lett volna lehetséges, ha olyan katonai erőt szegeznek szembe vele, ami Mussolinit eleve visszariasztja a Hitlerrel való szövetségtől. Ez pedig már csak azért sem volt kivihető, mivel egy tisztán profitérdekek vezérelte gazdaság önmagában elégtelen a tömegméretű modern újrafegyverkezéshez. Anglia csupán akkor kezdett el fegyverkezni, amikor a németek már Calais-ban voltak. Persze korábban is jókora summákat szavaztak meg fegyvergyártásra, ám ezek diszkréten sorra eltűntek a tőkerészvényesek zsebében, s a fegyverek valahogy sehogy sem akartak elkészülni. Mivel pedig a brit uralkodó osztályok semmi érdemi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy tulajdon kiváltságaikat korlátozzák, így minden gyakorlati lépést szükségképp csak fél szívvel hajthattak végre, vaksin meredve a közelgő vészbe. Az az erkölcsi összeomlás, amelyhez mindez vezetett, valami egészen újat hozott a brit politikában. A múlt század vagy a századelő brit politikusai, meglehet, képmutatók voltak, ámde a képmutatás mégiscsak valami érvényes erkölcsi normarendet feltételez. Merőben új jelenség volt viszont, amikor a tory képviselők kitörő lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy olasz repülőgépek brit hajókat bombáztak, vagy amikor a Lordok Házának némely tagja nevét adta ahhoz a szervezett, politikai hecckampányhoz, amely a menekültként Angliába érkező baszk gyermekek ellen irányult.
Ha felidézzük az elmúlt évek megannyi hazugságát és árulását: szövetségeseink egymás utáni cinikus sorsukra hagyását, a tory sajtó hibbant optimizmusát, a bágyadt szkepszist az iránt, hogy a diktátorok tényleg háborút hoznak ránk (még akkor is, amikor ezt már maguk kürtölték világgá!), a vagyonos osztályok tüntető közönyét, hogy bármi kivetnivalót találjanak a gettókban és gyűjtőtáborokban, a tömegmészárlásokban és a hadüzenet nélküli háborúkban – mindezt számbavéve, az embernek szükségképp az az érzése, hogy a közönséges ostobaságnak éppannyi része volt abban, hogy a tönk szélére jutottunk, mint az általános erkölcsi hanyatlásnak. Hiszen 1937 tájékán már senkinek sem lehetett kétsége a fasiszta rezsimek valódi természetét illetően. Mégis: a magánvagyonok urai úgy döntöttek, hogy a fasizmus valamiképp az ő oldalukon áll, s így készek voltak legbestiálisabb gaztettei fölött is szemet hunyni, amíg tulajdonukat biztosítva látták. A maguk kétbalkezes módján holmi machiavellista ügyeskedéssel próbálkoztak: a „politikai realizmus”, a „minden megengedett, ami a párt javát szolgálja” jelszavai jegyében – a párton ezúttal természetesen a brit Konzervatív Pártot értve.
Mindezt „Cassius” is kimutatja, bár összefüggéseiből némiképp kiragadva. Egész könyve ugyanis azt sugallja, hogy csupán a toryk viselkedtek becstelenül. „Létezik azonban egy másik Anglia – írja –, amely születésétől fogva irtózik a fasizmustól. […] A baloldal, a Munkáspárt Angliája ez.” Nos, ez igaz, ámbár az igazságnak csupán egyik felét rögzíti e mondat. A baloldal tényleges tettei ugyanis jóval becsülnivalóbbak elvi állásfoglalásainál. Mert bár tény és való, hogy a baloldal máig is elszánt harcot folytat a fasizmus ellen, ám eközben mértékadó teoretikusai éppoly mélyre süllyedtek a „realizmus” és a hatalmi politika lélekvesztő ingoványában, mint konzervatív ellenfeleik.
A „realizmus” (korábbi nevén: becstelenség) mára áthatja korunk egész politikai gyakorlatát. „Cassius” álláspontjának féloldalasságát jól mutatja, hogy az övéhez igencsak hasonló könyveket lehetne összeállítani pusztán a címbeli név megváltoztatásával – például: Winston Churchill pere, Csang Kai-sek pere, Ramsay MacDonald pere stb. S kissé közelebbről szemügyre véve majd’ minden esetben azt találjuk, hogy a baloldali vezetők éppoly vaskos önellentmondásokba csavarodtak, mint a „Cassius” által idézett tory pártvezérek. Mert hiszen a baloldaliak javarészt ma is éppoly elvtelenül hunynak szemet bizonyos dolgok felett, s éppúgy elfogadnak nagyon is kétes szövetségeseket, akárcsak politikai ellenlábasaik. Manapság kinevetjük a Mussolinit gyalázó torykat, akik alig öt éve még az egekig magasztalták, de vajon ki merte volna 1927-ben azt jósolni, hogy megérjük még a napját, amikor a baloldal ideológusai keblükre ölelik majd Csang Kai-seket? Avagy ki hitte volna közvetlenül az általános sztrájk után, hogy Winston Churchill alig egy évtized múltán a Daily Worker liblingje lesz? 1935 és 1939 között, amikor a fasizmus ellen úgyszólván bárki elfogadható szövetségesnek tűnt, a baloldaliak egy szép napon azon kapták magukat, hogy Musztafa Kemált dicsőítik, s Károly román király kegyeiért vetélkednek…
És bár ez minden tekintetben bocsánatosabb vétségnek tűnik, a baloldaliak viszonya a szovjet rezsimhez máig is feltűnően hasonlít a toryk fasizmussal szembeni magatartásához. Ugyanazt a hajlandóságot látni itt is, ott is: elnézni szinte mindent, ha a vétkes, úgymond, „a mi oldalunkon áll”. Mert jogos ugyan emlékeztetni Lady Chamberlain fényképére, amint szívélyesen éppen a Ducéval parolázik, ám a Ribbentroppal kezet rázó Sztálin képe jóval közelibb emlékeket idéz. És mégis: a baloldali értelmiségiek jórészt ma is vakbuzgón mentegetik a német–orosz paktumot. Hisz „realista” lépés volt ez is, akárcsak Chamberlain „békítő politikája” – és persze kísértetiesen hasonló eredménye lett. Ha van kiút abból az erkölcsi fertőből, amibe jutottunk, úgy az efelé vivő első lépés alighanem annak belátása volna, hogy az effajta „realizmus” egyszerűen nem kifizetődő, s hogy a politikai bölcsesség netovábbja talán mégsem az, ha barátainkat sorra kiárusítjuk ellenségeinknek, hogy aztán tenyerünket dörzsölve nézzük, miként végeznek velük.
Mindez Cardifftól Sztálingrádig ma mindenütt nyilvánvaló, még ha ez idő szerint nem látják is sokan. A pamfletíró dolga pedig éppen az volna, hogy miközben a jobboldalt bírálja, a baloldalnak se hízelegjen. Már csak azért sem, mivel ez utóbbi nagyon is hajlamos önelégülten azt hinni, hogy mindig is az volt, ami most.
„Cassius” könyvének Mussolinije, miután tanúit felsorakoztatta, maga is a bírói pulpitus elé áll. Konokul kitart machiavellista krédója mellett: az erő mindent szentesít, vae victis! Eszerint egyetlen igazi vétke van: maga a bukás, az, hogy hatalmát elveszítette. Készséggel elismeri, hogy ellenségeinek joga van őt megölni – ám azt makacsul kétségbe vonja, hogy bármit is joguk lenne számon kérni rajta. Hiszen a hatalom embereiként szakasztott úgy viselkedtek, mint ő, erkölcsi vádaskodásuk pedig nem egyéb merő képmutatásnál. Csakhogy Mussolini után még három további tanú következik e „per”-ben: az abesszin, a spanyol és az olasz, akik egész más erkölcsi alapállásról teszik meg terhelő vallomásaikat, minthogy sosem paktáltak le a fasizmussal, és a hatalmi politizálásra sem volt soha lehetőségük. Beszédjük végén mindhárman halálos ítéletet követelnek a vádlott fejére.
Vajon a valóságban is ugyanezt tennék? S ugyan lesz-e ehhez fogható tárgyalás valaha is? Nincs túl sok esélye, még az esetben sem, ha Mussolini valamiképp tényleg azok kezébe kerülne, akik joggal kérhetnék számon tetteit. A toryknak persze, miközben ódzkodnak a háború tényleges okait feltáró vizsgálattól, láthatóan semmi kifogásuk sem lenne az ellen, hogy a felelősség egészét néhány megrögzött ámokfutó, Mussolini vagy Hitler nyakába varrják. Ez egyben megkönnyítené a Darlan- és Badoglio-féle átállási manővereket is. Mussolini, amíg szabadlábon van, eszményi bűnbak, bár fogságban talán már kevésbé lenne alkalmas e szerepre. Kérdés, hogy mit szólna ehhez a köznép. Valóban hidegvérrel, törvényes formák közt végezne zsarnokaival, ha erre alkalma nyílnék?
Tény, hogy a történelemben efféle törvényes ítélet nyomán végrehajtott kivégzésekre csak fölöttébb ritkán akad példa. Az előző háború végén ugyan sikerült választást nyerni – többek közt – a „Lámpavasra a császárt!” jelszavával, mégis, ha valaki tettleg megkísérelt volna bármi ilyesmit, az bizonnyal fejére zúdítja az egész németség haragját. A zsarnokokkal mindig is saját alattvalóiknak kell leszámolniuk, mivel azok, akiket idegen hatalmak büntetnek meg – lásd Napóleon példáját! –, csak mártírokká és legendákká lesznek.
Nem az a fontos hát, hogy e politikusnak álcázott banditák kellőképp meglakoljanak bűneikért, hanem hogy magukat diszkreditálják. Még szerencse, hogy ezt gyakran minden biztatás nélkül, maguktól megteszik, hiszen a fénylő fegyvereik közt feszítő hadurak s a harci erények más apostolai, ha vesztüket érzik, meglepő nagy számban készek lemondani a hősi halál dicsőségéről. A krónikák lapjai tele vannak az efféle hírességek kisszerű és szégyenletes meneküléseivel. Napóleon inkább megadta ma-
gát az angoloknak, csak hogy a poroszok bosszúja elől menedéket találjon, Eugénie császárnő egy amerikai fogorvos ölében egylovas bérkocsin menekült, Luddendorf ugyancsak nyomorult színjátékhoz folyamodott, hogy mentse a bőrét, az egyik legmarconább római katonacsászár a latrinába zárkózva próbálta elkerülni testőrei tőrét, míg egy falangista vezér a spanyol polgárháború kezdetén a patkányoktól nyüzsgő szennyvízcsatornán át szökött ki Barcelonából – erőnlétéről pompás bizonyítványt kiállítva.
Valami ehhez hasonló vészkijáratot kívánhatnánk Mussolininek is, és ha csak rajta áll, úgy bizonnyal megtalálja. Úgy lehet, végül még Hitler is. Korábban azt mondogatták róla, hogy ha eljön a végóra, Hitler nem fog menekülni vagy kapitulálni, inkább egy nagyopera fináléjához méltón önkezével vet véget életének. Ám ezt még akkoriban mondták róla, amikor sikerei csúcsán járt, s az elmúlt egy évben, amióta dolgai rosszabbra fordultak, már kevésbé tűnik valószínűnek, hogy ilyen bátran és méltósággal viselné sorsát. „Cassius” a tárgyalásvezető bíró összegzésével zárja könyvét – az ítéletet az olvasóra bízva. Nos, ami engem illet, az én ítéletem mind Hitler, mind Mussolini esetében nem a halál volna, hacsak nem annak valamely látványosságtól mentes, gyorsan végrehajtott formája. Ha a németek vagy az olaszok úgy kívánják, ám állítsák őket rögtönítélő bíróság – majd kivégzőosztag elé. Ám alighanem még jobb, ha futni hagyják őket egy kézitáskányi látra szóló kötvénnyel, s idővel más néven letelepedve valamely svájci nyugdíjpénztár rendes tagjai lesznek. Csak semmi mártíromság, semmi Szent Ilona-szigeti allűr! És főként semmi szemforgató, magasztos cécó: „háborús bűnösök pere” és hasonló, az igazságszolgáltatás valahány, kínosan pedáns, talmi külsőségével, melyek idővel oly igen alkalmasak arra, hogy a vádlottakat a mártírok dicsfényébe vonják, s a gazemberekből hősöket kreáljanak.

1943. október 22.