George Orwell

HÁTRAHAGYOTT JEGYZETEK

Nóvé Béla fordítása

(Élete utolsó évében Orwell írói jegyzetfüzetet használt gondolatai és munkatervei rögzítésére. A füzet egy hosszabb elbeszélés – A Smooking Room Story –, a Joseph Conradról és Evelyn Waugh-ról tervezett esszék vázlatain kívül számos alkalmi reflexiót tartalmaz. Alább ez utóbbiakból közlünk válogatást. A jegyzetek 1949 márciusa és decembere között íródtak.)

Alighanem volt némi igazság a Franciaország kormányzójává frissen kinevezett Pétain marsall ama megjegyzésében, hogy a franciák veresége részben az alacsony születési rátának tulajdonítható. Ott, ahol az emberek többnyire kisebb családokban élnek, a polgári lakosság nem nézheti közönnyel fiai legyilkolását, s a katona magatartását is nyilván meghatározza, hogy jóval inkább egyéniségnek, mások számára fontos embernek tudhatja magát, mint ha egy öt- vagy tízgyerekes, a napi túlélésért küszködő parasztcsalád valamely sokadik fiaként nő fel.
Az egyik legszembetűnőbb különbség, ami bennünket a viktoriánus idők emberétől elválaszt, éppen az, hogy az ő szemében a felnőtt még jóval fontosabb volt a gyermeknél. Egy tíz-, tizenkét tagú családban úgyszólván elkerülhetetlen volt egy vagy két gyermekhalál, ám bármi szomorúak voltak is e tragikus esetek, hamar elfelejtődtek, hiszen helyüket majd’ mindig újabb születő gyerekek töltötték be. A Szent János-templomban, a lordok sírjai mellett számos emléktábla található indiai nábobok és más hírességek nevével. Az elhunyt érdemeit dicsőítő szokványos hazugságok alatt egy vagy két sorban többnyire ott áll még valami ilyesmi: „és hű nője, Sarah”, majd egy újabb sor azt is tudatja, hogy ugyanazon családi sírboltban még egy vagy két, gyermekkorában elhunyt fiú vagy lány is nyugszik. Feltűnő, hogy egyikük sincs megnevezve, mi több, az egyik feliraton szó szerint ez áll: „valamint két vagy három gyermek”… Mire a sírkövet fölállították, már az is feledésbe ment, voltaképp hányan is haltak meg gyerekkorukban.
Manapság egy gyermek halála a lehető legszörnyűbb csapás, amit bárki elgondolhat. Aki egyetlen gyermekét veszíti el, annak csaknem lehetetlen magához térnie a gyászból. Egy ilyen halál úgy hat, mintha a teremtett világ egésze egyszerre örök sötétségbe borulna. Pedig kötve hiszem, hogy akár csak két nemzedékkel korábban is az emberek ugyanígy éreztek volna. Vö. mindezt a Jude the Obscure (Lidércfény) esztelen rémtettével, amikor a legidősebb gyerek két kisebb testvérét felakasztja, majd végül magát is felköti. Jude-ot és Sue-t persze lesújtja a tragédia, mégsem látszanak azt érezni, mintha a történtek után az ő életüknek sem maradna semmi értelme. Sue – akiről, úgy vélem, maga Hardy is tudja, hogy elviselhetetlen figura, habár nem hinném, hogy épp e jelenetben bármi irónia volna –, nos, Sue később azt mondja: már látja, azért kellett a gyermekeinek meghalniuk, hogy belőle jobb asszony legyen, s hogy segítsenek neki új életet kezdeni. Az még csak meg sem fordul a fejében, hogy gyermekei netán becsesebb teremtmények volnának önmagánál, s hogy az ő halálukhoz képest már mindaz csekélység, ami még ezentúl történhet vele.
Egy újságban olvastam nemrég, hogy Sanghajban (amely ma zsúfolásig megtelt menekültekkel) az utcán heverő, magára hagyott gyermek olyannyira megszokott látvány, hogy az ember szinte észre sem veszi. Azt hiszem, így lesz végül egy haldokló gyermek pusztán annak köznapi tabuja, hogy lehetőleg ne lépjünk át rajta. Holott mind azzal a reménnyel indult az életnek, hogy szeretni, gyámolítani fogják, azzal a bizonyossággal nézett jövője elé, ami már egész kiskorunkban feldereng bennünk: hogy a világ pompás hely, amely számos csodát tartogat számunkra.
Vajon ugyanazok maradunk-e, ha egy este hazafelé menet sorra átlépünk az utcagyerekeken, anélkül, hogy akár csak egynek is menedéket kínálnánk? (Hiszen már az is merő álszentség, ha arra próbálunk ügyelni, nehogy rájuk lépjünk!) Mulcolm Muggeridge azt mondja: aki huzamosabb időt töltött Ázsiában, az szinte bizonyosan elkövetett már ilyesmit. Talán nincs egészen igaza, hiszen mi még fiatalon, férfikorunk kezdetén kerültünk oda, amikor az ember legkevésbé a csecsemőket veszi észre.

Első könyvem éppen tizenhat éve jelent meg, s körülbelül huszonegy éve írok különféle cikkeket a lapokba. Ez idő alatt szó szerint nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne nyomasztott volna a restség bűntudata, hogy már megint vészesen elmaradtam a munkámban, s hogy egész teljesítményem milyen szánalmasan csekély. Ettől a kényszeres érzéstől, hogy „meddőn vesztegetem az időm”, még akkortájt sem tudtam szabadulni, amikor napi tíz órát dolgoztam egy regényen, vagy hetente öt cikket is megírtam. Készülő munkáim soha semmiféle „sikerélményt” nem jelentettek, mivel a tervezettnél mindig is lassabban haladtam velük, s amúgy is úgy vagyok vele, hogy egy könyv vagy akár egy újságcikk csak attól számítva létezik, mikor az ember az utolsó pontot is kiteszi a végére. Igen ám, de mihelyt egy könyvem elkészül, voltaképp már másnap nyugtalanítani kezd a gondolat, hogy a következőbe még bele sem fogtam, és nyomasztóan megrohan a kétség, hogy talán már nem is lesz következő, mert írói munícióm végképp kimerült. Holott visszatekintve, ha megszámítom, mi mindent írtam eddig, az eredmény egészen imponáló. Persze nem mintha ez megerősítene, inkább csak azzal a szomorú felismeréssel gazdagít: lám, egykor mennyire szorgos és termékeny voltam, s mára mindez a múlté.

Nemrég olvastam egy olasz régiségkereskedőről, aki egy tizenhetedik századi feszületet próbált J. P. Morgannak elsütni. A műtárgyon első látásra nem tűnt fel semmi rendkívüli. Utóbb azonban kiderült, hogy valódi értéke rejtve van: a szétszedhető kereszt belsejében ugyanis egy tőr lapult. Aligha lehet tökéletesebb jelképe a keresztény vallásosságnak!

Az egyes szám első személyben írt regények előnyei és hátrányai.
Regényt egyes szám első személyben írni olyasmi, mint ha az ember holmi izgató, ámde veszélyes és erős függőséget okozó kábítószert adagolna magába. A csábítás igen nagy, mégis: ha engedünk neki, mindegyre úgy érezzük majd: valami esztelen és ártalmas dolgot cselekszünk. Akárhogy is, két nagy előnye mindenképp van az effajta regényírásnak:
1. Egyes szám első személyben az író jóval könnyebben és gyorsabban haladhat könyvével, minthogy az „én” szócska közvetlen alanyisága, úgy tűnik, hatásosan feloldja mindazt a félénk tanácstalanságot, amely az írókat oly gyakran meggátolja a lendületes regénykezdésben. Ezzel az alanyisággal mindig is könnyebb elérni az eredeti írói szándék érvényesítését.
2. Az egyes szám első személy úgyszólván bármiféle közlést képes hitelessé tenni. Elsősorban azért, mivel az író bármit ír is, azt eleve hitelesnek érzi – miként önmagáról is bátran fantaziálhat bárki, miközben valójában egész mást csinál –, egy harmadik személyű regényalak viszont jobbára csak valószerű kalandok hőse lehet. Másrészt az olvasó is eleve hitelt ad az efféle alanyi közlésnek, akár mert azonosítja magát a történet egyes szám első személyű elbeszélőjével, akár mert azt, aki beszél, létező személynek veszi.
Ezzel szemben a hátrányok:
1. A narrátor és a szerző sosem különíthető el tisztán egymástól. Olykor ugyanis lehetetlen nem az író saját gondolatainak tulajdonítani, amit a narrátor mond, s az írónak valamiképp időről időre kommentálnia kell az eseményeket, amit ez esetben csakis az alanyi elbeszélő hangján tehet meg. (Szemben a hagyományos, harmadik személyű regénynarratívával!) Az a legkevesebb tehát, hogy a narrátornak szükségképp fel kell vennie az író prózastílusát (mint azt a Szép remények is jól példázza, ez az amúgy nem különösebben önéletrajzi ihletésű Dickens-regény).
2. Ha az egyes szám első személyű narráció következetes, úgy a történet eseményeit csak egyetlen személy nézőpontjából ismerhetjük meg. A narrátor ahhoz, hogy megtudja, mi zajlik körötte, botcsinálta detektívként minduntalan hallgatózni és leskelődni kénytelen, vagy éppen a többi szereplőnek muszáj olyasmit is mások jelenlétében tennie, amit a valós élethelyzetekben csak egyedül szokás. Ha az író más szereplők gondolataiba is be kíván avatni, úgy figuráit kénytelen jóval nyíltabban beszéltetni, mint arra bármely valós személy magától hajlamos volna, vagy éppenséggel a narrátor szájába adni afféle mondatokat, mint „Látni véltem a tekintetéből: e percben azt gondolja, hogy…” stb. (Lásd az Utolsó látogatás Evelyn Waugh által rajzolt rémes jelenetét!) Az „énregény” jobbára nem több egyszemélyes történetnél – melyben a háromdimenziós főhőst papírmasé figurák veszik körül –, s amely így valójában nem is tekinthető igazi regénynek.
3. Az érzelmi hatás jóval szűkebb lesz, mivel mások ügye iránt sok olyan érzést vagyunk képesek felkelteni, amelyre a magunk szószólójaként közvetlenül nem tarthatunk számot.

1949. március 21.
A bánásmód itt (a Cranham Szanatóriumban) igencsak más, mint amiben nemrég a hairmyres-i kórházban volt részem. Noha kellemes meglepetésként már a Hairmyres-ban is kitüntetően kedvesen és figyelmesen bántak velem, az ember mégis minduntalan rá kell eszméljen: mennyire megváltoztatja az élet minőségét, ha valaki ellátásának költségeit maga fedezi.
A legfeltűnőbb különbség, hogy ez a hely jóval csöndesebb, mint a kórház volt, s hogy minden sokkal lazább és komfortosabb benne. Egy „chalet”-nak nevezett kórteremben lakom, egyikében ama 3×4 méteres, üvegajtóval ellátott szobáknak, melyek a szanatórium fából épült hosszanti barakkjaiban sorakoznak. Idebenn hideg-meleg vizes mosdó, akasztós és fiókos szekrény szolgálja a páciens kényelmét a szokásos, ágyra helyezhető kórházi asztalkán kívül, s hátul a kertre üvegtetős veranda nyílik. Minden szükségeset tálcán hoznak a szobámba, így nem kell szenvedni a tolókocsik elviselhetetlen nyikorgásától, ami a kórházak nyugalmát minduntalan feldúlja. Még a rádió sem okoz zajt – mivel mindenkinek van hozzá saját fejhallgatója. (A BBC belföldi adására van hangolva – míg a Hairmyres-ban rendszerint a könnyűzenei csatorna műsorát adták.) A legharsányabb „lárma” itt a kertből beszűrődő madárdal.

1943-ban, amikor a BBC Rádiónál dolgoztam, heti hírlevelek szerkesztése volt a dolgom, így többek közt a marathi nyelven leadottaké. E hírleveleket, melyek valójában hírmagyarázatok voltak, heti egy-két alkalommal sugároztuk azokon a kisebb nyelveken, melyek számára nem tudtunk állandó vagy naponkénti adást fenntartani. Szövegüket nagyobbrészt a rádió egy belső munkatársa írta, majd valamely anyanyelvi bemondó fordította le és olvasta adásba többnyire egy, a BBC munkatársai közül kijelölt cenzor felügyelete alatt.
A marathi nyelvű hírlevéllel mindig is gondjaink voltak, minthogy az e népcsoporthoz tartozó indiai bevándorlók láthatóan igen hamar elvesztették anyanyelvi készségüket. Angliában az idő tájt ugyan jó néhány marathi diák tanult, ám épp az imént mondottak miatt csak kevesen tűntek alkalmasnak a bemondói szerepre. 1943-ban ezt a munkát egy Kothari nevű alacsony emberke végezte, kinek alakja majdnem szabályos gömbformát mutatott. Azt hiszem, kommunista volt, s amellett persze harcos nacionalista, mégis: eredendő náciellenessége s a szövetségesek iránti hangsúlyos lojalitása miatt mindenki megbízhatónak tartotta. Történt azonban, hogy az úgynevezett „Kollégium”, ama rejtélyes testület, amelynek a rádiós kinevezéseket kellett jóváhagynia (és amely, gyanítom, csupán az MI5, a katonai kémelhárítás fedőszerve volt), valamiképp kiderítette, hogy Kothari korábban börtönben ült – ha jól emlékszem, valami diákként elkövetett politikai kihágás miatt. A férfit nyomban eltiltották a mikrofontól, azzal, hogy börtönviselt ember nem lehet bemondó. Üggyel-bajjal szereztünk hát egy másik fiatalembert, akit Jathának hívtak, és egy darabig minden rendben ment megint. Pár hónap múltán azonban marathi asszisztensem, Miss Chitale félrehívott, és nagy titokzatoskodás közepette felfedte, hogy a hírlevelek marathi változatát valójában nem is Jatha írja. Ő ugyanis részben már elfeledte anyanyelvét, s így, bár a leírt szöveget még képes felolvasni, a fordítással már nem boldogul. Ez utóbbit tehát titkon továbbra is Kothari végzi, akivel megosztoznak a bemondói gázsin. Kötelességemnek éreztem, hogy minderről feljebbvalómnak: dr. Rushbrook-Williamsnek is beszámoljak. Mivel azonban egy másik marathi bemondót – ha ugyan egyáltalán – csak nagy nehézségek árán szerezhettünk volna, végül úgy döntöttünk, jobb, ha szemet hunyunk e szabálytalanság felett. Maradt hát minden a régiben, és mi hivatalosan nem tudtunk a dologról.
Az eset olybá tűnt számomra, mintha egy darabka Indiát titkon Angliába varázsoltak volna. Ami leginkább, mondhatni tökéletesen indiai volt mindebben, az Miss Chitale viselkedése, aki hosszú hónapokig hordozta magában titkát, mielőtt felfedte volna.

Mind az USA-val, mind a SZU-val szembeni legtöbb előítélet és vaskos félreértés abból ered, hogy a külső megfigyelők semmibe veszik ezen országok méreteit. Holott nyilvánvaló képtelenség egybevetni egy aránylag szűk területre összezárt, jóval kisebb és homogénebb népességet – például Angliáét – egy kontinensméretű, soknemzetiségű államalakulatéval. Így aztán semmi értelmes nem sülhet ki abból, ha a brit viszonyokat mondjuk a szibériaiakkal próbáljuk összevetni. Ugyanez persze nagyon is jogosult lehet Szibéria és Kanada, Turkesztán és Észak-India vagy éppenséggel Leningrád és Edinburgh viszonylatában. Az emberek itt Angliában hajlamosak fennkölt eszmék jegyében számon kérni az amerikai négerek helyzetét, ám vessük csak össze, miként is áll mindez Dél-Afrikában! Természetesen nekünk, briteknek nincs sok befolyásunk arra, ami ma Dél-Afrikában zajlik, ám lássuk be: éppoly kevéssé van az északi államok polgárainak az alabamai közállapotokra. S eközben közvetett módon mégiscsak haszonélvezői vagyunk annak, ami Dél-Afrikában, Jamaicában, Malájföldön és egyebütt történik! Szerencsére mindeme helyektől biztonsággal elválaszt bennünket a nagy víz! A brit munkásmozgalom eredendő képmutatása valójában ezen az egyetlen geográfiai tényen alapul.

1949. április 17.
Különös hatással van rám itt, a szanatóriumban, hogy húsvétvasárnap lévén a „chalet”-k e legdrágább részlegét, ahol lakom, egészen betölti a felső osztálybeli látogatók csevegése. Az elmúlt két év alatt csaknem teljesen elszoktam e hangoktól, nagyritkán egy-kettő ha megütötte a fülem, amely mindinkább a munkás és alsó középosztályi skót akcentushoz idomult. A hairmyres-i kórházban például sohasem hallottam úgynevezett „művelt” beszédet – kivéve, ha olykor nekem akadt egy-egy látogatóm. Nem csoda, ha most egészen úgy érzem, mintha életemben először hallanék efféle hangokat. Ó, és micsoda hangok is ezek! A túltápláltság, az ostobák önhittsége, a semmiségeken való szüntelen kacarászás adja meg alaptónusát, és legfőképp a nehézkes, gazdagságukkal eltelt emberek eredendő rosszindulata, akik – mint azt anélkül is érezni, hogy látnánk őket – ősellenségei mindannak, ami érzékeny, szép vagy értelmes e földön. Nem is csoda, hogy olyannyira utál bennünket a világ!

A legnagyobb tehertétel, amivel a baloldali mozgalomnak meg kell küzdenie, hogy mivel csak nemrég lépett a politikai porondra, és a semmiből kellett megformálnia magát, így minduntalan csak hazugságok árán juthat előbbre. Emiatt van, hogy egy hatalomra került baloldali párt legfőbb ellenzéke mindig is a maga korábbi propagandája.

A modern ember egyre kifinomultabb és élvhajhászabb. A fizikai bátorság mércéjét mind magasabbra teszi, egészsége és testi ereje látványosan javul, és sorra döntögeti az atlétikai rekordokat. Vajon miként fog a világ mindezzel tartósan megbékélni?

Ötvenéves korára mindenkinek olyan az arca, amilyet megérdemel.