George Orwell

ANTIKVÁR EMLÉKEK (Pallaghy Éva fordítása)

Eladóként egy londoni antikváriumban (kedélyes zsánerkép: amint derék öregurak borjúboksz fedelű fóliánsokat lapoznak – kivéve, ha magad is alkalmazott vagy e földi paradicsomban) leginkább az döbbentett meg, milyen ritka az igazán könyvértő ember. Habár boltunk kínálata az átlagnál igényesebb volt, azt hiszem, vevőink tíz százaléka sem tudta volna megmondani, melyik a jó és melyik a rossz könyv. Nem csoda, hiszen a valódi irodalomkedvelőknél jóval gyakrabban fordultak meg nálunk az első kiadásokat vadászó sznobok. Náluk is gyakoribb vendégek voltak az orientalista diákok, akik többnyire csak az olcsóbb szöveggyűjteményekre alkudoztak. Vevőkörünk zömét azonban kétségkívül azok az üresfejű háziasszonyok jelentették, akik kizárólag unokaöccsük születésnapi ajándékát keresték boltunkban.
Számos lehetetlen kuncsaft tért be hozzánk, akiknek egy használtkönyv-kereskedés eszményi terepül szolgált némi kedélyes okvetetlenkedésre. Például az az idős hölgy, aki „lábadozó betegnek keresett valami olvasnivalót” (meglehetősen gyakori kérés), vagy az a másik kedves vénlány, aki még 1897 táján olvasott valami „bűbájos” regényt, s e hajdani kedvenc olvasmánya felkutatását már csak tőlünk reméli. A címre s a szerző nevére ugyan már nem emlékszik, mi több, még arra sem, miről is szólt az egész, ám azt akár eskü alatt is ki merné jelenteni, hogy karmazsinvörös borítója volt. Az efféle szerzeteken kívül még két jól ismert fajtával volt dolgunk, melyek időről időre fantomként kísértik az antikváriumokat. Az egyik naponta akár többször is betér, szárazkenyér-héjtól szagosan, hogy értéktelen portékáit megpróbálja elsózni. A másik egy kisebb könyvtárnyi rendelést ad le, amit persze esze ágában sincs kifizetni. A mi üzletünk ugyan hitelt nem adott, ám a könyveket félretettük vagy szükség szerint megrendeltük azok számára, akik előjegyezték. Jó, ha a fele tért vissza azoknak, akik ily módon könyvet rendeltek tőlünk. Eleinte még találgattam: vajon miért teszik ezt velünk… Beállítanak azzal, hogy valami ritka és becses példányt keresnek, megesketnek százszor is, hogy okvetlenül félretesszük nekik, ha a kezünk ügyébe akad, s aztán soha többé a színüket sem látjuk. Persze jó néhányuk egyértelműen paranoiás volt. Meghatott méltósággal szóltak önmagukról, és lélegzetelállító alibiket ötlöttek ki, miként is fordulhatott elő, hogy pénz nélkül indultak el otthonról – ennek jó részét alighanem maguk is elhitték. Egy olyan városban, mint London, számtalan rendes bolond járkál szabadon, s ezeket szinte mágnesként vonzza az antikvárium, ama ritka helyek egyike, ahol órákig elidőzhet az ember anélkül, hogy egyetlen pennyt is költenie kellene. Az ilyen kuncsaftok egy idő után már egyszeri ránézésre is felismerhetők. Minden hangzatos meséjük ellenére van valami molyrágta, tétova elesettség a lényükben. Megesett nemegyszer, hogy amikor egy ilyen, nyilvánvalón paranoiás „vevővel” tárgyaltunk, félretettük „későbbi elvitelre” kiválogatott könyveit, aztán, amint kilépett a boltból, mindjárt visszarakosgattuk a könyveket a helyükre. Mindenesetre feltűnő volt, hogy „e vevők” közül soha senki nem próbált könyvet fizetés nélkül elvinni. Beérték a „rendeléssel”, mely, azt hiszem, épp elég volt ama jámbor önáltatásukhoz, hogy tisztes vevőkhöz illően valóban pénzt szánnak a könyvekre.
Mint az antikváriumok többsége, a könyvek mellett mást is árultunk. Például írógépet és bélyegeket – természetesen használtakat. A bélyeggyűjtő többnyire csöndes és jámbor szerzet, aki leginkább valami különös halfajra emlékeztet. Bármilyen életkorú lehet, de csakis a hímnemű egyedek közül, minthogy a színes kis fecnik albumba ragasztgatása a nőknek szemlátomást semmiféle gyönyörélményt nem szerez. Szakmányban előre gyártott hatpennys horoszkópjainkat lezárt borítékban árusítottuk. Ezeket olyan „szakember” szállította a boltnak, aki állítása szerint még a japán földrengést is előre meg tudta jósolni. Én ugyan nem láttam egyet sem, ám akik megvették, gyakran lelkesen újságolták, hogy jóslataik mennyire „igaznak” bizonyultak. (Holott nyilván egyetlen horoszkóp se mondhat „igazat”, amely a másik nemre gyakorolt végzetes vonzerőnket hangsúlyozza, és leggyarlóbb karakterjegyünkként a nagylelkűséget tünteti fel.) Gyerekkönyvből is jócskán eladtunk, főként régebbi kiadások raktárak mélyéről előkerült remittendáit. Az angol gyerekkönyvek igencsak rémesek, kiváltképp nagy tömegben, dömpingáruként egymásra halmozva. Én magam szívesebben adnék egy mai gyerek kezébe a Peter Pan helyett valami Petronius Arbiter-kötetet… Mi több, még Barrie is férfiasabbnak és kevésbé kártékonynak tűnik, mint mai utánzói. Karácsony táján tíz kemény napon át álltuk a sarat az ünnepi képeslapokkal s az új naptárakkal, melyek eladása bár kimerítő munka volt, mégis: az év végi idény legfőbb bevételi forrása. Mellesleg magam is elképedve tapasztalhattam azt a durva üzleti cinizmust, mellyel a keresztényi érzületet kihasználják. Ügynökünk karácsonyi képeslap-katalógusával már a nyár derekán beállított hozzánk. Ma is emlékszem még egy árujegyzék bornírt bejegyzésére: „Két egész tucat – Kisjézus nyulak közt.”
A legfőbb kiegészítő tevékenységünk mindazonáltal a könyvkölcsönzés volt. Öt-hatszáz kötetes, kizárólag regényből álló könyvtárunk a szokásos „két penny könyvenként – letét nincs” elven működött. Mennyire szerethetik az alkalmi könyvtolvajok az efféle könyvtárakat! Hisz alighanem a világ legköznapibb bűnesete, ha valaki két pennyért kikölcsönöz egy könyvet, majd elolvasva, kitépi belőle a könyvtári címkét, s nyomban elsózza egy shillingért egy másik boltnak. Mégis: a könyvárusok inkább szemet hunynak e rendszeres lopások felett (a mi veszteségünk átlag egy tucat könyv volt havonta), mintsem hogy elriasszák ügyfeleiket azzal, hogy letétet kérnek.
A mi üzletünk éppen Hampstead és Camden Town határán állt, így a bárótól a buszsofőrig mindenféle ember bejáratos volt hozzánk. Kölcsönkönyvtárunk tagjai alighanem hiteles keresztmetszetét adták a londoni olvasóközönségnek. Épp ezért talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a leggyakrabban „kikért” szerzőnk – Priestley, Hemingway, Walpole vagy Wodehouse helyett! – Ethel M. Dell volt, majd szorosan a nyomában Warwick Deeping, s ha emlékezetem nem csal, Jeffry Farnol következett. Dell regényeit, persze, kizárólag nők olvasták. Bármilyen korú és bármilyen társadalmi állású nők – nemcsak, mint gondolnánk, szomorkás vénkisasszonyok vagy éltes, elhízott trafikosnék. És bár az nem igaz, hogy a férfiak egyáltalán nem olvasnak regényeket, annyi bizonyos, hogy e műfaj jó része iránt tüntetően érdektelenek. Nagyjából épp azokat a könyveket nem olvassák, amelyeket „átlagos” regényeknek mondhatnánk.
A szokványos, jó-rossz Galsworthy-utánzat – a mai angol regény alaptípusa –, úgy tűnik, kizárólag a nők számára létezik. A férfiak inkább olyasmit olvasnak, ami valamiképpen tiszteletet ébreszt, és, persze, detektívtörténetet. Ez utóbbit viszont elképesztő mennyiségben… Az egyik ügyfelünk hetente négy-öt detektívregényt „végzett ki”, s emellett állítása szerint még más könyvtárakból is kölcsönzött. Leginkább
az lepett meg, hogy egyetlen könyvet sem olvasott kétszer. Valószínű, hogy ez az ijesztően hatalmas ponyvatömeg (úgy számítom, az általa évente olvasott könyvlapok egy félhektárnyi szántóföldet is beterítenének) mind elraktározódott a fejében. A szerző nevére s a könyv címére ügyet sem vetve, egyetlen pillantással felmérte: olvasta-e már
a könyvet.
Egy kölcsönkönyvtár napi forgalmában az emberek valódi ízlése érhető tetten, nem pedig a mások előtt színlelt, ezért is volt oly megdöbbentő tapasztalat számomra, hogy az angol „klasszikus” regényírók mennyire leértékelődtek. Manapság szinte teljesen fölösleges Dickens, Thackeray, Jane Austen vagy Trollope műveit egy átlagos könyvtár polcaira kitenni, hisz úgysem veszi ki senki. Elég egy pillantás valamely tizenkilencedik századi regényre, máris sietve teszik félre, mondván: „Ez nekem túlságosan avítt!” Persze akadnak azért kivételek. Dickenst például mindig is könnyű volt „eladni”, akárcsak Shakespeare-t. Dickens valahogy ama kevés író egyike, akinek műveit a legtöbben „már régóta tervezik” elolvasni, s mégis, akár a bibliai történeteket, jórészt csak másodkézből ismerik. Az emberek legfeljebb hallomásból tudják, hogy Bill Sikes betörő, hogy Mr. Micawber kopasz, éppúgy, mint azt, hogy Mózest egy kosárban találták meg a nílusi sás közt, s hogy ő még látta az Úr „hátsó felét”. Másrészt figyelemre méltó, hogy az utóbbi időben az amerikai könyvek népszerűsége is jócskán alábbhagyott. Ahogy a novellásköteteké is – mint azzal a kiadók mind gyakrabban kénytelenek szembesülni. Ha valaki a könyvtároshoz fordul, hogy ajánljon számára olvasnivalót, majd’ mindig hozzáteszi: „persze nem novellákra gondolok”, vagy: „nem vágyom holmi nyúlfarknyi történetekre” – mint az egy német olvasónk szavajárása volt. Ha megkérdezzük, miért nem, többnyire azt felelik, hogy túl nagy vesződség minden új történettel egy seregnyi új szereplőt megszokni. Jobban szeretnek inkább „belebújni” egy regénybe, ami az első fejezet után már nem igényel további szellemi erőkifejtést. Ámbár ez ügyben, úgy vélem, az írókat nagyobb felelősség terheli, mint az olvasókat… A mai angol vagy amerikai elbeszélések zöme jóval silányabb és élettelenebb, mint egy átlagos kortárs regény. Ugyanakkor azok az elbeszélések, amelyek vérbeli történeteket kínálnak, továbbra is népszerűek, lásd például D. H. Lawrence rövidebb lélegzetű munkáit, melyek ma is éppannyira keresettek, mint a regényei.
Hogy szeretnék-e magam is főhivatású antikvárius lenni? Mindent összevetve – a főnököm kedvessége s a boltban töltött örömteli napok ellenére – azt kell mondanom: nem.
Megfelelő hely és némi kezdőtőke birtokában bármely tanult ember tisztes megélhetést remélhet egy új antikvárium megnyitásából. Hiszen hacsak nem a „ritka” könyvekre specializálódik, nem nehéz belejönni e szakmába. További előny, ha alkalmasint még a könyvek belíveiről is van némi fogalma. (A legtöbb könyvesnek ugyanis nincs, ami tüstént kiderül abból, hogy miféle könyveket keresnek újsághirdetéseikben. Ha nem találunk egy Boswellnek tulajdonított Hanyatlás és bukás-t e listákon, bizton találunk majd legalább egy A vízimalom című regényt – állítólag T. S. Eliottól…* Ezzel együtt a használtkönyv-kereskedés még viszonylag emberhez méltó szakma, melyet egy bizonyos színvonalnál mélyebbre akarva se nagyon lehet lezülleszteni. A kartellek sem tudják kiszorítani a független könyvest a piacról, ahogy a fűszerest vagy a tejesembert már nagyrészt kiszorították. Persze a munkaidő itt jóval hosszabb az átlagosnál. Magam csak részidős alkalmazott voltam, a főnököm mégis heti hetven órára osztott be a pulthoz, s ezenkívül még különféle könyvbeszerző expedíciókra is elküldözgetett. Ráadásul nem is túlzottan egészséges foglalkozás. Az antikváriumban télen szükségképp hideg van, mivel a meleg párába vonná a kirakatot, márpedig épp ez az, ami a legtöbb kuncsaftot becsalogatja. Ezenfelül a könyveknek megvan az az alattomos tulajdonságuk, hogy minden más elképzelhető tárgynál tetemesebb pormennyiséget képesek felvenni, s többnyire a polc által védett tetejük az a kitüntetett hely, ahol a döglegyek kimúlni szeretnek.
Ám az igazi ok, amiért nem választanám egy életre a könyvszakmát, sokkal inkább az, hogy amíg ott dolgoztam, elvesztettem a könyvek iránti vonzalmamat. Egy könyvárusnak óhatatlanul hazudnia kell a könyvekről, s ez idővel valami általános viszolygást ébreszt benne irántuk. Ám ennél is rosszabb, hogy folyvást porolgatni és pakolászni kell őket. Volt idő, amikor valósággal bolondultam a könyvekért: szerettem színüket, formájukat, a belőlük megcsapó megannyi furcsa szagot és hangulatot – persze csak az esetben, ha legalább ötvenévesek vagy még régebbiek voltak. Emlékszem, semminek sem örültem annyira, mint amikor egy alkalmi vidéki árverésen sikerült egy shillingért egy halomnyi régiséget zsákmányolnom. Hisz kétségkívül van valami furcsa varázsa e váratlanul felfedezett kincseknek: az alig ismert tizennyolcadik századi verselők köteteinek, az ódon helységnévtáraknak, a rég elfeledett regényeknek vagy a viktoriánus hölgymagazinok egybekötött évfolyamainak. Alkalmi olvasásra (mondjuk fürdőkádban vagy későn hazatérve, ha túl fáradtak vagyunk ágyba dőlni, netán ha van egy negyedóránk még ebéd előtt) ugyan mi lehetne pompásabb élvezet, mint az egykori Leány-Füzetek számait böngészgetni?
Ám attól fogva, hogy beálltam dolgozni az antikváriumba, nem vettem többé könyvet. Untatott, sőt kis híján beteggé tett a látvány, hogy nap nap után öt-tízezres tömegben kellett kerülgetnem őket. Mostanában olykor megveszek egyet, ha mindenképp el akarom olvasni, és kölcsönvenni sehonnan nem tudom – de ócska példányokra már nem vadászom, s a korhadó papír édeskés illata többé nem tud megigézni. Valahogy túl hamar eszembe juttatja a paranoiás kuncsaftokat s a döglegyek tetemeit…

1936. november

 

* Az említett könyvek valójában E. Gibbon és George Eliot művei. – A ford.