Eötvös József

ÁLOM

Sajtó alá rendezte: Gángó Gábor

I

Első szüléink, Ádám és Éva fölött, leszállott a nap.
Vég sugárai, a láthatáron lebegő fellegekre elöntve, pirosra festék a változókat. Végre elhalványultak ezek is. Az éj lassu léptekkel jött fel az égen. Minden sötét vala már.
A csillagok, mint az emberszív vágyai, reszketve tüntek elő és egyenként; s szelíden mosolygva, s napról való álomként, úszott a hold a tiszta aetheren: a földön pedig néma hallgatás uralkodott és végtelen csend. Csak felébredt madárkák röpdezése, s a lombokon sohajtva átsuhanó esti szellők szólamlottak fel némellykor.
Szunnyadni látszott egész föld; s rajta minden állat nyugodva feledé el lételét.
Csak Ádám, csak Éva valának ébren még.
A Paradicsomból elűzettetve, s halálsejdítést hordva sziveikben, magok s egyedül magok állottak. Végtelenül terült el körűlök a puszta föld; komoly nyugalmával gúnyolva a kétségbe esőket. Határtalan messzeségben eltévedett szemeik nem akadtak virágra, melly a Paradicsom gyönnyöreit visszavarázsolhatná. Fölnéztek az égre: de a számtalan nap, melly forogva tündökle fölöttök, lelkeik sötétjét nem derítheté. Kétségbeesés lepte meg szíveiket, s könnyeik árja kitörvén, átkozták sorsokat, vétköket; és zugolódtak Isten ellen, ki őket alkotá, hogy haljanak.
S íme egy angyal hallotta panaszaikat; s szíve könyörületre indult a szerencsétleneken.
Mint a hold ezüst sugáritól áthatott felleg, ha kerengve leszáll, tiszta világát lassanként elveszíti, míg végre a földön láthatatlanúl elterül, s a fonnyadó virágoknak új életet ád: úgy szállott le az angyal. Megállott a boldogtalanok előtt; s angyali köny töltötte el szemeit, midőn imígy szólt: Miért keseregsz, Ádám? Miért átkozod sorsodat? Irgalmas az Úr, s könyörülni fog rajtad. De Ádám nem érté a mennyei hangokat: mióta vétkezett, idegen vala előtte az angyali nyelv; s vigasztalatlanúl síra tovább, eltöltve panaszával a messze vidéket.
Ekkor az angyal, lehajolva feléjek, gyöngéden érinté a szenvedőket: s ím messzebb száll el tőlök a jelenlét; édes nyugalom tölti el sziveiket; s a mult idő gyönyörjeivel együtt derülten tűn föl előttök. Majd virágokat hoza nékik a Paradicsomból, s körűlök ülteté, hogy illatjokat az álmadozókra öntsék; s a közel berekbe csalogányokat híva, hogy dalaikkal a majd-ébredőket vigasztalják: maga pedig felszállt magas lakhelyére; s lenézvén a boldogul álmadókra, örült mivének.
Az éj elmult.
Fényesen ragyogva emelkedett a láthatáron a nap; s az emberek fölébredének. S midőn a berekből ösmert dal zenge elejökbe; s körültekintve virágokat láttak, mellyek ingadva hajták le harmattölt kelyheiket; s midőn csudálva, hálaadva néztek föl az égre, s ott tündökölve állt a nap, olly szépen, mint mikor előszer fölkelni látták: örömrészegen borúltak egymás karjai közé; s véghetlen boldogokká tette őket a mindenható szerelem.

II

És az Úr látta az örvendező bűnösöket; s szívét harag töltötte el.
Intett.
S a mennyei seregek térdet hajtva jelentek meg előtte; ő pedig mennydörgő hanggal imígy szólt, s az egész minden reszketve indult meg szavára: Engedetlen angyal! ki, kiket én bünteték, boldogítandó valál, légy elűzve színem elől. Míg forog a föld, s míg emberek élnek, a menny kapui ne nyiljanak előtted; setét föld légyen lakásod; élj a halandók között csak tenmagad halhatatlan; s boldogítsad, kik remegve gyülölnek, s futnak előtted; légy a Halál.
Szólott az Úr; s az angyal, fölnyitva szárnyait, szomorúan szállt le a földre.

III
Ábel nem vala többé.
Súlyosan találta őt bátyjának nehéz fegyvere. S midőn messze fölnyilt sebét látta az angyal; midőn hallotta fájdalmas nyögését: karjai közé szorítá a boldogtalan ifjut, hogy barátkeblén enyhüljenek kínjai. S ím megszünik a piros vér folyása, megszünnek fájdalmas panaszai; s némán mosolygva fekszik ott az ifju, mintha csak álmadoznék. Szülőji sírva temették el a kedvelt gyermeket; s hantjára virágokat ültete a szerelem.
Búsan le eresztett szárnyakkal ült a virágos dombon az angyal; s a mellette elfolyó patakra lenézvén, az állhatatlanban, ki minden habot a tengerhez visz, s maga szüntelen tovább foly, szomorú képét tükrödzeni látta.
S ím Áda, Éva legifjabb leánya, jött a patakhoz.
Mióta Ábel eltemettetett, egész föld puszta vala néki és örömtelen. Vihartól meghajlott cédrusként állt a virágos partokon: szép, mint anyja, mikor a teremtő kezeiből mosolygva kilépett; olly szép, hogy még a patak tiszta tüköre is csak gyöngén adhatta vissza mennyei képét. Halványak voltak arcai; s rajtok csak némellykor lejte át egy gyönge pirosság. Mint havasokon futamlanak keresztül a nap végsugárai; s mint violák hajtják le föld felé harmattelt kelyheiket: úgy függtek Ábel sírján a szomorgó szemei; s rajtok a keservnek árjai sürüen törtek elő. Hosszan és sötéten ömlöttek el fürtjei liliomkeblén s homlokán; a fájdalomhoz hasonlók, melly lelkén elterült.
Az angyal látta Ádát, hallotta szavát, melly Ábelért sohajtozott; s feledve fájdalmait, véghetlen szerelem töltötte szívét.
S ím feljött az éj, s a messze téren a csend elkezdé hosszú dalát. Áda lankadtan dőlt a virágos hantra; s keservei álomba ringaták a szenvedőt.
Ekkor az angyal Ábel alakját ölté magára, s a szunnyadóhoz lehajolva, imígy szólt: Áda, ébredj; Ábeled visszatért nyájával! – Áda ajkain gyönyörtelt mosolygás játszik, midőn feszült kebellel ekképen felel: Ábelem, hol voltál eddig? Miért hagytad el kesergő hölgyedet? S az angyal melléje ült. Szerelemről szóltak a boldogok; s egész föld hallgata körűlök.
Elmult az éj. A nap új fényben emelkedett az égő láthatár fölött; s egész föld ezernyi hanggal eltelve köszönté az új jövevényt. Áda fölébredett, s szülőji álltak előtte. Ezek örömmel eltelve szoríták szíveikhez a csudálkozót, ki még csak nehezen válhata álmaitól. Ah, ne örüljetek, boldogtalan szülők! Mi leányotok arcait olly pirosra festi, nem öröm az; nem a fölkelő napnak, nem a szines virágoknak mosolyg ő: boldog álmának emléke tölti el őt még; melly ha egyszer végkép eltünik, Áda nem fog pirulni többé, nem fog mosolygani.
Így múlt a nap. Éjjel Ábel megjelent ismét kedvesének; s az fölébredve örült ismét az új éjszakának. S így sok nap múlt és sok éj. Áda mindig halványabb s mindig nyugottabb lőn. Szomorú vala, de elégedett.
A nyár heve megszűnt. Sárgúló levelekkel játszott az őszi szél: s Ábel hantja fölött kórók ingatták száraz fejöket. Éj vala, s szelíd világot terjesztve függött a hold tiszta egén; mint isteni köny, sírva az emberiségért, és halkan morogva, folyt a patak virágtalan utjain tovább; néma fájdalom terült el egész földön: csak Áda örült; szunnyadva feküdt kedvese sírja fölött; s mellette Ábele ült, szerelemről szólva az örvendezőnek. O, jer szivemhez! így szólt végre Áda. Tedd egészen boldoggá hölgyedet. – Az angyal lehajolva, csókjával érinté reszkető ajkait. Ábelem! így szóla sohajtva Áda; és hallgatott.
Szülőji halványan[,] kihült kebellel találák leányokat; s átkozva a halált, Ábel mellett temették el. Az angyal pedig szomorúan ment tovább.

IV

Századok múltak és ezredek: de a föld még erősen állt.
Szép vala köntöse, mint a teremtés első napján, bár rontó léptekkel ezer tél ment által a téren; színöket s illatjokat még nem vesztették el a virágok; a régi dalt zengék a madarkák a lombok között, az öröm és szerelem készté dalokra, mint hajdan; vígan törtek keresztül a sürűn a félénk vadak, s az ezernyi évekig egy uton tovább folyó pataknál friss italnak örültek.
Régi ágyában feküdt az agg tenger; s ha a szél nehéz álomként lejte át a szunnyadón, ez, mintha ébredni akarna, emelkedett; nyugtalanúl körülveté magát; s sötét hullámjai a sziklás partokkal elkezdék ismét az ezer-évű viadalt, ezek pedig tántoríthatatlanúl álltak, komolyan nézve alá a lázadókra, s néha mintegy gúnyolólag egy kis követ vetve le a törötten visszavonúlókra.
A nap fényesen futotta át régi utjait; s szelíd világot terjeszte a hold, mint ezernyi évek előtt.
S az ember is egy maradt.
Tarthatatlanúl futott tovább képzelmei után; nem gondolván, hogy léptével öseinek porát tapodja, kik éltöket a halhatatlanságnak áldozva, szenvedtek, örültek, s most tetteikkel együtt feledve, nyugszanak sírjaik alatt.
A halál angyala szomorúan ment át a messze téren; könytelt szemekkel néze föl az égre, mintha kérdené: meddig tart még büntetése?
Ekkor az Úr, megkönyörülve szenvedő angyalán, imígy szólt: Elég! És a föld ezer viszhangjaival felelt[:] Elég; s csend lőn.
Az alkonyodó nap nem szállt a bércek megé, s a fölkelő hold nem folytatta útjait: pirulva állt a két mennyei csillagzat egymásnak ellenében: két szeretőhöz hasonlók, kik hosszú vándorlás után találják föl végre egymást. Halottan terült el az agg tenger messze partjai között; nyugalom simítá el arcának mély redőjit; s benne a tiszta ég tükrödzött. Folyók és patakok fáradva álltak meg; s a mélyben szunnyadó halak nem háboríták fölcsapva nyugalmokat. A zöld levelek mozdulatlanúl függtek az ágakon; s a virágok föld felé hajolva nem ingatták többé illatozó kelyheiket. Az emberek nyugodva feküdtek néma lakjaikban; s a szunnyadóknak nem valának többé álmaik.
Csak a halál angyala ment még sietve a téren át. Fáradt vala ő is, és nyugalom után vágyodott. Áda sírjára ült a patak megett; a rég elmúlt idők föltűntek előtte egyszer még; és Áda után vágyodott a haldokló: ez pedig szelíden mosolygva szállt le az égből; csókjával érinté angyalát, ki nehezülő szemekkel föltekintve, egyszer még Ádát sohajta, és elszunnyadott.

V

Mennyei trónján ült a Mindenható: körűle nehéz álomba merülve feküdtek az angyalok. Inte; és a szunnyadók fölébredének. Mi szép vala álmunk; s mi szörnyü, mi borzasztó még is! Légy áldva, Isten, hogy csak álom volt!
Álmodám, így szóla egy közűlök; hogy messze tőled, az ég legszélsőbb határain, sötét hazában lakom. Napjaim rövidek valának, és hosszúk éjszakáim. Nem láttalak; s csak félve gondoltam reád. Légy áldva, hogy csak álom volt.
Álmodám, monda a másik; hogy testvérimet gyülölöm, s ők is gyülölnek engem. Reménytelenül jártam hosszu pályámon. Légy áldva, hogy csak álom volt.
És én boldog szerelmet képzelék magamnak; így a harmadik. De kedvesem elveszett, és véle boldogságom. Légy áldva, hogy csak álom volt.
S így mindenik elmondta álmát, és az Úr hallgatott.
Végre a halál angyala jött; s mikor elvégzé beszédét, az Úr imígy szólt: Hosszan álmodtatok: most örüljetek örökre!