Bodor Béla

KIEGÉSZÍTÉS STEIGER KORNÉL HEIDEGGER-KÖZLEMÉNYÉHEZ

A Holmi 2000. februári számában Steiger Kornél Heidegger Eukleidész-értelmezése címmel a filozófus eddig ismeretlen kéziratait ismertette. Közleményének címe alá – érthetetlen okból – ezt a figyelmeztetést illesztette: „(Vigyázat! Fikció!)”. Nos, egy klasszika-filológus, filozófiatörténész számára az ilyesféle megjegyzések talán szellemesnek tűnhetnek. A huszadik századi magyar irodalom kutatójának azonban megdobban a szíve, és szemernyi kétsége sem marad a közzétett szemelvények hitelességével kapcsolatban, hiszen a közölt adatok segítségével megoldódni látszanak egy enigmatikus, ám tömörségében szuggesztív (vagy stílusosabban: a maga elrejtettségében is fennen világló) költemény értelmezésének mostanáig nyitott kérdései.
A vizuális-poétikai munka a mindössze három megjelenést megélt rozsnyói Új Lobogó című, avantgárdista kapcsolatokat is ápoló irodalmi-művészeti lap 1926/2. számában látott napvilágot, Németföldről érkezett felcímmel. Íme a vers rekonstrukciója (a rossz papírra nyomott eredeti sajnos reprodukálhatatlan):

TSÚSZÓ SÁNDOR

MARCIMNAK

A vers természetesen eddig sem számított megfejthetetlennek. A „Pont én húzzam el a csíkot?” mondatban briliáns módon kapcsolódik össze a jassznyelvi kifejezés a természeti képpel: a csík-hal síkosságával. Az is világos, hogy egyfajta álomjelenetről van szó: a költő kezéből kisiklik a megragadhatatlan, talán maga az „én”. Hiszen „Vagyok: túl”, vagyis már felébredtem (mondja a költő), túl vagyok az álmon, benne az ébrenlét köztes állapotában (talán a zenit és a nadír között, gondolhatjuk, amivel általában véve is meghatározhatjuk helyünket a világban), két végpont (születés és halál), ugyanakkor két égpont, a határtalan tér inerciarendszerében elhelyezkedő két hely, a születés és a halál helye között, a túl között-jében. Nem érthetetlen tehát a vers, de maradnak titokzatos mozzanatai. Például nem világos, hogy Tsúszó, aki másutt nem tanúsított túlzott érdeklődést az antikvitás iránt, miért tartotta fontosnak lábjegyzetben jelezni, hogy a nyálkás görögül: flegmatikosz, flegmatikus. Az sem egészen megnyugtató, ahogyan a „húzzam el a csíkot?” kérdést interpretáltuk – máig.
Nos, mindezek a kérdések egy csapásra magyarázatot nyernek Steiger közleménye nyomán. Világossá válik, hogy a vers a három első Eukleidész-definíció sajátosan átpoetizált interpretációja, amit a költő kétségkívül a Heidegger-értelmezés ismeretében alkotott. A fekete kör, melyre az „én” fel-írja magát (auf-schreiben; vegyük észre, hogy ez a kifejezés egyetlen betű híján megegyezik az aufschreien, felsikolt szóval, és játékosan idézi meg az aufschütten, rálöttyint kifejezést, ami szintén auffal kezdődik – ezzel arra utal a költő titkosan, hogy látta Heidegger marmeládfoltos kéziratát), tehát a fekete kör valójában a pont stilizált ábrázolása, s így kérdésként felsikoltva válaszol önmagára: – Pont én? – Pont-én! Shmeiˆon e,stin, ou,^ me´roV ou,qe´V! Hogy is határozza meg a pontot Heidegger? „Az önmaga számára otthontalanul kibomló, lényegtelenségében összeomló megjelenés az, ami sorstalan.” Érzékeny interpretáció, de megvan az a fogyatékossága, hogy kimaradt belőle maga a pont. Tsúszó zsenialitása kellett ahhoz, hogy ezt a veszteséget pont-énként felsikoltva pótolja, pont-osítsa.
És nem éri be ennyivel. Azonnal tovább is lép a következő definícióhoz, a vonalhoz, amit plasztikusan csíknak nevez. Így von be tehát egy harmadik jelentést a már említett kettő mellé, a klasszikus létszerűség mellé állítva a mozgást (nota bene: a vers tengelyébe állított hatalmas V éppen a sebesség jele a fizikában), amikor pont-magaként kérdezi: „húzzam el a csíkot?”, vagyis a heideggeri interpretációval – „A Semmivel való szembenézés szorongásának karmolmánya hosszan kitartott, elmélyülni képtelen, önkiállhatatlan szivárgás” – vonja össze a szélesség nélküli (tehát egyik kiterjedésében pontszerű) vonal teóriáját. A befejezésben pedig megkoronázza ezt a kettős építkezést. „A vonal határai pontok” – hangzik a harmadik definíció a matematikusok szerint. A pe´raV (határ, perem, vég, de befejezettség is!) jelentését Heidegger (mármint Steiger közleményében) etimológiai okfejtések után így árnyalja: „gyötrelmes próbálkozás a behatolásra”. „Két (V)Égpont között”, határozza meg létezésének helyét a költő. A zártság végpontja és a nyíltság ege,
a végtelenbe-behatolva-kihatolás gyötrelmes próbája, a csíkot húzó pont-én között-levése a legsajátabb hon, ami ebben a roppant koncentrációjú sorban a maga bezártságában tárul fel.
Közben azonban van még valami: „nyálkás hal-álom kezemből kisiklik / Vagyok: túl” ékeli a költő a definíciók közé. Miről van szó? Tsúszó egyéb (immár nem Steiger által közzétett) Heidegger-művekben való jártasságáról tesz itt tanúbizonyságot. „A jövő most az a valami, amin a gond csüng: nem az elmúlás autentikus-saját jövőisége, hanem az a jövő, amelyet maga a jelen önmaga számára a saját arcára formál – mert hiszen az elmúlás, mint az igazán autentikus jövő, sohasem válhat jelenbelivé.” (Ford. Fehér M. István.) Az idő fogalma 1924-es verziójában mondja ezt Heidegger, hogy a Sein und Zeit-ben bővebben is kifejtse majd. („A halál mint legsajátabb, vonatkozás nélküli, meghaladhatatlan lehetőség” stb. II./I. 50–53. §. Vajda Mihály ford.) És hogy is mondja Arisztotelész? „h‘ yuch ` ta` o´nta pw´V e,stin”, vagyis „…a lélek bizonyos értelemben azonos minden létező dologgal”. (A lélekről. Horváth Judit ford.) A lélek, mely ebben az összefüggésben az énnel egylényegű, saját pontszerűségének tételezése útján terjeszkedik a végtelen ég/végpontjai közé, az egykedvű-nyálkás (flegmatikus) halálon innen-lét állapotát a legradikálisabb redukció, a ponttá válás felé haladva meg – „…az önmaguk számára otthontalanul kibomló, lényegtelenségükben összeomló megjelenések” a költő lángelméjének kozmoszában így terjeszkednek a világtér létegésze felé.
Azt pedig ezek után talán már nem kell kimondanunk, hogy ki is az a címben oly bizalmas barátsággal megszólított Marci.