HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Nathaniel Hawthorne: A NÁSZI LÉLEKHARANG (Szabó Szilárd fordítása)

    Nathaniel Hawthorne

    A NÁSZI LÉLEKHARANG

    Szabó Szilárd fordítása

    New York városában áll egy templom, amelyre mindig különös érdeklődéssel tekintettem, mert falai közt, még nagyanyám lánykorában, rendkívül furcsa nászszertartás ment végbe. A tiszteletre méltó hölgy történetesen szemtanúja volt az eseménynek, és attól fogva minden alkalmat megragadott, hogy elbeszélje. Mivel jómagam nem vagyok avatott régiségbúvár, nem tudom, hogy az épület, amely ma ugyanott áll, azonos-e a régi élmény színhelyével; s nem tudom azt sem, hogy eloszlana-e üdvös tudatlanságom, ha képes volnék leolvasni a bejárat fölé helyezett táblácskáról az építés dátumát. A pompás templomot elbűvölő park veszi körül, amelyben urnák, oszlopok, obeliszkek és más hatalmas márványalakzatok hirdetik a magánemberi szeretetet és a közösségi hódolatot történelmünk elhunyt nagyjai iránt. Ezen a helyen, bár a torony árnyékában ott lüktet és tolong az egész város, a látogató bármikor a legendák jelentésteljes világában érezheti magát.
    Az esküvőt akár kora ifjúkori eljegyzésük beteljesülésének is tarthatták volna, ha a hölgy időközben nem megy kétszer is férjhez, az úr pedig nem él le negyven évet agglegényként. Hatvanöt éves korára Mr. Ellenwood félénk ember lett, de nem zárkózott végképp önmagába; önző volt, mint minden férfi, aki dolgain egyedül kénytelen rágódni, ám ha alkalom nyílt rá, képes volt kimutatni nagylelkű alaptermészetét; világéletében vonzódott a tudományokhoz, de lustasága megakadályozta abban, hogy tanulmányait határozott irányba terelje és személyes vágyainak vagy a közösség boldogulásának szolgálatába állítsa; jó családból való, finom ízlésű úr volt, s néha mégis úgy érezte, hogy a maga kielégülésére át kell hágnia a társadalom elfogadott szabályait. Az igazat megvallva, jellemében oly sok különc vonás nyilvánult meg, s az érintkezés során elkövetett durva balfogásai oly gyakran tették közbeszéd tárgyává – noha beteges érzékenységgel kerülte a feltűnést –, hogy az örökletes elmebaj jeleit néhányan már a rokonságában is felfedezni vélték. De oktalanul. Szeszélyei olyan elméből eredtek, amely nélkülözte a hasznos foglalatosság támaszát, olyan érzelemvilágból, amely más táplálék híján önmagát emésztette. Ha őrült volt is, ez csak következménye és nem oka lehetett céltalan és elhibázott életének.
    Az özvegy a képzelhető legtökéletesebb ellentéte volt harmadik vőlegényének mindenben, kivéve az életkorát. Miután arra kényszerült, hogy felbontsa első eljegyzését, feleségül ment egy úrhoz, aki az apja lehetett volna; példás házasságban éltek, és a hölgy férje halálával tekintélyes vagyont örökölt. Majd egy déli úriemberrel lépett oltár elé, aki jóval fiatalabb volt, mint ő; Charlestonba költöztek, ahol a hölgy néhány viharos év után ismét özvegységre jutott. Meglepő lett volna, ha egy lélek, legyen bár mégoly finom, sértetlenül átvészel egy olyan életet, mint Mrs. Dabneyé; mégis, a korai kiábrándulás, első házasságának hűvös biztonsága, a szív elveinek megzavarodása a második nász során, déli férjurának ridegsége, amely kétségkívül elültette benne a gondolatot, hogy annak halála előnyére válna, mindez kevés volt ahhoz, hogy lerombolja és kiölje az érzelmeit. Egyszóval, sokat tapasztalt, nagyon tüskés asszony volt, filozófus, aki egykedvűen viseli a szív viharait, jól megvan anélkül, ami másoknak a boldogságot jelenti, és igyekszik kiélvezni azt, ami még előtte áll. Mivel mindenben a bölcset játszotta, egyetlen nevetni való gyarlósága néha szinte szeretetre méltónak mutatta. Soha nem szült, szépségét nem tudta leánygyermekben továbbörökíteni, s ezért minden módon küzdött az öregedés és a megcsúnyulás ellen; dacolt az Idővel, hogy még sokáig fenntarthassa bájait, mindaddig, amíg a rettentő tolvaj színre nem lép és el nem ragadja a zsákmányt, amelyet immár nem érdemes tovább őrizni.
    Ennek a nagyvilági asszonynak Mr. Ellenwooddal, ezzel az elvonult férfival kötendő házasságát nem sokkal azután hirdették ki, hogy Mrs. Dabney visszatért szülővárosába. A felszínes megfigyelők, de néhány lélekbúvár is, azt gyanították, hogy a hölgy tevékenyen részt vett a frigy létrehozásában, ugyanis a vállalkozás bizonyos tényezőinek helyes megítélése róla sokkal inkább feltehető volt, mint Mr. Ellenwoodról – s mert az érzelmesség és a románc vonzó ábrándképe, amelyet két ifjú szerelmes kései egyesülése ígér, néha megbolondítja az olyan asszonyokat, akik az élet zűrzavarában elvesztették őszinte érzéseiket. Az viszont végképp érthetetlen volt, hogy ez az úr, aki híján van a gyakorlati érzéknek, és tapasztalatból tudja, milyen kínos, ha kikacagják, hogyan szánhatta rá magát erre az oly tiszteletre méltó, ugyanakkor oly komikus lépésre. De míg az emberek tanakodtak, az esküvő napja elérkezett. A szertartást nyitott kapuk mellett, az episzkopális egyház formái szerint rendezték; a sok néző, akit vonzott a látványosság, megtöltötte a karzat elülső üléseit, az oltárhoz közeli padokat és végig valamennyi átjárót. A megállapodás vagy talán csak az akkori szokások szerint a két nászmenet külön-külön vonult be a templomba. Valami közbejöhetett, mert a vőlegény nem volt olyan pontos, mint az özvegy és kísérői – akiknek érkezésével, e fárasztó, de szükséges bevezetés után, történetünk cselekménye végre kezdetét veheti.
    Kintről felhangzott az ódivatú hintók kerekeinek dübörgése, majd a násznépet alkotó urak és hölgyek a hirtelen felvillanó vidám napfénnyel együtt betódultak a templomkapun. Az egész csoport, kivéve a főalakot, maga volt az ifjúság és az életöröm. Ahogy elözönlötték a főfolyosót, amelyre jobbról-balról szinte a padok és a falpillérek is mosolyogni látszottak, oly ütemes hullámzással haladtak előre, mintha bálteremnek hinnék a templomot, s tánclépésben, párosával kívánnának az oltárhoz járulni. Mindez oly ragyogó látványt nyújtott, hogy csak kevesen figyeltek fel arra a különös jelenségre, amely belépésüket kísérte. Abban a pillanatban, amikor az ara lába a küszöbhöz ért, feje fölött a toronyban súlyosan meglódult a harang, és mély hangon kondult egyet. A rezgés elhalt, majd késleltetett ünnepélyességgel újra feltámadt, amikor a menyasszony már a padok között lépkedett.
    – Jóságos ég, micsoda előjel! – súgta oda egy fiatal hölgy az udvarlójának.
    – Becsületszavamra – válaszolt az úr –, én azt hiszem, a harang a maga jószántából kong, és nagyon jó az ízlése. Mi mást is szólhatna egy ilyen esküvőhöz? Bezzeg ha kegyed lépne az oltár elé, drága Julia, milyen vidáman csilingelne! De őneki már csak ez dukál!
    A menyasszony és a társaság zöme annyira beleélte magát a lármás felvonulásba, hogy nem hallotta az első baljóslatú harangütést, így meg sem botránkozhatott a különös fogadtatáson. Mintha mi sem történt volna, vidáman vonultak tovább az oltár felé. A korabeli pazar ruhák, a karmazsinvörös bársonykabátok, az aranycsipkés kalpagok, az abroncsos szoknyák, a selyem, szatén és brokát, a hímzések, a csatok, pálcák és kardok a legvonzóbb színben tüntették fel a társaságot, amelyhez éppúgy illett ez a cicoma, ahogyan egy festmény kerete illett volna a valóságé helyett. De miféle romlott ízlés vihette rá a művészt, hogy egy ráncos és roskadt alakot állítson a kép közepére, akit ráadásul tündöklő öltözékbe burkolt, mintha jövendő vénségében kívánná megmutatni a legvirágzóbb szüzet, hogy erkölcsi tanulságként állíthassa a jelen lévő szépek elé? Ám ők csak mentek, és már a padsorok harmadánál jártak, amikor egy újabb harangütés mintha látható homállyal töltötte volna be a templomot, komor ködöt bocsátva a sugárzó ünnepélyre, amely alól a fény csak nagy sokára törhetett elő.
    Ekkor a nászmenet felhullámzott, megdermedt, majd összetorlódott; a hölgyek ajkát halk sikoly hagyta el, az urak között zavarodott suttogás támadt. Ahogy ijedten pislogtak jobbra-balra, a néző akár tarka virágcsokornak is képzelhette volna őket, amelyet egy hirtelen szélroham megráz és azzal fenyeget, hogy a hervadt, barna rózsa letépett szirmaival csúfítja el azt a két harmatos bimbót, mely vele egy tőről fakadt; éppen ilyen csokrot viselt menyasszonyi jelül az özvegy a két szép, fiatal koszorúslány között. Ő azonban bámulatra méltó hősiességet tanúsított. Először önkéntelenül megborzongott, mintha a kondulás egyenesen a szívére zuhant volna, de aztán összeszedte magát, s dermedt kísérőivel mit sem törődve a csoport élére állt, és az oltárhoz vonult. A harang tovább lengett, kongott és remegtette a levegőt, ugyanolyan gyászos egyhangúsággal, ahogyan a halottat kíséri el utolsó útján a sírgödörhöz.
    – Ifjú barátaimnak kissé gyengék az idegei – szólt az özvegy mosolyogva az oltár mögött álló lelkészhez. – De hát oly sok esküvő ért már szomorú véget, pedig vidám harangszó kísérte, hogy ennyire más előjelek után én bízom a szerencsés folytatásban.
    – Asszonyom – felelte megrökönyödve a pap –, ez a különös eset a híres Taylor püspök egyik esketési beszédét juttatja eszembe, amelyben olyan erővel idézi fel az elmúlás és a nászt követő bánat képeit, mintha fekete kárpittal vonná be a nászszobát, és szemfedőből szabná ki az ünnepi ruhákat – ha szabad az ő ékesszólását utánoznom. Bizonyos nemzeteknél olyanformán ülik meg a menyegzőt, mintha gyászolnának, hogy akkor se feledjék a halált, amikor az élet számára legfontosabb szövetség köttetik meg. A lélekharang szava tehát, bármilyen szomorú, ezúttal is okulásunkra szolgálhat.
    Bár az okulás érdekében jó alkalma nyílt volna lelkekig ható fejtegetésbe fogni, a pap nem késett elküldeni az egyik templomszolgát, hogy fényt derítsen a rejtélyre és elnémítsa az esküvőhöz oly rosszul illő hangokat. Rövid szünet állt be, mialatt a hallgatást nem törte meg más, csak sugdolózás és néhol visszafojtott kuncogás a násznép és a közönség soraiban, amely az első ijedelem után valami komisz mulatságban kezdett reménykedni. Az ifjak kevésbé nézik el az öregek rigolyáit, mint az öregek az ifjak szeszélyeit. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha az özvegy tekintete a templomablakot és rajta keresztül azt a réges-régi márványt keresné, amelyet első férje emlékére állított; majd fáradt szeme lecsukódott, és gondolatai ellenállhatatlanul egy másik sír felé kalandoztak. Két elporladt férfi, hangjuk még a fülében cseng, hívta odaátról, hogy mellettük térjen pihenőre. Talán egy percre felébredt benne az őszinte érzés, és arra gondolt, mennyivel boldogabb élete lehetett volna, ha a tévelygés esztendei után visszatér első szerelméhez, és most, a harang szavára, az ő régi imádata kísérné a temetőbe. De van-e értelme ilyen későn visszatérni, hiszen kihűlt szívük elretten a másik ölelésétől?
    A halálharang csak kongott, olyan gyászosan, hogy szinte a napfény is belesápadt. Az ablakoknál ekkor suttogás támadt, amely gyorsan átterjedt az egész templomra: az utcán gyászkocsi vánszorog, nyomában egy sor hintó; halottat kísérnek a templomkertbe, míg odabenn a menyasszony eleven férfira várakozik. Nyomban ezután léptek hangzottak a kapu felől. Az özvegy hátat fordított az oltárnak, és csontos ujjai olyan önkéntelen erővel szorították meg az egyik szép koszorúslány karját, hogy az összerezzent.
    – Drága asszonyom, ön megrémít! – szisszent fel. – Az ég szerelmére, rosszul van?
    – Nem, gyermekem, dehogy – felelt az özvegy. Majd a lány füléhez hajolva folytatta: – Bolond gondolatom támadt, amitől nem tudok szabadulni. Az az érzésem, hogy a jövendőbelim oldalán, mint násznagy, a két néhai uram lép be mindjárt a templomba.
    – Nézze! Nézze! – sikoltott fel a koszorúslány. – Mi ez? Temetés?
    Ekkor, mintegy végszóra, a vőlegény és barátai megkezdték a bevonulást. A komor menet élén öreg pár haladt, mint siratóférfi és siratóasszony, fakó ábrázatuk és zilált hajuk kivételével tetőtől talpig gyászban, ahogy temetéseken szokás; a férfi botot tartott, sorvadt karjával egyensúlyozva roskatag alakját. Mögöttük újabb és újabb párok tűntek fel, éppoly vének, feketék és gyászosak, mint az első. Ahogy közeledtek, az özvegy mindegyikük arcán ismerős vonásokat vélt felfedezni, rég elfeledett barátokéit, akik mintha a sírból tértek volna vissza, hogy figyelmeztessék, ideje megvarratnia a szemfedőt; vagy, célzatosan, de szintoly alkalmatlanul, azért, hogy megmutatva ráncaikat és törődöttségüket, jól látható hervadásának jogán őt is maguk közé fogadják. Hány vidám éjszakát táncolt át velük ifjúkorában; s most, vénen és örömtelenül, úgy érezte, valamelyik rég elporladt partnere kéri fel, hogy a lélekharang zenéjére elvegyüljenek a haláltánc forgatagában.
    Ahogy az agg gyászolók az oltár felé haladtak, a padsorokon ellenállhatatlan borzongás futott végig, mintha valami rémületes tárgy, melyet az alakok eltakartak, fokról fokra láthatóvá válna. Sokan elfordultak; mások meredten bámulták a jelenést; egy fiatal lány hisztérikusan felkacagott, és a görcsös mosoly az ajkára dermedt. Amikor a kísérteties menet az oltárhoz ért, a párok lassan különváltak, kört alkottak, és középen előtűnt az az alak, akiért az egész szertartást rendezték, és akit méltán kísért komor pompa és halálharang. A vőlegény volt, halotti lepelbe burkolva!
    Más viselet, mint a temetői, nem is illett volna ehhez a hullaszerű figurához, akinek tagjain a koporsóba tett vénemberek merev nyugalma ült, csak a szeme villogott vadul, mint sírboltban a mécses. A tetem mozdulatlanul állt, de szavaival, melyeket nem tudott elnyomni a súlyos levegőt betöltő harangzúgás, az özvegyhez fordult.
    – Jöjj hát, kedvesem – nyílt szét vértelen ajka. – A sírásó ott áll a kripta ajtajában, és minket vár. Essünk túl a szertartáson, aztán feküdjünk a koporsóba!
    Hogyan is írhatnám le az özvegy rettenetét! Falfehérre sápadt, mint aki választottja halálhírét veszi. Ifjú barátai elhúzódtak tőle, borzadva nézték a gyászolókat, a vőlegényt a szemfedőben és őt magát; a jelenet erőteljes képei azt a hiábavaló küzdelmet fejezték ki, amelyben az aranyporos világi hiúság szembeszegül a korral, a pusztulással, a bánattal és a halállal. A rémült csendet a lelkész törte meg.
    – Mr. Ellenwood – szólalt meg szelíden, de némi parancsoló éllel –, ön nincs jól. Lelkét felzaklatta a szokatlan helyzet, amelybe belecsöppent. Az esküvőt el kell halasztani. Mint régi barátja, engedje meg, hogy arra kérjem, menjen most haza.
    – Haza! Igen; de nem a párom nélkül – felelte ugyanazon a síri hangon. – Ön azt hiszi, ez gúny vagy talán őrültség. Ha bíborral és hímzéssel aggatom tele a roskatag vázat, ami maradt belőlem, ha kihűlt szívem mosolyt erőltet cserepes ajkamra: az volna csak gúny vagy őrület! Így viszont ifjak-vének láthatják, ki viseli itt az igazi nászruhát, ő vagy én!
    Néhány lépést tett előre, mereven, mint a kísértet, és megállt az özvegy mellett, szembeszegezve a halotti lepel rettentő kopárságát a csillogó-villogó díszruhával, amelyet a menyasszony öltött fel erre a szerencsétlen alkalomra. Aki látta őket, bizonyosan megértette a félelmetes erejű tanulságot, melyet ez a zavart elme az ő okulásukra agyalt ki.
    – Kegyetlen! Kegyetlen! – nyögte a szíven ütött menyasszony.
    – Kegyetlen! – ismételte a férfi, vad keserűségében még halálos hidegvérét is elveszítve. – Az ég majd megítéli, melyikünk volt kegyetlen a másikhoz. Fiatalon elvetted tőlem a boldogságot, a reményt, a céljaimat; megfosztottál mindentől, ami számít az életben, álommá tetted, s még annyi valóságot sem hagytál benne, amennyi legalább az emlékezéshez elég – semmit, csak a teljes, tökéletes sötétséget, amelyben érzéketlenül vánszorogtam, mindegy volt, merre és hová! És most, negyven év múltán, amikor már megásattam a síromat, és abban bíztam, hogy ott végre nyugalmat találok – ó, nem olyat, amilyenről hajdan álmodtunk –, akkor jössz, és iderángatsz az oltár elé! Hívtál, hát itt vagyok! De az ifjúságodat, a szépségedet, a szíved melegét, mindazt, amit az életben adni tudtál, más férfiak élvezték. Mi maradt nekem belőled? Hogy nézzem, ahogy hervadsz és haldokolsz? Tessék, iderendeltem azokat, akik társaim a gyászban; megfizettem a harangozót, hogy olyan mélyen kongasson, ahogy csak tud; eljöttem magam is mint ceremóniamester, szemfedőben, hogy nőül vegyelek – hát most add a kezed, menjünk, lépjük át együtt a sírbolt ajtaját!
    Nem téboly volt, de több, mint az erős érzelmekhez nem szokott szív részegsége, amely most a menyasszonyt is elfogta. Világi könnyedsége odalett, a zord lecke máris éreztette hatását. Megragadta vőlegénye kezét.
    – Jól van! – kiáltotta. – Esküdjünk meg, itt vagy akár a sírbolt előtt! Hiúságban, ürességben telt el az életem. De azért maradt még bennem őszinte érzés. Annyi biztosan, hogy a halál küszöbén újra az legyek, aki voltam, és ez érdemessé tesz arra, hogy nőül vegyél. Az idő számunkra már nem létezik. A mi eskünk az örökkévalóságnak szól!
    A vőlegény hosszú, mély tekintettel a szemébe nézett, s közben a sírás környékezte. Milyen különös, hogy az emberi érzelmek még egy holttest fagyott kebeléből is feltörhetnek! Halotti leplével letörölte szeme sarkából a könnyeket.
    – Szerelmem, ifjúságom – mondta –, látod, kikeltem magamból. Egyszerre visszatért belém az egész élet keserűsége, és megőrjített. Bocsáss meg, és én is megbocsátok. Igen, ez már az alkonyat; a tiéd is. Nem tettünk semmit, hogy valóra váljon a boldogság, amiről pirkadatkor álmodtunk. De itt, az oltár előtt úgy nyújtsunk kezet, mint szerelmesek, akiket a mostoha sors elszakított, s akik mégis úgy találkoznak újra, ahogyan elváltak; akikben a földi vonzalom olyan szentséggé magasztosult, amilyen szent maga a vallás. És valóban, mit számít az idő, ha az örökkévalóságra esküszünk?
    Szapora könnyhullatás közepette, az igaz szívűek fennkölt érzelemáradatában ünnepélyesen végbement hát a két halhatatlan lélek egyesülése. A roskatag gyászolók sorfala, a sápadt vőlegény a halotti lepelben, az elhervadt menyasszony fakó arca és a halálharang, amely szakadatlanul kongott, s mély hangja még az eskü szavait is végigkísérte, mindez a földi remények temetését jelképezte. De a szertartás, ez a lenyűgöző jelenet, végre mintha az orgonát is meghatotta volna; a patakzó antifóna először egybefolyt a komor harangszóval, majd fenséges zengzetté nőtt, árján elragadva a lelkeket, magasan a bánat és a gyász fölé. S mikor a megrendítő ceremónia véget ért, és az örökkévalóság jegyesei kéz a kézben elvonultak, a nászi lélekharang kongása az orgona diadalmas zúgásába fulladt.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!