Vörös István

ÚTTÖRŐK

Jött a fizikatanár. Vannak
törvények, mondta, miket
nem változtathatunk meg.
Lélegzet-visszafojtva figyeltük.
Ilyen például, mondta,
hogy meg kell halni.
Felháborodott pillantásunk
kereszttüzében lehajtotta
a fejét. Mindenkinek,
mondta. Azt majd meglátjuk,
vágott vissza a mögöttem lévő
padsorból valaki. Azt hitte,
mintha hegedűn játszana,
ugyanúgy játszhat a törvényeken.
Azt hitte, kritikus Mózesként
visszaadhatja a kőtáblákat,
ő nem fog meghalni, tökélte
el a tökéletlen, lemondva
minden nagyságról, ami
embernek megadathat.
Irigyeltem a gyávaságát
és a bátorságot, ahogy
ezt bevallja. Kézfejemet
a helyesen megoldott példára
fektettem. Éreztem, hogy a
számok csipkedni kezdik,
mintha hangyák mászkálnának
a tenyerem alatt, aztán
apró kezek érintése,
gőz emelgeti a fedőt,
molekulák és összeadásjelek
tánca. A szivacs fölugrik,
letörli a táblát. A lámpa
kéken, aztán barnán
világít, a derékszögű
háromszögek lerúgják
a rájuk fülledt űrruhát,
a Pitagorasz-tételt. Söprűnyél
táncol, a méter, mint egy kígyó,
föltekeredik. A pad műanyag
tetejéből a szögek kirángatják
magukat. Egyik lányhoz
a falon és a szertárszekrényen
át berohan a kutyája. Kint az udvaron
a mázsa boldogan együtt
röpköd a verebekkel. Halandóság,
segíts, kiáltja a tanár, felszikráznak
a konnektorok, fölhangzik
az előcsengetés, és a hangos-
bemondón az igazgató
úttörők nevét sorolja.
Áll a rend. De még sejtelme
sincs, hol a helye.