Takáts Gyula

AZ ÁRNYÉK ÜSZKIBE

Üres szőlők
rossz pincéi közé
ki más is nézne be?…
Kóbor rigász
és néha még
a régi zölddel
Egry és Chagall talán?…

Egry és Chagall
s velük a mindentúli
lüktető lilák…
És a sok faházból
merre és ha volt,
hol is az a falu?
A sok csokor virág
és a sárga szoba,
a piros szőrű ló
a cirkusz fényibe?…

Közöttük egyre
azt kereste Csu,
hol is a volt
és rajtuk át
a mindentúli még tovább?…

És szeme fölé
emelve tenyerét
az árnyék fénylő üszkibe
hol is a szirt
és benne az a kék
– ha szólított –,
a rózsaszín bazalt falán?…

Sehol, sehol
visszhang, se fal,
ahol a fény-esőben
lángolt a nap
és rajta át,
mint költemény
az orrvitorla szállt…

És keresve, csak mindig tovább
a szőlőskertjin át
vállát mintha érintené,
minthogyha a halál…

Ki más is nézne be?
Se a rigász… se ők,
de jönnek, jönnek és már
egyre csak azok, azok,
– a kerten és küszöbön át –
az egyre feketébb lilák…