Schein Gábor

(HOGY NE LÁSSAM)

A támlán, ahogy odahajtva feküdtek
ruhái, a foltos nadrág, a dohányszagú,
érdes ing, és a függöny előtt, mélyen
a kárpitba nyomódva sötétebb volt
a test helye, az egyetlen, amelyet
ismertem, a karfa tövén lecsúszva hevert
a kiritkult zokni, s a fotel elnyelte az időt,
egyre szűkebb lett az este: mint később,
ahogy közelebb, mint bármikor, ültünk
egy kórházfolyosón – mutatta karját,
a szétrobbant ereket, a többi betegről
és egy ügyetlen ápolónőről beszélt,
aztán felállt, mintha mégis kérdezni
akart volna valamit, néztem trombózislila
bokáját, a köpeny alatt ismertem az
ágyékra bukó hasat, végül elküldött,
menj csak, s hogy ne lássam, behajtotta
a kórterem ajtaját.