Ökördy Kornél

EGY LÁNYNAK

Látszik még az a csúnya seb,
ráfázol vele jól, hisz ki nyomulna így –
holtbiztos pasik is hamar
rájönnek, rizikós vagy (deviáns talán).
A hószín bőr retikül gyanánt
megnyílt, és kilesik torz zugehörtjeid –
nem kérdik (nem is érdekes),
konkrétan mi miatt volt az egész dolog…
Szép lett volna, ha „jól” sül el,
zártosztályra kerül húgod, anyád kimúl,
meggyászolna az ELTE is
és minden szeretőd, még ha nem is szeret.
Szégyellem magam (érted ezt?) –
rágódom, mi a szösz gyűrt le ilyen nagyon:
unnád már a banánt velünk,
depresszív szerelem, seggfej az ős… vagy én?
Több volt, mint butaság, tudom.
Fájt biztos… meg a vér… bús agyad őrzi még
bőröd halk ropogásait –
éppúgy hallgatom én zagyva fejemben az
elfojtott lihegést, pedig
régen volt, valamely tábori éjszakán.
Szégyellem magam érte, bár
nincsen rá okom, és most kinevetsz: ugyan,
bolhából elefánt minek?
Mégis, férfi vagyok, s hajt az önérzetem:
válladról lesöpörsz? – na nem,
inkább bűnbakod és bajt okozód legyek…
Lüktet még a sebed, tehát
élsz, megvagy, te bolond, hála az égnek – ez
nem volt más, csak a piszkozat:
érned kell neked is, hogy komolyan vegyed.
Kertjéből egyelőre hát
száműzött a halál, s évekig itt maradsz.