Márton László

PARLAGI SAS

Latinovits Zoltán: Ady Endre versei és írásai
Hungaroton HCD 13 735

Gimnazista koromban hallottam először Latinovits Ady-szavalatait, a hanglemez megjelenésekor. Ezt a lemezt írta most át CD-re a Hungaroton. Olyan versmondó szavalatai hangzanak el, aki rendkívül pontosan és gondosan elemzett minden szöveget, majd éppily tudatosan rekonstruálta őket a megszólalásban, ám a megszólalás intenzitása mégis a szavalat szubjektumra vonatkoztatottságával magyarázható. Latinovits ugyanolyan közvetlenül használta az énjét, mint a hangképző szerveit. Ennek megfelelően olyan költő foglalkoztatta leginkább – Ady Endréről van szó –, aki azt állította magáról, hogy ő volt úr, a vers csak cifra szolga; ez a mondat, a lemez egyik igen hangsúlyos helyén, el is hangzik Latinovits szájából.
Már akkor, a hetvenes években egyértelmű volt, hogy az Ady-lemez Latinovits versmondói pályájának összegzése, egyszersmind folytatás nélkül maradt csúcspontja. Ám a lemezt már a maga idejében sem csupán versmondói teljesítményként értékelték, hanem főleg Latinovits szellemi végrendeletét látták, illetve hallották benne. Nincs értelme utólag azon töprengeni, hogy ez mennyiben volt jogos vagy indokolt. Elkerülhetetlen volt. Aki az akkori Magyarországon Latinovitsot látta vagy hangját hallotta, az nem egyszerűen színészi alakítást látott vagy szavalatot hallott, hanem ezt egy közösség tagjaként tette. Az észlelés Latinovits révén tettként volt felfogható, a nézőt vagy hallgatót megerősítette abban a tudatban, hogy a közösség tagja. Miután pedig a lemez közvetlenül Latinovits halála után vált hozzáférhetővé, benne a szavalóművészet – úgy lehetett hinni – végképp összefonódik a kultusszal.
Én magam hús-vér valójában soha nem láttam Latinovitsot. Akkor kezdtem színházba járni, amikor meghalt. Annál erősebben éreztem közvetlen hiányát. Közvetlenül halála után sokszor meghallgattam az Ady-lemezt, a rá következő hónapokban megnéztem összes fontosabb filmszerepében, és láttam néhány kamerával rögzített színházi előadást is vele. Akkor vált világossá számomra, mi mindent lehet kifejezni hanghordozással, gesztusokkal, emberi tartással. Latinovits jóvoltából értettem meg, hogy a kifejezés problémái az írott szövegben is a beszéd felől közelíthetők meg.
Azért kellett mindezt előrebocsátanom, hogy érzékeltessem: milyen hatást váltott ki az Ady-lemez a hetvenes évek második felében. Egy magányos hős küzdelmének, tragikus bukásának és apoteózisának dokumentuma volt. Egyszersmind tiltakozás a hivatalos kultúrpolitika kisajátítási kísérletei ellen: íme – hallatszott ki a lemezből –, az igazi Ady. Egyszersmind az igazi Latinovits, közvetlenül tragédiája előtt.
A két arc, Adyé és Latinovitsé egy kultúrtörténeti pillanatra egybeolvadt. Erre a pillanatra jól emlékszem. Akkor, tizenhét éves koromban olvastam végig először Ady költői életművét, a lemez hatására, annak hatása alatt. Úgy is mondhatnám: az Ady-lemezből tanultam meg Adyt olvasni. Egyszersmind az is világossá vált számomra, hogy Latinovits többet, lényegesebbet, ha úgy tetszik, igazabbat tud Adyról, mint mondjuk Király István.
Egyvalami nem volt világos. Az, hogy a kétféle tapasztalat: magukból a versekből, azok mélyreható versmondói interpretációiból megismerni Adyt, valamint hamisnak tartott interpretációk ellenében megismerni Adyt nem ugyanaz.
A fentebb írt pillanat elmúlt. Ma már Latinovits éppúgy a tegnapok ködlovagjainak egyike, mint Ady. Egyikük az irodalomtörténet, másikuk a színháztörténet tárgya, s lehet tűnődni rajta, melyikük mennyire él az ifjú szívekben. Az egyik arc nem illeszkedik a másikra, s az Ady-kultusz külön van a Latinovits-kultusztól. Így tehát a lemez újrahallgatásakor azonnal figyelmesek leszünk egy problémára, amely annak idején nem vetődött fel: hogy tudniillik Ady életműve sokrétű és terjedelmes. Latinovits nemcsak szaval, hanem válogatnia és szerkesztenie is kell. Nemcsak a szavalatokat komponálja meg, hanem a lemez egészét is. A szavalat-portré létrehozójának elvileg két lehetősége van, gyakorlatilag csak egy. Vagy keresztmetszetet kell adnia a költő életművéből, ami csakis kudarc lehet, vagy a szavalatok által meg kell rajzolnia a költő valamelyik arcát.
Latinovits ezt tette: Ady egyik lehetséges portréját rajzolta meg. Lemezén nem a magyar költészet radikális megújítója szólal meg, nem a Nyugat vezéralakja, nem is az erotikus költő. Nem az Istenhez hanyatló árnyék, a munkásmozgalmi versek alkotója végképp nem, és az úgynevezett „dekadens” költő sem. A nagy látomások sincsenek rajta a lemezen. Latinovits szavalatai a vallomástevőt, a váteszt, a túlfeszült lényeglátót rajzolják ki. A magyar messiásokat, noha A magyar Messiások című vers történetesen nem szerepel az összeállításban. A kicsinyes körülmények közt fuldokló nagyszabású tehetség szólal meg a lemezről, a Hortobágy poétájának, a Muszáj-Herkulesnek, az izgága Jézusoknak tragikus pátosza. Nem annyira magukról a versekről van szó (noha mindhárom vers rajta van a lemezen), hanem a figurákról, akikben testet ölt előbb
a költői, majd ennek nyomán a versmondói szerep. Más szavakkal: Ady teátrális költői szerepei Latinovitsnál poétikus színészi vagy inkább színészkirályi szerepekként mutatkoznak meg.
Éppen ezért hiába szerepelnek a lemezen olyan versek és prózai szövegek is, amelyeket Ady más személyiségvonásaihoz szokás társítani, Latinovits interpretációjában ezeket is mintha megannyi metaforikus Atlasz vagy Sziszüphosz mondaná. Az Új versek című kötet nyitó költeményét, a Góg és Magóg…-verset az irodalomtörténészek általában a modern költészet programversének tekintik, s az Ady-összkiadások élén olvasható, mintegy bevezeti Ady költészetének egészét. Akkor is így van ez, ha köztudott, hogy a Góg és Magóg… korántsem első verse Adynak. (Kevésbé köztudott, milyen erősen befolyásolja Ady-képünket az a tény, hogy az Új versek előtti két Ady-kötet nincs kanonizálva, s hogy a kanonizált Ady-korpusz erőteljes hangütéssel kezdődik, s az Üdvözlet a győzőnek halálhörgésével fejeződik be. Éppen csak utalhatok rá, hogy Ady költészete, ha verseit egymáshoz mérjük, roppant egyenetlen – már csak azért is, mert szerepeiből adódóan gyakran áll neki „Ady-verset” írni –, viszont életműve egészében véve minden magyar költőénél egységesebb.) Latinovits összeállításában a Góg és Magóg… meglehetősen hangsúlytalan helyen, a CD 26. szövegeként (a régi lemezen a B oldal első blokkjában) szólal meg. Előtte a 24. tétel: egy strófa a Margita-ciklusból; ennek hangsúlyos sora: „Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni.” A 25. tétel: három mondat a Kosztolányit ledorongoló kritikából; a választott szövegrész azonban nem Kosztolányival foglalkozik, hanem a megszólaló vátesz-kritikus „életességét” igazolja, és a megszólalás szubverzív voltát követeli. A Góg és Magóg… után a 27. tétel egy szövegfoszlány egy igen korai, 1902-es cikkből: „Értsék már meg jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell!” Ezután pedig A Hortobágy poétája következik. Ebben a szövegkörnyezetben a Góg és Magóg… eleve nem az „új időknek új dalai”-ról szól, illetve nem ez lesz hangsúlyos benne, hanem az, hogy „Tiporjatok reám durván, gazul”, s Latinovits előadásmódja ezt még inkább felerősíti. A két rövid prózai rész hetyke, már-már agresszív hanghordozása mellett a vers melodikusnak, sóhajjal telítettnek hat, ám az idézett sor s a rá következő „De addig… mégis…” hirtelen megkeményedik, hogy a vers végül megint csak sóhajjal fejeződjék be.
A Csák Máté földjén (a CD-n a 20. tétel) Ady egyik reprezentatív munkásmozgalmi verse. Latinovits szavalatában a vers kiszabadul e kategóriából; ő figyelmen kívül hagyja azokat a kliséket, amelyeket az aktuális politikai indíttatás diktált. Szavalatában alig másfél perc alatt háromféle hanghordozást variál. Az „Éhe kenyérnek…” szólam szeretetteli, áhítatos; a „Hitványabb Nérók…” szenvedélyes haraggal csattan; végül az „Én, beteg ember…” ismét csak a szubjektum teátrális felmutatása. Latinovits szavalatában az „Előre, magyar proletárok” nem mozgósító jelszó, hanem e színpadi jellegű aktus bevezetése.
E vers, illetve szavalata kapcsán a lemez további két jellegzetességére lehet felfigyelni. Az egyik: az írások csoportosítása szövegszerű párhuzamokat és ellentéteket hoz létre. A vers „Frissek a vérben, nagyok a hitben, / […] Előre, magyar proletárok” sorait hangsúlyossá, egyszersmind kétségessé teszi a tágabb szövegkörnyezet, a kevéssel előbb elhangzott Magyar Pimodán-beli szövegrész, amely éppenséggel azt állítja, hogy Magyarországon a hit már a proletárokban sincs meg. Természetesen A Magyar Pimodán-ból sem az önpusztító, a dekadens Ady szólal meg, hanem: „A delejtű-emberekről beszélek, az érzékenyekről és az értelmes-szomorúakról.” Ily módon a Csák Máté földjén-t szavaló színész delejtű-emberként szólal meg, s olyan érzelmi energiát tud belevinni – kívülről – a versbe, amely olvasva ma már inkább csak kordokumentumnak hat. Az a külső viszont, ahol a versbeli energiát fel tudja halmozni, megint csak a szövegkörnyezet, vagyis Ady saját szavai. „Nincs hit” – kiáltja Latinovits a CD 23. percében prédikátori tűzzel –, „és teljességgel nincs hit itt a Duna-Tisza táján”. Ma már ez a hanghordozás is kordokumentum; persze nem a duk-duk affér háttere, hanem a hetvenes évek közérzete sejlik fel benne. Ám maga a hang, amelynek indulati telítettsége átível a prózából a versbe, most is él. „De a hit gazdaságilag talán megmagyarázhatatlanabb a gabonánál és kenyérnél”: ez önmagában suta közhely volna. Adynál ez lélegzetvétel egy nagyszerű vallomásos tanulmány konklúziója előtt; Latinovitsnál a rá következő „Éhe kenyérnek” felkiáltás érzelmi támasztéka. Persze a „Nagyobb igaza sohse volt népnek” érzelem szerint ezúttal is azt sugallja, hogy: „Mert igazam volt, igazam volt.” (Akkor is, ha Az utolsó hajók nincs a lemezen.)
A másik fontos jellegzetesség: Latinovits fel tudja használni Ady költészetének legsérülékenyebb rétegét, a nyelvi modorosságokat is. Olvasás közben, ha rátéved a szemem például erre a sorra: „Hitványabb Nérók még seholse éltek”, óhatatlanul felötlik Petri György emlékezetes Ady-olvasó kérdése: „Bizti?” Meg aztán: miért „vad, úri tatárok”, ha egyszer Csák Mátéról van szó a címben? (Azon túl, hogy a tatárokra tisztán rímelnek a proletárok; de ha már tatárok, akkor miért Nérók?) S ha már ilyen kicsinyes, undok szőrszálhasogatásba kezdtem: mi az, hogy „vitézlő harcos”, amikor a vers megszólítottja a modern szervezett munkásság? Miféle művészi tornagyakorlatot ír le a vers első két sora? Más szóval: hogyan lehet ennyire nem törődni a „Mégis” szóval összekapcsolt két költői kép irányultságával? Latinovits szavalatát hallgatva ezek a kérdések nem vetődnek fel. Ő fogódzókat talál a nyelvi furcsaságokban; elemzése nem ízekre szedi, hanem újra konstruálja a vers erőterét. Szembeötlő egyébként, hogy Ady költői nyelvezete ma már mennyire archaikusnak, helyenként avíttnak hat. Én legalábbis nagyobbnak érzem a nyelvi távolságot, mint például Petőfi olvasásakor. Nyilván éppen az újító szándék nyelvi tanúságai avulnak leggyorsabban. Ez a jelenség Ady intenzívebb verseinek egyfajta fenséges, komor pompát kölcsönöz. Különösen az utolsó néhány év költészete kelt olyan benyomást, mintha egy régi magyar költő valósítana meg modern költői programot. Ugyanez a tünemény a kevésbé koncentráltan írt versekben önismétlésnek és keresettségnek hat, a költői személyiség jelzésszerű, fáradt felmutatásának. S ami meglepő: a versmondó Latinovits gyakran épp ezeket a fáradt jelzésszerűségeket tudja új tartalmakkal, szenvedéllyel és élettel megtölteni.
Aki „istenes” verset keres a lemezen, talál: a 16. tétel a Menekülés az Úrhoz című kései, 1917-es költemény. Itt az Úr – ellentétben a korábbi versek Sion-hegy alatt megpillantható, fázó, reszkető, kopott Istenével – már csak egyfajta „legjobb Kísértet”, aki nem látható, csak említhető, s hinni is csak jobb híján lehet benne, mert „Nincs már semmi hinnivaló”. Ezt a verset Latinovits megint csak azzal tudja elmélyíteni, hogy a beszédhelyzetet, illetve a szituáció beszélőre vonatkoztatottságát állítja előtérbe. A versben felidéződő kiúttalanságot és kétségbeesést, amelyben már felsejlik Jézus végső kiáltása, Máté 27,46 (ezt a mondatot írta fel Ady a kötéstáblára, mielőtt kétségbeesésének egy rohamában összetépte bibliáját), előkészíti, egyben ellenpontozza az előző tétel, A muszáj-Herkules dacos kivagyisága. A muszáj-Herkules utolsó strófáját Latinovits kihívóan, jól hallható megvetéssel, könnyedén odadobja; és épp e könnyedség révén válik roppant erőteljessé a szavalat. Ugyanez az odadobott, könnyítettnek ható (valójában roppant súlyt hordozó) hang hallható a Menekülés az Úr-hoz „Pedig valahogyan: van Isten” szólamában. Csakhogy itt a beszélő a megvetés nyilát nem a „Sok senki, gnóm, nyavalyás” ellen fordítja, hanem a „van-vagy-nincs-Urat” hívja ki. Figyelemre méltó, mennyi fojtott indulatot visz bele a szintúgy henyén odavetett „valahogyan” szóba; ebből a beszédhelyzetből tud felmennydörögni az utolsó strófa „S mert szörnyűséges, lehetetlen” sora. A „lehetetlen” szó a vers indulati csúcspontja, s csúcspontként körülbelül a szótári jelentés ellenkezőjét fejezi ki; ehhez gyors váltással indulatmentes kötőszó tapad: „Hogy senki vagy emberé / Az Élet, az Élet, az Élet.” Latinovits az első Életet szorosan hozzáveszi az előző sorhoz, a másik kettőt viszont annyira szétszedi, amennyire csak bírja: a CD-lejátszón két másodperc szünetet lehet leolvasni, ami rengeteg idő. Ez a vákuum keltette feszültség előzi meg a Kocsi-út az éjszakában-t.
Nem mondható tehát, hogy nincs látomásos vers a lemezen, mert ez az. Ugyancsak látomásos karaktere van a lemez vége felé elhangzó Sírni, sírni, sírni-versnek is. Mindkét vers egy-egy pillanatot, mozzanatnyi létállapotot rögzít, nem pedig újabb és újabb mozzanatokat bont ki az előzőkből, mint például az epikus szerkesztésű Az ős Kaján (nincs a lemezen), s nem közelít egymáshoz két különböző komplex jelképi síkot, mint például Az eltévedt lovas (ugyancsak nincs a lemezen). A versmondó Latinovitsot láthatóan nem a szövegbeli folyamatok, hanem a szövegbeli mozzanatok vonzzák, azokból formál ő folyamatot a maga eszközeivel. (De ha már a versben elbeszélt folyamatokról esik szó: úgy látszik, Ady az epikus folyamatokat is közvetlenül a köl-
tői szubjektumra vonatkoztatva tudja sikeresen megformálni. Ezért nagy vers Az ős Kaján vagy a Harc a Nagyúrral vagy akár A Sion-hegy alatt is, és ezzel magyarázható – többek között – a Margita-ciklus kudarca.)
Nem áll távol a látomásos versektől A fekete zongora sem, ez megint csak mozzanatos vers: a jelképként exponált tárgy azonosítása a pusztító indulatokkal egyszersmind meg is testesíti az eksztázis pillanatát (már amennyire egy pillanat egy vers zárlatában testet tud ölteni: grafikai testet vagy hangtestet). Ez a három vers – tehát a Kocsi-út az éjszakában, a Sírni, sírni, sírni és A fekete zongora – Latinovits legerőteljesebbnek, egyszersmind legösztönösebbnek ható szavalatai közé tartozik. Mintha a színésznek itt lett volna legkevésbé szüksége versen belüli szólamváltásokra, következésképp elemzésre is. A szavalatok többszöri meghallgatása azonban arról győz meg, hogy a dolog nem egészen így áll. Igaz, hogy mindhárom szavalat egyirányúnak hat (s az irány nem egyéb ezúttal, mint az intenzitás fokozása), ám az irány kijelölése a „delejtű-ember” nagyon pontos versismeretéről tanúskodik.
A Kocsi-út… első két strófája emelkedő hanghordozással szólal meg, mintha kaptatón haladnánk (miközben Latinovits a sorvégi magánhangzók rezegtetésével szorosan köti a „Minden egész eltörött” szólamot a szubjektumhoz, a „Milyen szomorú vagyok én ma” sorhoz). Az előző sorokhoz képest a harmadik strófa súlytalannak hat, s kicsit fel is gyorsul: mintha a versben említett „rossz szekér” lejtőn lefelé futna. A keretes refrén végén Latinovits nem ereszti le a hangját; ily módon a szekér akkor is „fut”, amikor a versnek vége szakad.
A Sírni, sírni, sírni szavalatát Latinovits lépcsőzetesen építi fel; mind a tizenkét rímpár egy-egy lépcsőfok, amelyen egyre feljebb jutunk. Igen ám, csakhogy Latinovits nem egyoldalúan emeli a hangját, mert az egyes rímpárokon belül egy kicsit le is ereszti, vagyis az emelkedés nagyobbnak érződik, mint amekkora valójában. Azonkívül a szavalat hangja nemcsak emeltebb, hanem telítettebb is lesz, és nem fokozatosan telítődik, hanem hirtelen, a „Zörgő árnyakkal harcra kelni” sornál. Ez a hang (amely a vers melódiáját annyira kizengeti, hogy már-már énekhangnak érződik): ez egy helyütt, az „idegen” szónál („Nézni egy idegen halottra”) nyomatékosan megbicsaklik. Ha eddig nem derült ki, itt nyilvánvaló lesz, hogy a fiktív jelenethez a szavaló hangja egyfaj-
ta díszletet is teremt; s hogy Latinovits azért tud egészen az utolsó sorig egyirányúan előrehaladni, mert kihasználja a vers folyamatos grammatikai feszültségét, azt, hogy az igei állítmány nincs kimondva, s kimondatlanul hozzáértődik a felhalmozott másfél tucat főnévi igenévhez. Óriási súly halmozódik így fel, s az utolsó sorban négyszer elhangzó, erősen szétszedett, lefelé menő „sírni” szóval Latinovits ezt a súlyt rakja le, mintegy négy részletben.
A látomásos versekben sem az történik tehát, hogy a beszélő, a szavaló feloldódik a látomásban, hanem ellenkezőleg, irányt szab neki.
Végül – befejezve a tartalmi szemlét – az sem mondható, hogy nincs a lemezen Ady szerelmi lírája. Van a Léda-versek közül három és a Csinszka-versek közül egy. Úgy gondolom azonban, hogy épp Ady szerelmi líráját a legnehezebb az Ady-kultusztól különválasztani, s Latinovits láthatóan erre törekszik. A szerelmi líra tudniillik óhatatlanul összefonódik a kultusszal, amennyiben egy-egy (többé-kevésbé fiktív) szerelmi történet produktumaként olvassuk. Amennyire a Verset mondok című kötetből rekonstruálni lehet Az izgága Jézusok című, legendás hírű 1969-es estet, ott még felidéződik egy Léda-történet és egy Csinszka-történet; a lemezen már fel sem sejlik a két ismert női arc. A három Léda-vers egymás után – Héja-nász az avaron (4. tétel), Az utolsó mosoly (5. tétel), Áldás-adás a vonaton (6. tétel) – a lemez tulajdonképpeni indítása: erőgyűjtés, a megszólaló muszáj-Herkules gyürkőzése. Az utolsó mosoly a maga ismétléses lépcsőzetességével a lemez vége felé elhangzó Sírni, sírni, sírni-t ellenpontozza; ugyanakkor a folytonos megtorpanások ellentétben állnak a Héja-nász… dinamikájával is. Ezek után az Áldásadás… itt nem arról szól, mint a maga helyén olvasva, A menekülő élet-kötetben, hogy tudniillik a Léda-szerelem érzelmi és poétikai tartalékai kimerültek. Valami más érződik a szavalatból, egy igazi régi magyar költővel szólva, az „Én az ki az elött iffiu elmével / Jáczottam szerelemnek édes versével” gesztusa. (És persze hogy a szerelem verse korántsem édes, legalábbis ennél a költőnél nem.) A Csinszka-vers pedig, az Őrizem a szemed a lemez lezárását készíti elő. Ha kirajzolódik egyfajta történet a lemezen, úgy az kizárólag arról szól, miként jut el a versmondó a héja-nászos beszédhelyzettől a „Már vénülő kezemmel…” beszédhelyzetéig.
Ha tehát alaposabban szemügyre vesszük a kiinduló állítást, vagyis hogy Latinovits minden felhasznált Ady-motívumot a poétikus versmondószerep erővonalaihoz rendel hozzá, akkor az is kiderül, hogy az általa választott Ady-portré kimunkálásakor a maga eszközeivel ugyanúgy teljesnek ható korpuszt hoz létre, ahogy a kanonizált életmű a maga kötet- és ciklusbeosztásaival annak hat. Kiderül, hogy az egyes szavalatok nem értékelhetők a kompozíció egészétől vagy legalább a környezetükben levő többi szövegtől függetlenül. Itt jegyzem meg, hogy a felvétel negyven tétele a régi lemezen hét blokkba van elkülönítve. Minden blokknak megvan a maga súlypontja, mindegyik felfogható egy-egy nagyobb tartalmi-értelmi egységnek. Ez a beosztás a CD-n – bizonyára technikai okokból – nem őrződött meg. Így viszont a régi lemezhez képest a
CD-n előtérbe kerül egy másik kompozíciós jellegzetesség, a versek és a prózarészletek majdnem szabályos váltakozása.
A lemez negyven tételéből harminc vers, tíz pedig prózai szövegrészlet, méghozzá mind a tíz vallomásos jellegű; ezek némelykor elválasztják, némelykor összekötik a verseket. Ez utóbbi jelenségnek említettem már néhány példáját. Latinovits szerkesztői eljárásmódja világosan megmutatkozik A Tisza-parton (9. tétel) és A föl-földobott kő (11. tétel) közötti szövegfoszlány esetében is, amely egy egészen korai cikkből származik. Ez egy mondat, voltaképp csak egyetlen rikkantás: „Hja, öreg, ha neked tetszett kiválni, hát tűrd, hogy eltipor a faj, melynek az egyén mindig csak bliktri.” Töprenghetünk rajta, miféle rikkantás az, amely háromszorosan alárendelt összetett mondat, s még inkább azon: miképp lehet egyik pillanatban az egyén csoport általi elnyomása ellen tiltakozni, majd a következő pillanatban hitet tenni ugyanazon – immár közösségként felfogott – csoport mellett. Úgy vélem azonban, hogy Latinovits épp e belső ellentmondás kiélezésével ragadta meg Ady költészetének egyik legfontosabb vonását; ugyanakkor talán az ő versmondóművészetének lényege is ezen a ponton ragadható meg.
A konkrét problémát (vagyis hogy a két vers ne didaktikusan álljon szemben egymással) ragyogóan megoldotta: A Tisza-parton utálkozó döbbenetére nem a másik vers hitvallása felel, hanem a fiatalos (és kissé cinikus) kioktatás, és ennek emelkedik fölébe A föl-földobott kő oly módon, hogy a háromféle beállítódás igazsága és a szöveghez való háromféle viszony külön-külön érvényes marad. Kívülállóként azonban úgy sejtem, hogy volt Latinovitsnak egy általánosabb problémája is, amely összefüggött a fönt jelzett belső ellentmondással, amelyet nem tudott meg- vagy feloldani, helyette – nagy egyéniséghez méltó módon – beépítette versmondóművészetébe. Röviden és kissé leegyszerűsítve: a beszélő én középpontba állítása majd felstilizálása Latinovitsnál nyilvánvalóan nem narcisztikus gesztus, ahogyan Adynál sem elsősorban az volt, hanem a szűkösnek és provinciálisnak érzett közélet közepette a szellemi szabadság kivívásának eszköze. Csakhogy a felstilizált én bármiféle virtuális közösség szolgálatában gyorsan megmerevedik, elveszti színpompáját, rugalmasságát, érzékenységét, s ez bizony a szabadság ellenében hat. Latinovits nem annyira a verset, mint inkább a költőt akarta felidézni a megszólalásban, az egykori ihletett pillanat médiuma akart lenni: egyszerre akart lenni verselemző és sámán. A két törekvés azonban egymással ellentétes. Nem igaz, hogy nem férnek össze, hiszen akkor soha nem történne a színházban vagy a pódiumon csoda, és nem lenne katarzis; de nagy erő kell összetartozásukhoz, és egy fokon túl vagy szétfeszítik, vagy leszűkítik a személyiséget.
Latinovits számára elfogadhatatlan volt, hogy a színháznak, különösen pedig a versmondásnak ne legyen önmagán túlmutató tétje. Többek között ez a szenvedély tette olyan kimagasló művésszé és egyéniséggé, mint amilyen volt. Ám ugyanez a szenvedély ragad igen gyakran az ideológiák vagy a széthullás felé; mindkettőre bőven vannak példák. Amikor azonban Latinovits a Hunn, új legendá-t szavalva azt mondja: „Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó”, akkor ezt a dilemmát nemcsak öszszefoglalja, hanem a megszólalás pillanatában le is győzi. Ez a pillanat pedig a teljesítmény jóvoltából maradandónak bizonyult. Nyilvánvaló, hogy Latinovits számára, színházi elszigetelődése közepette, a versmondás a legfontosabb kitörési lehetőség volt, s ehhez olyan költőt talált, aki (a monarchiabeli szabadabb nyilvánosság előtt) sikeres programjává tette, hogy „sorsának királya”. Még most, halála után negyed évszázaddal is érződik, miként teremt atmoszférát Ady mondataiból – hogy lélegzetet vehessen. Lehetséges, hogy újabb negyed évszázad múlva a felvétel egyetlen monodrámának fog hallatszani, a személyiség és a versértelmezés ötvenkét perces drámájának.
S ha így lesz, akkor majd csüggedt ámulattal lehet visszagondolni arra a korszakra, amelyben a színész elhitette nézőivel és hallgatóival, hogy a kötetekbe zárt költészet megszólaltatása vérre megy.