Szerb Antal

ROMANTIZMUS

 

Idehaza, Pesten az idő tájt már senki sem tudta, merre van Farkas Ádám, csak azt, hogy utazik, Németországban, ahová mindig vágyódott. Apja, az „Igazgató”, ahogy ő mondta volna, szintén nem tudott bővebb felvilágosítást adni; szűkszavú ember lévén csak táviratilag érintkezett fiával, és ez is nagyobbára csak pénzátutalásokra vonatkozott. Semmitmondó képeslapok jöttek tőle, különböző úrasszonyokhoz és úrleányokhoz, de egymástól távol fekvő vidékekről, Königsbergből és Stuttgartból egynapi dátummal, nyilvánvaló volt, hogy misztifikáció van a dologban, és nem akarja, hogy tudják, merre jár titokzatos útján. Némelyek szerint Bécsben megvizitáltatta magát egy híres idegorvos professzorral, aki legnagyobb jóakarata mellett sem tudott rajta semmiféle patologikusát megállapítani, és most utazik, hogy megmutassa, mégis bolond. Mások úgy tudták, hogy Farkas Ádámnak tudományos ambíciói vannak, és a német romantizmusról szóló, régóta emlegetett könyvéhez végez könyvtári stúdiumokat; komolyabb emberek szerint apja gyárának utazik üzleti ügyekben.

De voltaképpen senkit sem érdekelt túlságosan ez a rejtély, mert tudták, hogy semmi nem lappang mögötte; hiszen Farkas Ádámról volt szó, akit mindenki szeretett, mert jó modorú, szellemes és csinos fiú volt, és hogy távol volt, nem hiányzott senkinek a világon. Jó barátai szívesen gondoltak az együtt töltött vitatkozó órákra, és néhány komoly leány hangulatos délutáni sétákra, de őrá magára – talán csak a pincér a kávéházban, „a magas barna, cvikkeres úrra, a második ablak mellett”.

Ez a Farkas Ádám most a münchen-hamburgi gyorsvonaton ült, úttól fáradtan és könyvébe mélyedve. Csak időnként és akkor is röstelkedve nézett a szemben ülő fiatal párra; talán nászutasok voltak, csúnya, szegényes, nagy csontú németek, akik úgyszólván minden szégyen nélkül nyilvánították egymás iránt érzett nagy, múlhatatlan szerelmüket, forró kézszorítással és olvadó pillantással. Önös lelkesültségükben külön világ voltak, amint ott ültek ketten suttogva és tekintet nélkül a többiekre; Farkas Ádám utálatán keresztül is kicsit irigyelte őket közvetlenségükért. De olvasmánya eltérítette figyelmét a számára idegenszerű és kissé ellenséges dologtól.

Elmélyedéséből az riasztotta fel, hogy egy mappa (nem túl nehéz) esett rá fentről, és ugyanakkor egy nehezebb tárgy, úgy látszik, egy kinyíló koffer, a középre hullott, mint sebzett madár, a nászutasok lábára, tartalma pedig szét a kupéban. A két szerelmes szétugrott, mint katonák bizonyos kommandóra, és […] germán harciassággal kezdtek lármázni, a nő ugyanolyan volt, mint a férfi, csak szopránban: „Megmondtam már a kisasszonynak, amikor beszállt, hogy ez a koffer nem fér a hálóba, és a kalauz is szólt, úgy látszik, nem ért németül. Tele van az ország idegenekkel, már utazni sem lehet.”

Az adresszált egy távolabb ülő fiatal hölgy volt, aki eleinte nem is fojtotta vissza jókedvű mosolyát, de aztán mindinkább ijedt arcot öltött, és idegenszerű kiejtéssel nem egészen érthető bocsánatkéréseket mormolt. Nyilván azon gondolkodott, hogyan szedje össze holmiját, mely főleg a dühöngő pár körül és alatt helyezkedett el. De a két német nem volt hajlandó egymáshoz közelségéből kimozdulni, morgásuk egyre sötétebb lett, és a szociális problémák is belekeveredtek, és allúziók koruk számos rossz szokására. A kupé többi tagja is a mindinkább zavarba jövő idegen lány ellen foglalt állást.

Farkas Ádám belátta, hogy lovagias kötelessége közbelépni. Mivel rövid idő alatt több nagyszerű kiszólást, több kisebb szónoklatot gondolt végig, elhatározta magát, megvető arckifejezést öltve hirtelen felállt, és ezt mondta gyönyörű, reichs-deutsch kiejtéssel: „Aber!…” És végignézett a két németen. De ebbe a szóba és komor gesztusába oly sikeresen belesűrített valami maximális osztály öntudatot, ősi kultúrát, elegáns fölényt, jó gyermekszoba levegőjét, hogy a két német megretirált, mintegy az Udvariasság lovas szobra előtt, és helyet engedett a leánynak és Farkas Ádámnak, hogy összeszedjék a széthullott tárgyakat. A leány hálásan mosolygott, Ádám pedig megdicsérte magát férfiasságáért, szinte elhitte, hogy benne csakugyan megvan minden, ami gesztusával kifejezésre jutott, és olyan arcot öltött, mint akinek szóra sem érdemes. Pedig a szíve dobogott, voltaképpen nagyon távol állott tőle, amit határozott fellépésnek szoktak nevezni.

Ideges figyelmetlenséggel emelgette a különböző holmikat, csak egy akadt meg kezében, ösztönösen, mint ahogy a húsevő növény becsukódik, ha légy repül belé: egy könyv, Hölderlin Hyperionja. Gyorsan végigsimította a gyönyörű kötést a könyvbarát meleg, odaadó szeretetével, és szinte tétovázva nyújtotta a keskeny kéznek, mely érte nyúlt. És ekkor kíváncsivá vált a könyv tulajdonosnőjére.

Kénytelen volt konstatálni, amit eddig is tudott, csak igyekezett nem rágondolni: hogy szép. A finom, aranyszőke hajjal körülölelt gondolatteljes arc, a törékeny, északias termet legjobb óráinak ízlése szerint való volt; mélyen megillető, mint valami távoli dolog, mely elmúlik anélkül, hogy oda […], nem olyan szépség, amely megdöbbent, mint a tenger, hanem amely szomorúvá tesz, mint a folyópart.

Rezignáltan gondolta, hogy más talán felhasználná a kedvező alkalmat, hogy szép és múló ismeretséget kössön, de tisztában volt vele, hogy ő nem fogja tenni, valami leküzdhetetlen félelem az ismeretlentől és a benne rejlő eshetőségektől mindig visszatartotta az ilyen vaktában való lépésektől. Pedig most, hogy már leültek, és a lány, mintha mi sem történt volna, kinézett az ablakon, most már sajnálta, hogy elszalasztottá a pillanatot, mely ki tudja, mit rejtett magában. Az, ami máskor mindig visszatartotta, a bájos női ostobasággal szemben való fegyvertelensége, itten tárgytalan volt: a Hyperion-kötetnek mintegy a fogásán ösztönösen érezte, hogy a lány ezt szívesen forgatja, azért is hozta magával útitársul; és tudta, hogy ezt a könyvet nagyon kevesen szeretik, csakis választottak, akikben megvan valami megnevezhetetlen, ami őbenne: valami nemes szentimentalizmus talán, Leiden an Existenz, elfáradt pátosz, tudja Isten, szellemi morfinizmus talán. Úgy érezte, hogy most már tökéletesen ismeri az idegen leányt: behunyta a szemét, és előtte állt a leány Sémája, a valóságnál elevenebben, előkelő paraszt álom, fáradt, nyugodt, mint kép először, azután szétfoszolva szavakká, és nem látó tekintet kifelé, végtelen aranyszárnyú, mely túlrepül tornyok fölött fennakadás nélkül, mély alázat a szépség előtt, és önmaga tudatos szépsége előtt legkivált, és örökös honvágy valami örökös Árkádia felé, ó, szép, ábrándos szívű leány!

Akkor nagyon szomorú lett, hogy most megint, mint már ki tudja hányszor fiatal életében, elmegy egymás mellett két lélek, akik tartogatnak egymásnak valamit, mint egy titkos zárú barlang varázsos mondatának egy-egy szavát: az egyik a virágot tudja: Szezám, a másik az igét: tárulj – és csak ha virág és ige eggyé lennének, egy mondat diadalává, nyílna ki a kincsek és csodák kapuja: ha ezt megmondanám neki – de most már késő volt, mert már semmiféle szabály meg nem engedi, hogy megszólítsa a leányt, előbb talán kötelessége lett volna. Nem volt első eset életében, hogy elkésett, mire ábrándozása végre be akart surranni az életbe, becsapván az ajtót – most is hamar beletörődött, és mintegy búcsúpillantást vetve a leányra, belemélyedt újra olvasmányába.

Azután Steinachba értek, ahol átszálltak, és a sínek alatt átnyúló alagutakon elvesztette szem elől a lányt, aki talán másfelé utazott. Ádám sietve felszállt a kis vicinálisra, melyen csak negyedik osztály volt, és folytatta az olvasást.

A vonat meglepő lassúsággal sétált a kora délutánban kiterülő csendes német mezők között, a nap besütött a könyvre, Ádám behajtotta, és megpróbálta megfogalmazni gondolatait, mintha az előbbi ismeretlen leánynak mondaná, vagy egy jó barátnőjének:

„Utazunk, íme, kedvesem, hogy hova? bekukkantok másfél napra Rothenburgba, mert azt csak meg kell nézni, ha erre jár az ember, holnapután aztán tovább Nürnbergbe, onnan pedig tovább Lipcsébe, ahol mához egy hétre találkozom doktor Tittel fontos ügyben, azután tovább, együtt, Isten tudja, hová. Utazunk, és magunkkal hoztuk szép gyermekkorunkból ezt az örömet, a kerekek kattogását az elmúló távírópóznák mellett, a szőnyegként elénk gördített réteken. Hátrahagyunk tájakat, és szembejönnek mások, nekünk sehol sincs maradandó tanyánk, utazunk kérlelhetetlenül, mint akik tudják, hogy hová utaznak. Boldog a két német, aki talán új otthonába utazik, boldog, aki valahová meg fog érkezni mind – »doch uns ist gegeben auf keiner Stätte zu ruhen«,1 nem mondtam meg senkinek, hogy hova utazom, én se tudom, és ki tudja, talán én vagyok a legboldogabb. Utazunk, és íme a réteken szembejön velünk az új tavasz; besüt a nap az ablakon, és a szívünk nyugtalan. Valahol volt vagy valahol lesz boldog Árkádia, erdei tisztás messze-messze, és hazátlanok mind oda együvé járulandók vagyunk.” Örömmel szemlélte magát, amint a romantizmus […] napjában sütkérezett, és monológját ezúttal rendkívül őszintének érezte. – íme – folytatta – ez vagyok én, ez az én igazi arcom, és ez nagy pillanat, amikor annyi sivár hónap után végre újra találkoztam magammal, és valami megindul bennem, mint zajlás az új napsütésben; Vorfrühling – magyarul talán tavaszelőnek mondhatni, mint böjtelő hava.

Ezenközben megállt a vonat, Rothenburgban voltak.

Kiszállt az üde szélbe, levette kalapját, és fiús örömmel élvezte, mint simogatja haját a szél, megindult a tavaszi sárral borított úton – és egy fordulónál feltűntek előtte Rothenburg an der Tauber falai. Így: falai, ez nem romantikus kép, archaizálás, előkelőség, és Rothenburgot mindmáig falak veszik körül, igazi lőrésekkel és kaputornyokkal. Ezt a várost nem vitte el magával a sietős történelem: itt maradt; nem lehet azt mondani, hogy a középkorból vagy a tizenkettedik század nagypolgárságának emlékeként, vagy a Harmincéves háború füstjével falain: mert mindezek leszíneződtek rajta, de nem teszik ki egészen; itt maradt csak úgy általában, a német időkből, ahogy a romantikusok elgondolták azt, „aus guten altdeutsch Zeiten”.

Egy hídon ment keresztül és egy torony alatt, és a csodálatos város befogadta őt testébe. A kis utca két oldalán egyemeletes házak, mind piros és meredek tetejű, mint nagyon-nagyon régi kis öregemberek, és mondhatatlan melankóliával néztek a könnyű lábú utasokra, kik nem ismerik a zordon századokat. Azután megint egy torony, a belső fal kapuja, a Márkus-Thor – előtte egy hotel; ide belépett Farkas Ádám, mert nem akart csak úgy, mosdatlanul, készületlenül betörni a belső városba, melyről annyit hallott.

Megnézte szobáját, intézkedett, hogy hozzák el poggyászát, és lesietett a szép burkolatos lépcsőn, hogy felírja nevét a szükséges cédulákra.

Belépett a gazda helyiségébe, és majdnem beleütközött – az idegen leányba. A leány tekintete egy pillanatig érintette, megriadva és riasztóan, igen, ilyen nagy distanciából, azután kisietett. Farkas Ádám pedig nem titkolta maga előtt ijedtségét: tehát nem mentünk el mégsem egymás mellett, mint szembejövő vonatokon – egy fedél alá kerültünk össze egy csodálatos város vendégeiként; valami felelősséget érzett, hogy gyávaság volna nem elfogadni a különös kihívást, amelyet sorsa elébe dobott. Mert a másodszori találkozást immár szükségszerűnek értelmezte a véletlen gondolatától iszonyodó fantáziája.

Kíváncsian nézte meg a leány céduláját, mely már ott hevert az írópolcon: Swanhild Rögner aus Aalsund, Dänemark. Nehezen olvasható apró írás, zárt, magukba visszaforduló betűk, küszködő lelket jelölnek Ádám teóriája szerint, és a név: Swanhild! Swanhild nem affektálásból, hanem egyszerűen azért, mert Aalsundban így keresztelik meg a kisleányokat – sosem gondolt rá, hogy vannak eleven Swanhildek is, nemcsak északi szomorú regények hősnőiként, és hogy eleven dánok is vannak, ki hitte volna; ez a kis nép, mint puszta elvontság bizonyos kedves, sápatag érzelmi velejáróval élt benne, és az idegen leány az asszociációk megnyíló kapuján bevonult a könyvben olvasott tájak és drága emberek meghitt, erős fallal védett hiperbóreusi kertjébe.

Megérkezett poggyászából kicsomagolt, amennyit egy napra érdemes, megmosakodott, átöltözött és nagyszerűen érezte magát: szokott úti fáradtságát mintha levetett ruhájában hagyta volna. Könnyű kabátban, kalap nélkül nekivágott az alkonyodó városnak.

Nem érdekelte semmiféle középület, nem tudott történelmi nevezetességekről, és még az utcák nevének megtanulásáról is lemondott ezúttal; hiszen holnap is nap van, és talán az idegen leány itt sétál valahol. Más városban mindig a tanuló szemével jártkelt; pontosan megnézett mindent, amit meg kellett nézni, leszögezte reflexióit esténként, mint valami könyvelő, aki a napi forgalmat összegezi, és nem is maradt meg benne más, mint egy nagy sereg adat, művelődéstörténeti kuriózum, mulatságos útitársak, egyes épületek és terek precízen emlékezetébe vésett képe. A konstanzi dóm előtt, melyre olyan kíváncsi volt, minden erejét összeszedte, hogy érezzen is valamit, átéljen valamit a látott nagyszerűségből, de nem jutott eszébe más, mint szegény Husz János és a menedék-levél.

De Rothenburg, az álomváros feloldotta benne az álmot, mely lenyűgözve mélységekben úszkált hónapokig; kószált az ismeretlen nevű utcákon át gyors lépésekkel, mint aki teljesen otthon van, és szinte izgatottan, követelve keresett valakit. Nem nézett meg semmit sem tüzetesen, nem is tehette volna az alkonyodásban; csak szívta magába, minden pórusával úgyszólván, a valószínűtlen színeket: a háztetők félénk mosolyú pirosát, a kövezet közt kiütő fű zöldjét, a faburkolatok ódon barnáját, az őrtornyok szürke melankóliáját és a távolságok romantikus, zengő kékjét, melyet az alkonyi ég borított föléje. Az utcákon ez idő tájt jóformán senki se járt már, csak gyerekek és macskák; a gyerekek csodálatosképp nem mondtak ellent a város öregségének: amolyan valószínűtlen gyerekek voltak, amilyeneket képeskönyvekben látni, boldog mosollyal, amint mézeskalácsot esznek jó anyjuk körül, és ahogy az ember elképzeli teljesen elfelejtett gyermekkorát; a macskák is mások voltak, még lustábbak, még kecsesebbek, mint egyebütt, csodálatosan hosszú farkuk volt, és olyan barátságosak voltak az idegenhez, mint állítólag a Szent Márk tér galambjai. A városház előtti öreg kútból nem folyt a víz, mintha elaludt volna már, egyszer csak megkondultak a két templom harangjai egyhangú álmodozással. Tornyok követték a tornyot, házak és utcák maradoztak az utas mögött, aki mint egy bűvös körben járva minduntalan a városház előtti térre ért, és megannyiszor körülnézett, nem jön-e szembe, akit keres.

(Itt-ott, hirtelen elhatározással, bekanyarodott egy szűk utcába, hogy talán itt? befutott egy templom alatt valami alagútszerű úton, de csak nem találkozott vele.)

Úgy megtelt mesével és álommal, hogy már magát is szinte valószínűtlennek érezte. [Talán sosem éltem, és most azt álmodom, hogy álmodom, mese-hazámban fölébredek.] Egészen szokatlan könnyűség fogta el, mintha önmaga boldog kísértete volna, amint felkeresi a gyermekkori tájakat. Nem bírta ki tovább testetlen nagyszerűségét, és bement egy cukrászdába, hogy egyék valamit.

Csodálatosan öreg cukrász jött kiszolgálni, képeskönyvszerű cukrászruhában, hozta az ízetlen német süteményeket, és odaült Ádám mellé barátságosan.

– Szép napok ezek, mondta, nevezetes napok; holnap lesz az arany lakodalmam. Az ember el sem hiszi, hogy elmúlik az idő, holnap lesz az aranylakodalmam; hogy már idestova ötven éve… azóta jóformán semmi nevezetes sem történt, és minden úgy maradt, ahogy volt – itten nem múlik az idő, Rothenburgban, azt szokta mondani a Krugelmeyer, szegény – igaz is, ez a város, jártam én Nürnbergben is, meg Augsburgban is, de Rothenburg az egész más; az egész más, tetszik tudni, nem is város ez, hanem tudja Isten micsoda. Csak szegény fiam halt meg azóta, szakasztott annyi idős lehetett, mint az úr… másfajta ember volt, mint a szülei, szegény, nyugtalan volt, utazni akart, most ki tudja, hol van, melyik tenger fenekén, és hova hajtotta az a nyugtalanság. Hanem most már eleget evett az úr, menjen haza, már hét óra, itt nem szoktak sokáig maradni… aztán holnap, ha akar, jöjjön el az aranylakodalmamra, este ötkor, a feleségem fog örülni szegény, és hozza el a menyasszonyát is.

– A menyasszonyomat? Az nincs.

– Ugyan, dehogynincs; meglátom én azt az úrnak a mozgásán, hogy vőlegény… hogy reszket a keze, mikor vizet iszik; biztosan tudom én azt, elég szerelmes meg nász-utas járt az én cukrászdámba. Hát csak hozza el a menyasszonyát is, hadd okuljanak, hogyan kell békésen élni egymás mellett ötven esztendeig. Jó éjszakát az úrnak.

Az újdonsült vőlegény megilletődött mosollyal, babonás sejtelmekkel ment ki az elvarázsolt utcára. Rothenburg fölött akkor már magasan állott a március holdja, szoros hangulati egységben a várossal. Megnézte az utca nevét és a házszámot, és halkan énekelve indult tovább.

Csak egy asztal volt a cukrászdában, mellette már ült valaki: szinte valószínűtlenül finom és kedves arcú öreg katolikus pap, ha az ember ránézett, mindjárt elomló bizalom szállta meg, mint a népmesebeli vándorlegényeket az őszöreg előtt, aki azt kérdi, hogy „mi járatban van, édes szolgám?”. Ádám engedelmet kért, és melléje ült. A pap rögtön hozzáfordult különös kérdéssel, csengő tiszta hangján:

– Fiatal barátom, látom, hogy sokat utazik. Akárcsak én. Mindig úton vagyok; helyes is ez, mert talán ha sokáig élnék egy helyen, nehezemre esnék meghalni, tetszik tudni. Hát csak azt szeretném megkérdezni, járt-e az úr Jeruzsálemben?

– Jeruzsálemben? Nem én, tisztelendő uram.

– Nem? No azt rosszul tette, fiatal barátom. De ha nem volt Jeruzsálemben, akkor nézze meg jól Rothenburgot. Mert a fekvése egészen olyan. A középkorban ide zarándokoltak messzi vidékről azok, akik az igazi Jeruzsálembe nem jutottak el. Különös dolog, ugye: Rothenburg zarándokhely lett, mert hasonlít Jeruzsálemre, Jeruzsálem pedig azért, mert a mennyei Jeruzsálemnek földi képmása – hasonlat az egyik, és a másik hasonlat a hasonlatban. Sokszor elgondolom, fiatal barátom: ez a szép világ nem más, mint az Úristennek, a nagy-nagy Poietesznek (?) önmagáról írt költeménye: minden csak hasonlat itt és hasonlat a hasonlatra. És ki érti? Titkos értelmű rózsa! Amit most fátyol alatt látunk, reményünk egyszer látni színről színre. Lesz idő, fiatal barátom, amikor a hasonlatot végső értelemnek fogja nézni; ez is jó – és lesz idő, amikor megérti, hogy csak hasonlat, ez még jobb.

Elbúcsúztak, Ádám elindult.

– Igaza van az öreg papnak, ha nem is úgy, ahogy ő gondolja. Költemény a világ, de az értelmét mi adjuk belé, olvasók, megszállottak. Progressive universal poésie! – jutott eszébe hirtelen a romantikusok kedvenc jelszava. Igen, ez az; az életről fokozatosan leoldódik minden, csak-empirikus, minden gesztus költőivé lesz és végtelent sej-tetővé, mint gyermekkorunkban; meztelen szívünkkel éljük meg az éjszakát, melyben a növekvő holddal trónusára visszatér az álom és a legenda.

Ezüstszínű kaputorony alatt ment keresztül, és íme megszűntek a házak, bent állt egy park közepén. Akik ismerik Rothenburgot, tudják: ez a……..2 város legeslegrégibb része, melyet a monda szerint még Pharamund frank király idejéből felejtettek itt, a föld itt a legnehezebb a történelemtől. De Farkas Ádám ilyesmire igazán nem gondolt; borzongás futott át rajta, leküzdhetetlen, mint olyankor, amikor az ember ráismer valamire, amit pedig sosem látott, és azt mondja, igen, emlékszem, valamikor már voltam itten, és most visszaérkeztem. Igen, ez volt a park, az álmok és hasonlatok csodálatos parkja, boldog Árkádia, erdei tisztás, messze-messze, és az el-sosem-gondoltak, itten lehettek valaha régen, egy ilyen tavaszi estén a hold alatt.

A bástya szélére ért, és kitekintett a tisztán elterülő holdvilágos mezőkre, melyek közepén ezüstösen folyt a kis Tauber folyó. A hold uralomra jutott a világ fölött, a derék melankolikus égi kép. Farkas Ádám most már félig hangosan beszélt, végtére is egyedül volt, gyönyörködve ringatta magát szavainak ritmusán. Szavak nélkül csak fél-élvezet volt minden élvezet a számára, a szavak voltak a bűvös alkimista szer, melyben a Nem-ént feloldotta és magához asszimilálta – pedig mit érnek a szavak Árkádiában, ahol csak dalolni szabad, szöveg nélküli dalokat!

„Ó, nyájas holdvilág – így kezdte Ádám rögtönzött himnuszát –, ifjúságomnak meghitt idősebb világa, én hűbéruram, ma újra a te hű csatlósod vagyok… Mi voltam eddig? éltem-e én? könyvek között nyakig, magam is könyvnél alig több, csupa bötű, és szó és fogalom, hányszor keltél fel újra és feküdtél le újra azóta, hogy a lámpavilágtól nem láttam ragyogó arcodat. Vakondok voltam, kétlábú hasonlat voltam, sétáló fej, kipreparált idegrendszerű béka a Calderoni kirakatában, magába fordult mikroszkóp, Tiszta Értelem, önmagam absztrakciója…”

Ennél a strófánál a monológ hirtelen megszakadt, pedig ki tudja, még változtatni lehetett volna, mást találni. De íme a bástya sarkára ért, a város legvégső pontjára, és a bástya sarkán meglátta az idegen leányt, aki csendes, odaadó attitűdben állván elnézett a kiömlött rétek fölött.

Farkas Ádám sietve visszahúzódott az árnyékba, mielőtt a lány észrevette volna. Minden kalandos vágyát mintha elfújták volna; minden kicsit is földízű asszociáció visszasüllyedt a sötét föld alatti régiókba; a leány képe úgy jelent meg előtte, mint valami fentről küldött magasztos látomás, mely elűzi a megkísértő démonokat. A belső szemlélődésben elmerült leány a bástya fokán, a holdvilágban… Tudta, hogy ehhez foghatóan szépet még nem látott és nem is akar.

Lassan megindult visszafelé, lehajtott fejjel, nagy nyugalomban; mert pátosza elérte immár azokat a határokat, ahol már nem mint érzelem, hanem mint szélcsönd, ibályon túl lévő sugarak nyugalma él tovább; ahol a vágyódás túlvágyódik önmagán kimondhatatlan beteljesedésben.

Jó ideig tartott, amíg magához tért, és különös kétélű érzés járta át, keserédes, a Lemondok glóriája lehet ilyen.

„…és mégis, és mégis: ha soha semmi sem lesz, és soha többé nem is fogom látni, most már végképp az enyém, és örök lesz ez a pillanat, mely fellobbant életem legmagasabb felső [?] lángjában izzott, és üdvöz légy, értő, drága, drága tavaszi hold.”

És meghajolt mélyen a romantikus égitest előtt.

Ekkor csodálatos dolog történt: Farkas Ádám nem röstellte magát rögtön pózáért, sőt minden reflexióról elfeledkezett, és nem ért rá gyönyörködni emelkedett hangulatában: mert ekkor elöntötte régmúlt, tizenegy éves korának szavakkal szét nem boncolt exaltációja, valami végtelen és zúgó kitágulás, mondhatatlan bánat, vágy és diadal. .. A dolgok legmélye elsuhant lehunyt szeme előtt. Kitárt karokkal levetette magát a pázsitra.

Hatalmas dolgok történtek akkor benne, megélte a véges énünk végtelen szenzációját, melyet évezredek óta hiába próbálnak kifejezni költők és misztikusok…

(e sorok írója rezignáltan továbbhalad elbeszélésében; inkább akar hallgatni, mint dadogni; abban a meggyőződésben, hogy akinek fülei vannak a hallásra, hallják – így is; akinek pediglen nincsenek, annak úgyis hiába beszélne.)

Pár pillanatig feküdt a fűben Ádám, de még be sem állhatott a reakció, mely az extázis pillanatait követni szokta, mikor a közelében valaki élesen sikoltott. Ádám azonnal talpon volt, józanul és ijedten, és neuraszténiás gyorsasággal tekintett körül. A tisztás szélén meglátta az idegen leányt, aki arcához emelt kézzel, rémülten nézett rá.

Ádám azonnal megértette az egész helyzetet, a leányhoz sietett, és tréfás-mélyen meghajolva hadarni kezdett:

– Engedje meg, hogy megnyugtassam, ismeretlen hölgy, akinek ekkora ijedelmet okoztam a holdvilágban; de íme rabló nem vagyok, aki kileste melankolikus egyedüllétét, hogy megfossza ki tudja mekkora értékeitől; halott sem vagyok továbbá – ábrándos és nyugodt – a pázsiton, ó, egészen más, ha nem is kevésbé csodálatos okok miatt feküdtem itten elterülve; nem vagyok továbbá valami történeti nevezetesség sem, akit éjszakára kiterítenek a város ékítésére, nem vagyok a kisasszony egyéni, hirtelen víziója, mert saját öntudattal és egy tavaszi-kabáttal rendelkezem; mit mondjak még, Afrika-utazó sem vagyok, francia sem, juhászkutya sem, bár az szívesen lennék a honi közmondás szerint; örvendező szívű ember vagyok a szép Magyarországból, és a nevem így meg így szól.

A lány nevetett, és kezet nyújtott; megállapították, hogy ismerik egymást már a vasútról, és hogy egy szállodában laknak, és ezzel megindultak hazafelé.

Rothenburg városának mindössze 8000 lakosa van, ami igen kevés, és így útjuk sajnálatosan rövid volt. Ádám féktelen és jókedvű volt, semmiféle tudatosság gátja nem állta útját fecsegése áradatának, a leány jóformán meg se szólalt.

– íme, ne beszéljünk ezen az estén, amelyet piros tintával fogok megjelölni a kalendáriumban, semmiféle igaz dologról, ne mondja el nekem, hogy Aalsundból való, ezért meg ezért van itt, és satöbbi. Ezt a várost, látja, mézeskalácsból építették annak idején, de később megkövült, mert különben megette volna ez a rengeteg gyerek meg macska, aki itt van – ezt hívják jogos önvédelemnek. A városnak két nevezetes temploma van; az egyiket a nagy pestis emlékére építették, az évszámát elfelejtettem, mert Rothenburg városát és általában Európát elkerülte, a másikat az özönvíz emlékére, mert az embernek mindenre kell gondolnia. A városház előtti kút még Nagy Károly idejéből való, azon a helyen, ahol őfelsége lova megbotlott, mire ő így kiáltott fel: „ilyesmi ok nélkül nem történhetik!” – Einhardt, aki feljegyezte az esetet neves krónikájában [tetszik tudni, az, aki aztán olyan jó partit csinált a császár lányával, aki kivitte a hátán a hóban]. Rothenburg városának köztársasági alkotmánya van: háromévenként összegyűlnek a polgárok, és mindegyik bedob egy kavicsot a kútba: akinek a kavicsa a legmélyebbre süllyed, az lesz az új polgármester, és felveszi a Joachim Gotthold nevet – és így tovább.

– Majd én folytatom – vágott közbe a lány értelemteljes hangján, mely mintha mindig nevetés és sírás közt vibrált volna. – IX. Mihály császár idejében egy boszorkány, akit a rothenburgiak hosszas pör után mégsem égettek el, megáldotta ezt a várost, hogy aki idegen idejön, elfelejti, honnan jött, hová megy, hogy hívják, és mi az a nehéz batyu, amit a hátán hordoz leválhatatlanul – hanem gyerekkori becézőnevét veszi fel, és elhiszi újra azt a mesét, hogy az emberek jók, az élet szép, és ő fiatal, és örül és örül, hogy él… és nem tudom folytatni.

Elérkeztek a szállodába, elbúcsúztak, miután megbeszélték, hogy másnap megszemlélik együtt a város nevezetességeit, és akkor majd komolyabbak lesznek; a lány fölment a lépcsőn, fejével visszaintett és eltűnt, mint valami emlék. Ádám borozgatott egyedül, hogy elálmosodjék, kóválygott a fejében minden.

Egyszer csak mellette ült az öreg pap.

– Fiatal barátom – mondta bocsánatkérő mosollyal –, semmiképpen sem megengedhető dolog, hogy ilyen fiatalember egyedül borozgasson. Még azt találná gondolni az ember, hogy fiatal barátom, hogy is mondjam, ne haragudjon, önző ember; olyan, aki bent él egy elvarázsolt körben, amit úgy hívnak, hogy: ez vagyok én, és azon túl a „külső sötétség”; ilyesmit pedig nem jó gondolni senkiről, hiszen olyan kicsi az ember és szegény, és olyan csodálatos az Úristen völgye, a világ. Nahát akkor igyunk még egy pohárral: de ne a magunk egészségére, bízzuk arra, akire ez tartozik, hanem igyunk… Fiatal barátom, ugye vőlegény?

– Nem, tudtommal!

– Nem? Hát akkor legyen. Igyunk arra, akit fiatal barátom egyszer igazán fog szeretni.

Ádám boldog, szinte könnyes mosollyal emelte poharát, magában mondva áhítattal egy északias lánynevet. Ettől a perctől kezdve nagyon szerette az öreg papot, de amit azután beszélt, egy szóra sem emlékezett.

Gondolatait aznap este nem tudta precízen megfogalmazni, inkább képek voltak, és teljesen áttekinthetetlenek. Nagy sokára elaludt, és álmában múltja, jelene, élete, gondolatai, bánata és végtelen öröme csodálatos egységben folytak össze, és megoldódtak boldog harmóniában. Gyermekkori kertek drága illatát hordta elébe a nyitott ablakon át a szél.

II. fejezet,
mely úgyszólván olyan, mint az élet

Másnap reggel korán ébredt, megpróbált újra elaludni, de sikertelenül, és némi enyhe, borongós fejfájással kelt fel. Nagyon jól tudta, hogy tegnap micsoda dolgokon esett át, és hogy voltaképp azt lehetne mondani, hogy szerelmes; mindebből azonban keveset érzett fejfájásán keresztül; mindazonáltal igyekezett „tartani a nívót”. Mosakodás közben lassanként magához tért, fejfájása oszladozott, és sikerült beléterelni magát a tegnapi csapásba.

Szerelmes vagyok! én? ki hitte volna! [igenis, hónapok óta egyetlen vágya, ábrándja volt, tíz évet adott volna az életéből]. Most felvonultak előtte, mint Macbeth előtt Banquo utódai, az elmúlt hónapok, hosszú és unalmas sorban: amikor egyetlen célja és vágya volt, hogy egyszer szeressen valakit, nem mert magányos volt, hiszen ez őszinte pillanataiban csak büszkeséggel töltötte el. Önös embert ez csak büszkévé tesz. Nem a szerelemért, a gyönyörért, a leányért, megpihenésért, célhoz jutni, ó, ezek távol álltak tőle akkor, és elképzelhetetlenek voltak; szerelmes kívánt lenni, hogy tudja, képes rá, hogy még nem vált egészen kétlábú fogalommá, hanem van benne eleven élet. És most: itt volt kérlelhetetlenül a talán csak-egy szeri perc, amit nem szabad elszalasztani. És most már csaknem megdöbbent. „íme a sors gonoszul játszik velem: fölözve beváltja, amit kértem, hogy rám pirítson! És ha most nem tudom egészen, és végső önmagammal szeretni, »körmöm hegyéig« átélni ezt a lányt, akkor nem a gonosz szerencse a hibás, hanem én, mint olyan, és meg vagyok fosztva legszimpatikusabb emberi jogomtól: a ius lamentationistól, a panaszolkodás jogától, szinte legjobb volna visszavonulni az ügylettől, amíg nincs késő, és egyben megtakarítani a fáradságot is. Ó roppant komoly pénzekben megy a játék” – mondta csaknem hangosan, és nagy izgatottság vett erőt rajta. Ez aztán segített rajta, szívdobogása mintegy újra összekalapálta viszálykodva széthullani készülő részeit.

Gondosan vizsgálta magát a tükörben; kiállhatatlanul sápadt volt, szeme alatt mély sötétkék árkokkal, mint reggel mindig – rendkívül csúnyának érezte magát. Ó, ha egy egészségesebb korból való hölgy meglátna engem, feltétlenül rosszul lenne; micsoda figura! Egy vámpír! Szép Swanhild, mit fogsz szólni holdvilágos lovagodhoz a nap szörnyű, reális fénye alatt!

Szinte legjobb’ szeretett volna visszabújni az ágyába; de mégis, reggelizni csak kell az embernek, történjék akármi – és lement az étterembe.

Swanhild már ott ült, sportszerű, fiús és stilizáltan egyszerű dressben, kismacska az ölében, gyönyörű volt! Piros volt az arca, egészségesen mosolygott, egészen természetes és tavaszias benyomást keltett, mintha nem is volna reggel, és mi sem történt volna. Ádám félszegen evezett hozzá a terített asztalok között, és mikor kezet csókolt, úgy szégyellte magát – általában, hogy a világon van –, hogy elpirult belé. Reggeli alatt a leány vitte a szót, csevegve mindenféle jelentéktelen és kedves dologról, különös tekintettel a szemtelenkedő kis macskára. Ádám „barátságosan” mosolygott, mintha fényképész előtt ülne.

– A macska százszor különb állat, mint a kutya: a kutya az hűséges, mindig azt teszi, amit az ember akar tőle, és tökéletesen olyan, mint ahogy az ember elképzeli. A macska az más – az egyéniség, sosem tudhatja, hogy mikor szalad el hirtelen, vagy mikor karmol meg. Emberben sem bírom azt, aki mindig olyan, amilyen, amilyennek én is tudom és akarom, hogy legyen. Azt szeretem… aki más. Most fölmegyek – mondta aztán Swanhild Ádám elé rakva a szimbolikussá vált állatot –, még be akarok fejezni egy levelet valakinek, aki most irigyelné magát; addig vigyázzon a cicára.

A magára maradt Ádám melankolikusan simogatta és nagyon szerette a kis macskát, mindig gyöngéje volt ez a kecses és titokzatos állatfaj. És olyan őszintén szomorú volt, mint egy kutya. Ez a pillanat lucidum intervallum volt a rothenburgi napok történetében; amint keze a kis macskával játszadozott, tudta, hogy milyen reménytelen a szerelme, és hogy miért: mert nem az igazi Swanhildot szereti, a sportruhás ragyogó leányt, aki piros, mikor ő sápadt, aki levelet ír egy embernek, akit ő nem ismer, és mégis létezik, hanem azt, akit elgondolt; aki ugyan tökéletesen olyan, mint az igazi, és itt illúzióról, csalódásról és egyéb hazug elcsépelt dolgokról szó sincs: az igazi Swanhild, ha lehet, még szebb, mint az elképzelt Swanhild, de mégis az elképzeltet szereti: mert az ő maga, Farkas Ádámnak része, egy kivett szellemi oldalborda (ó, milyen bölcs a biblia), és az eleven valóságostól kimondhatatlan űr választja el. Most már hiába, ha akármi is, és minden elgondolatlan is beteljesedne, mégiscsak megmarad benne a reménytelen szerelem keserűsége, amit voltaképpen egész életében érzett, olyankor is, amikor az, hogy leány van, szinte elképzelhetetlen volt a számára.

És tudta, hogy mindez azért van, mert igaza volt az öreg papnak, irtózatosan önző, és nem érdemli meg, hogy rásüssön a nap.

Amikor bejött Swanhild, a nap rásütött alakjára, és nem lehet mást mondani, mint hogy gyönyörű volt. Farkas Ádám hirtelen úgy érezte magát, mint egy hamiskártyás, aki gyorsan elrejtette pénzét, mikor a rendőr megérkezett a helyszínre, elsüllyesztette gondolatait […], magába szívta a lány öntudataltató […]

Arca olyan komoly volt, mint a politikai gyilkosoké; az egész ember csak akarat volt, és csak „csakazértis”. „Man kann was man will, man will was man kann” –jutott eszébe a Sturm und Drang kor mottója – csak ezektől az irodalmi asszociációktól tudnék egy napra szabadulni! Gyorsan fölhajtott még két pohár cognacot [némi honvággyal emlékezvén a hazai férfiasabb barackpálinkára].

Swanhild visszajött, mint egy régi jó pajtás.

– Jöjjön már, hogy hívják, nézze, hogy süt a nap, de hogy is hívják?

– Mi az dánul, hogy farkas?

– Ulf.

– Hát hívjon Ulfnak.

– Ulf? csúnya név. Az embernek a szakállas farkas jut eszébe róla; képzelje el, ha időnként átváltozna farkassá, ami ugye még mindig jobb, mintha kutya vagy egyéb ragaszkodó barom lenne. Magáról úgyis minden átváltozást el tudnék hinni. Hogy tegnap este hogy megijesztett!

– Szóval nem kutya vagyok, hanem inkább […] – mondta Ádám […] nem vagyok ellene […] szerencse fel!

Kiértek az utcára, és lassan, sütkérezve mentek a város közepe felé.

– Hitte volna-e tegnap este, Swanhild – kezdte Ádám –, hogy itt a nap is szokott sütni? Nekem olybá tűnt tegnap, mintha ez a város elsüllyedne a lemenő holddal…

– …mint a mesebeli Vineta, és csak a föld alól harangozna néha, országos csapások idején – vágott közbe Swanhild, mintegy elkapva a hasonlat túlsó végét, mint a hajós partraszállásnál a kötelet. – Igen, és most süt a nap, és nekem még jobban tetszik a város, mint a holdvilágban. Most már többé nem mese-város, nem hold-város. Most igaz: talán csak azért szeretjük olyan nagyon a holdvilágot, mert nálunk nagyon ritkán süt a nap, és ha süt, akkor sem melegít, többnyire köd van és unalom. Magának jó! Magyar… ott mindig meleg van, ugye?

1923. március 2.

 

1. Hölderlin:  Hyperion sorsdala. „Nékünk más adatott, ne lehessen nyugvásunk helye.” (Tandori Dezső fordítása.)

2 Szerb Antal itt kihagyott két szót, amit bizonyára pótolni akart, de a kiegészítés elmaradt. Valószínűleg: Burgtor és Burggarten.