SZERB ANTAL NAPLÓJÁBÓL

 

[1923.] III. 5.

Prolegomena az írandó novellához: Romantizmus.
(Haas úr, Halász Gábor, Z. Lucy, Szedő Laci.)
Tudatosság és öntudatlan. (s: Ric. Huch: Blütezeit der Romantik)
A romantizmus lényege az univerzum tudatosítása; cél egy új szintézis: Natur és Geist teljes interpenetrációja. A tudatosodó embert állandóan bénítja örökös reflexiója. A romantikus karakternek nincs érzéke az élet valósága iránt; alapul szolgál csak neki az élet, melyen felépíti a fantázia-palotáját. Hovatovább eltávolodik az eleven valóságtól. A filozófia Kanttól kezdve romantikus.

A romantikus karakter természettől fogva reménytelenül szerelmes az eleven valóságba. Ezért szükségképp szentimentális: minél teljesebb fej-ember volta, annál nagyobb szentimentalizmusa is (Kölcsey!).

Mikor tudatára ébred a beállott hasadásnak öntudat és öntudatlan közt – dass ich eins und doppelt bin, tovább már semmiben sem bizonyos. Élete problematikussá válik, és keresi a kiutat:

1) visszatérni a naiv állapothoz: rousseau-izmus, gyermekkor és középkor kultusza,

2) mindent áttudatosítani: a német romantikusok, gnoszticizmus,

3) megpróbálni, hátha így is lehet élni,

szerelem a szerelembe, görcsös kapaszkodás az élménybe, extázisba, borba, szóval túljutni a tudaton – dionysismus.

Egyik sem megoldás; megoldás lehet a romantikus örök-vándor számára

1) meghalni,

2) megbolondulni,

3)  a valóság nem ad megállást, de megtalálhatja, fej-ember lévén, egy eszmében. Lehetőleg olyanban, melyben egy ésszel többé fel nem oldható elem van, melyet nem analizálhat már szét, nem tehet tudatossá, és ezért kénytelen eleven valóságát elismerni. Ez a romantikus útja a katolicizmushoz.

Az öntudatlan an sich se jó, se rossz.