SZERB ANTAL LEVELEI DIONIS PIPPIDINEK

Réz Pál fordítása

 

 

London, 1929. október 26.

Kedves Barátom,

ma megnéztem a Windsor Castle-t, ez az angolok Versailles-a, csak jóval komorabb; új „friends of mine”-jaim egyike vitt el, kocsin – úgy látszik, ez a mai nap szerencsés, talán sikerül egy francia nyelvű levelet is írnom. Remélem, nem veti be egész nyelvészeti szigorát, és egyetlen honfitársamnak sem mutatja meg ezt a levelet, amely kompromittálna – nyelvi tekintetben.

Nos, bármilyen hihetetlen, Angliában vagyok. Nem csalódtam, csakugyan csodálatos fajta, páratlanul udvariasak, páratlan a savoir vivre-jük. Londonban sokkal jobban érzem magam, mint Párizsban éreztem. Csak az angol nők voltak jóval szebbek, amikor még nem láttam őket.

Sok időt töltök múzeumban. A londoni múzeumok nem olyanok, mint a többi, amely a Bildungsphilisterek öröme és titkos iszonyata – anélkül érdekesek, hogy az embernek óriási erőfeszítéssel kellene felszítania magában az érdeklődést. Kezdek ráébredni, hogy a múzeumi életforma remekül megfelel nekem: nil humánum alienum, mindennek örülök, ami emberi vitalitás: a műalkotások, bútorok, fegyverek, illusztrált könyvek, hajók, hangszerek őszintén felizgatnak -bár az szükséges hozzá, hogy mindezek az emberi tevékenységek megszabaduljanak az aktuális élettől, az, hogy rendszeresen lajstromozni lehessen őket, az, hogy ne jussanak el az én régióimig – egyébként ez a filológia lényege.

Roppantul meglepődtem, amikor azt tapasztaltam, hogy még a természettudományoknak is sok mondanivalójuk van a számomra. Ó, a hatalmas hüllők! Mennyi szó esik Róma hanyatlásáról vagy az Untergang des Abendlandesről. De mi ez a hüllők hanyatlásához képest, amelyeket néhány millió évvel ezelőtt a dinoszaurusz képviselt, nem pedig egy néhány centiméter hosszú hüllő. Ez a legnagyobb tragédiája a föld történetének, és még mindig vár a maga Shakespeare-jére.

És a múzeumi szörnyetegek! A Távol-Kelet szelleme, azt hiszem, ezer éven át rettenetes erőfeszítéssel igyekezett a legszörnyűbb formákat kieszelni, hogy azokkal díszítse a házait és ruháit. Bár az európai szellem sem volt rest, hogy legszerencsésebb korszakaiban versenyezzen velük. Talán túlontúl emberi emberi civilizációnk nagyon is felületesen rejtegeti keblében azokat a szörnyetegeket, amelyek őseinknek oly sok örömöt szereztek. Összegezve muzeális benyomásaimat, szent meggyőződésem, hogy az ember húsevő állat.

Kedves Barátom, nem akarom elhalmozni egy amatőr spekulációival, kivált nem ezen a nyelven, amely gyönyörű ugyan, de nekem nem megy – szeretnék híreket hallani magáról.

Őszintén üdvözli

Szerb

11 Upper Phillimore Place

London, W. 8.

 

 

London, 1929. november 11.

Kedves Barátom,

nagyon örültem kiválóan, francia bájjal megfogalmazott levelének, de elszomorodtam lelkiállapotán, amely szerényen ugyan, ám annál nagyobb hatással mutatkozott meg soraiban. Kedves Barátom, remélem, hogy szomorúsága, amelynek gyakran voltam tanúja Párizsban, csak az igazi fiatalság, a görög epheboszokhoz (mert maga az!) méltó életforma megnyilatkozása – bár az is lehet, hogy alkati melankóliában szenved, s az nem fog elmúlni a fiatalsággal. Budapesti barátomat, akiről gyakran beszéltem magának, és aki nagyon hasonlít magához, úgy hiszem, hasonló melankólia nyomasztja, és nem gyógyul ki belőle.

De bárhogyan van is, magának itt vannak a könyvek, és itt van káprázatos intelligenciája, amely egy szép nap minden bizonnyal önbizalommal fogja megajándékozni – mert bizonyára eljön a nap, amikor meg lesz győződve arról, hogy értelmesebb lévén a többieknél, joga van tisztán ironikus és felsőbbrendű magatartásra a külvilággal szemben – és akkor meg fog könnyebbülni.

Bocsássa meg prédikálásomat, utálom sután kenetes mondataim lejtését, de el sem tudja képzelni, milyen szellemi impotenciát érzek, amikor franciául próbálom kifejezni magam – úgy érzem, hogy agyam (?Gehirn) minden szövete alapvetően nem latin módon van megszerkesztve.

Ami Angliát illeti, kicsit belefáradtam. Képzelje el, amint az emberek az asztal körül ülnek, kanalazzák a levest, amelynek pontosan olyan az íze, mint a húsé és a süteményé, meghatározhatatlanul polgári íz, s ezek az emberek kizárólag a színházról és a királyi család tagjairól csevegnek: én ezt az Angliát látom. Az itteni embereket, úgy tűnik, ma is a Viktória-kor régi, érthetetlen babonái hatják át: vagyis azt hiszik, az élet megérdemli, hogy megéljék. Amikor a nyakukba szakad az indiai válság, lapjaik tele vannak annak a vacsorának a részleteivel, amit a walesi herceg a régi frontharcosok tiszteletére adott.

És itt van a British Museum Library, amely csaknem olyan kellemes hely, mint a Bibliothèque Nationale, azzal az alapvető különbséggel, hogy nem maga ül velem szemben. A sajátságos építkezés következtében senki sem ül velem szemben. No meg itt van a XVI. század, a szonettköltők, a mesterkélt udvari költészet, amely platonikusnak merte nevezni magát.

Kedves Pippidi, ha megszületik magában az a dicséretes szándék, hogy válaszolni akar, válaszoljon gyorsan, mivelhogy „bis dat qui cito dat”, és mert lehet, hogy a jövő héten megjelenek a Bibliothèque Nationale-ban. Érzelmi okaim vannak rá, hogy visszatérjek Párizsba.

Üdvözli

Szerb

44 Tavistock Square

London W. C. 1.

 

 

London, 1930. január 7.

Kedves Pippidi,

nem konvencionális formula, ha azt írom: végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni magától. Utolsó párizsi napjaimban rendkívül elvoltam foglalva (egyébként teljesen feleslegesen); kerestem a szállodájában, de sikertelenül.

De a sajnálat mit sem ér – remélem, Párizsban találom még, amikor visszamegyek; most még nem tudom, mikor lesz ez. Nem boldogít, hogy megint Angliában vagyok; az étel és az emberek rosszabbak, mint azelőtt. Első napjaim kétségbeejtők: hatkor kiüldöznek a könyvtárból, akárcsak Párizsban, csakhogy itt nincsenek görög-latin szakos fiatal tudósok, akiket hazakísérhetnék. Hazamegyek, és lefekszem: mást nincs mit tennem.

Remélem, nem tart soká. Fel fogom keresni régi és új ismerőseimet. Talán el is költözöm innen.

Kedves Barátom, a dagályos könyv magánál maradt. Mivel előbb-utóbb valószínűleg szükségem lesz rá, kénytelen vagyok arra kérni, hogy legyen olyan szíves, tegye le apám irodájában (11, place des Vosges) vagy lakásunkon, 35 rue de Lyon. Egyáltalán nem sürgős; ha egyszer arra jár…

Előre örülök hamarosan érkező okos és finom kéziratának.

Üdvözli

Szerb

Apám irodájában – Szerb Károly ezekben az években Franciaországban kezdett üzleti vállalkozásba.

 

 

London, 1930. január 30.

Kedves Pippidi,

bizonyára azt gondolja, hogy hűtlen lettem magához. Nincs így, de Angliában van valami közös a lótuszevők szigetével: némi indolencia, kegyes nemtörődömség, ami is a klíma következménye. Azt hiszem, hat hete nem feleltem a kontinensről érkezett levelekre. Igaz, nincs is semmi mondanivalóm.

Most csaknem jól érzem magam itt. Nagyon „gregarious” lettem: rengeteg ismerősöm van, különböző nemzetekhez tartozó és különböző fajta emberek. A görög-románok után felfedeztem például a szerbeket; csodálatos szerbek vannak. Aztán vannak itt francia lányok és német fiatalemberek, aztán skót fiatalemberek és ír lányok; vannak rendkívül érdekes perzsák (hogyan lehet valaki perzsa?), és tudja, mennyire kedvelem a kínaiakat. Még magyarok is vannak, s végül angol férfiak és nők. Az angol nőkről még nincs sok mondanivalóm; talán ma este lesz, mert egy meglehetősen fejlett példánnyal teázom. Festőnő és rajzolónő (így kell mondani?), bútorszöveteket tervez. Mary Stuarthoz hasonlít, aki egyre inkább imádatom egyetlen tárgya.

Bizonyára azt kérdi, hogyan ismerkedtem meg ennyi emberrel? Nos, Angliában még magából is társasági ember válna. Diákszállóban lakom, de itt úgy építették a szállodákat, hogy mindenki mindig a közös helyiségekben tartózkodik. Az angolok pipáznak és újságot olvasnak, roppant „vacancy”-val az arcukon. A külföldiek társalognak. Aztán az angolok hagyják, hogy őket is bevonják a társalgásba. Meg aztán klubom is van: tagja vagyok az Individuálpszichológiai (adleriánus) Társaságnak, sok estémet töltöm ott. Felnőttek között vagyok itt, s ez rendkívül mulatságos. Főként azért, mert az angolok sohasem jutnak el az egyéni fejlődésnek arra a fokára, amelyet mi, kontinentális emberek, felnőttkornak nevezünk.

Kedves Barátom, nem tudom, érdekli-e mindez, de végtére is most ez az életformám. Mondanom sem kell, hogy a napot a British Museumban töltöm, és Mary Stuart-omon dolgozom, amely századunk legszebb könyve lesz, és amelyet maga fog románra fordítani a német fordítás nyomán.

Isten vele, kedves Barátom. Óvakodjék a fogfájástól és a francia szonetteket író szerb költőnőktől.

Üdvözli

Szerb

111, Gower Street

London W. C. 1.

 

Görög- románok – utalás arra, hogy Dionis Pippidi görög származású. – Hogyan lehet valaki perzsa? – idézet Montesquieu Perzsa levelek című regényéből. – Mary Stuart-omon – Szerb Antal tervezett könyve nem készült el.

 

 

London, 1930. március 10.

Kedves Barátom,

annak lehetősége, hogy itt tölt egy hétvéget, nagyon felvillanyozott, és csak lótuszevői szokásaim akadályoztak meg abban, hogy tüstént válaszoljak. Jöjjön, kedves Barátom, amikor csak akar, minél előbb. Persze jobb volna, ha ki tudna fogni egy „fine wheather”-t, de híján vagyok minden prófétai képességnek, hogy jövendölhetnék. Lakhat a szállodámban, azt hiszem, 7 shillingért, koszttal együtt. Egyébként eufemizmus „koszt”-nak nevezni azt a szörnyűséget, amit itt eszünk.

De ha nem jön gyorsan, egy szép nap magára török a Bibliothèque Nationale-ban, amikor éppen azzal a lánnyal flörtöl, akit azzal vádol, hogy nincs benne semmi báj. Kérem, közölje időben, mikor akar átkelni a csatornán, mert mégiscsak ostoba dolog volna, ha a tenger közepén találkoznánk, két hajón, amely „az éjben elkerüli egymást”.

Ami engem illet, a British Museumban dolgozom, az angol-magyar problémákon, amelyek csöppet sem érdekelnek, csak azért foglalkozom velük, mert, mint tudja, ocsmány karrierista vagyok. Délutánonként azonban angol regényekkel kárpótolom magam, akad néhány bámulatos. Figyelmébe ajánlom például O’Flahertyt, ha le van fordítva franciára. Ma Fraser The Golden Bough-ját hoztam haza, olvasása közben magára fogok gondolni, akit nagyon irigylek, hogy oly sokat tud ezekről a kérdésekről.

Egyébként jelenleg semmi kedvem a társasági élethez. Nem járok már a klubomba, nem járok kocsmákba se, ahol többé-kevésbé szeretetre méltó angol fiatalemberek társaságában rengeteg rossz angol sört ittam. Senkivel sem beszélgetek, kivéve egy perzsa költőt (hogyan lehet valaki perzsa?) és egy fiatal (?) francia lánnyal, aki olyan… aki olyan, mint amilyennek oly szellemesen jellemezte a bibliothèque-beli barátnőjét. Ó, Pippidi, egy halom szép, szőke, kék szemű angol lány van, de kétségkívül rossz az ízlésük, minthogy engem nem tartanak imádnivalónak. Mindegy, az ő bajuk, no meg a Tatsachen baja, ahogyan Fichte mondta.

Kedves Barátom, gyűrje le episztofóbiáját, és írjon gyorsan, főként a hétvégéjéről, amit türelmetlenül várok.

Vagyok szerető barátja

Szerb

University Hotel

111 Gower Street, London W. C. 1.

 

A Tatsachen baja -„Umso schlimmer für die Tatsachen” (annál rosszabb a tényekre nézve). – Episztofóbiája – levélgyűlölete.

 

 

British Museum, 1930. június 4.

Kedves Barátom,

hallom, milyen sikere volt cikkednek a Revue des Études Latines szerkesztőinél, gratulálok; Rónai mindent megírt. Őszintén szólva semmi sem lep meg, ha tudományos képességeidről van szó, mert azt gondolom, hogy azok csakugyan határtalanok. Mondanom sem kell, hogy nagyon örülnék londoni látogatásodnak. Ebben a hónapban itt maradok, aztán visszamegyek Párizsba. Szállodámban lakhatnál és kosztolhatnál 10 shillingért (60 frank) naponta, vagy 3 fontért (360 frank) hetente. A British Museum nagy könyvtárterme borzongó türelmetlenséggel vár. A vastag katalógusköteteket bizonytalan és nyugtalanító vágy emészti, mint a szűz lányokat – maguk sem tudják még, miről van szó…

Ami engem illet, az angol–magyar irodalmi kapcsolatoktól tengeribetegséget kaptam, és néhány hete nem csinálok semmit. Ehelyett sokat olvasok, és tanulmányozni kezdtem az Amadis de Gauláról és szerelmeséről, a szép Oriane-ról szóló regényciklust. Mint tudod, a nagy főpolgár [?], Miguel de Cervantes szidalmai óta ezeknek a végtelen regényeknek rossz a hírük, s én, a félelem és gáncs nélküli lovag vállaltam azt a feladatot, hogy megvédjem a szépséges Oriane hírnevét. Mi a véleményed erről?

Mi van Marioarával, az éjszakai párizsi utcák fáradhatatlan kószálójával? Látod-e néha a Bibliothèque Nationale-ban a zöld szoknyás Simone-t? „Very lovely” levelet kaptam tőle.

Viszontlátásra, kedves Barátom, remélem, hamarosan Londonban leszel.

Szívélyes barátsággal

Tony Szerb

 

Rónai – Rónai Pál (1907–1992) műfordító, nyelvész. Az 1920-as évek végén Párizsban tanult, és Szerb Antal, Dionis Pippidi baráti köréhez tartozott, Pippidivel később is levelezett. 1940-ben Brazíliába emigrált, Rio de Janeiró-i gimnáziumokban és egyetemeken tanított, magyar írók műveit fordította portugálra.

 

 

Párizs, 1930. július 30.

Kedves Pippidim,

nagyon köszönöm levelezőlapjaidat, és örülök, hogy szerencsésen hazaérkeztél. Ami engem illet, felgyógyultam ebből a komikus betegségből (azt mondják, angolkórral is együtt járhat), és nemrég újrakezdtem mindennapos kirándulásaimat a B. N.-be. Egyetlen régi kollégánkkal sem találkoztam, új garnitúra van, sok magyar. A 25 l-es helyet és környékét olyan melankóliával bámulom, amely igazán őszinte, igazán „erlebt”.

Bizonyára hallottad, hogy a jövő évre nem kaptam meg az ösztöndíjat. Egyetlen okból sajnálom, nevezetesen amiatt, hogy sokáig nem fogunk találkozni. De remélem, egy-két napot októberben velem tölthetsz Budapesten, amikor visszajössz majd Párizsba. Marcel és Marioara meghívtak karácsonyra Craiovába, előre örülök neki. Egyébként rendkívül kedvesek voltak, betegségem idején többször is meglátogattak, nagyon szeretem őket.

Türelmetlenül várom hazautazásomat: bosszút fogok állni ellenségeimen, mint Jehova, és annyi pénzt fogok keresni, mint Rockefeller. Októberben hallani fogsz rólam!

Üdvözlöm Marcelt, Marioarát és az ismeretlen Matzát.

írj minél előbb szerető barátodnak:

Szerb

 

Szerencsésen hazaérkeztél – Dionis Pippidi 1930-ban hazautazott Craiovába. – B.N. – Bibliothèque Nationale.

 

 

Budapest, 1930. szeptember 15.

Kedves Barátom,

végre írtál. Leveledet már Budapesten kaptam meg, szeptember 1-je óta vagyok itt. Nagyon hálás vagyok rokonszenvező soraidért; te vagy az egyetlen – szüleimet nem számítva -, aki miatt sajnálom, hogy nem kaptam meg újra az ösztöndíjat. De azért találkozni fogunk – és ha csak ritkán találkozunk, akkor is szegény életem egyik „gazdagsága és éke” maradsz. De előbb látogass meg. Szép, bútorozott szobát béreltem, van benne egy rendkívül barátságos sezlon azoknak az ifjú görög-latin szakos tudósoknak a számára, akik átutaznak Budapesten.

És Budapest gyönyörű, el se tudom mondani, mennyire az! Mióta hazajöttem, állandóan örvendezem szülővárosom szépségén. És az emberek intelligensek, bár maliciózusak és cinikusak. Csak a nők hiányoznak. Egyébként mindig hiányoznak – ez a sorsom. Elég sokat dolgozom: nem irodalmi dolgokon, azok untatnak. Mint tanár. Cserkészcsapatot alakítok az iskolámban. Mit szólsz hozzá?

Mit csinálnak barátaink? Marioara, Marcel és a nagy ismeretlenek? Néhanap találkozom Rónaival, aki itt még szerényebb, mint amilyen volt. A címem: Vas u. 9. Budapest, VII. Ez az iskolám. Írj mielőbb.

Yours for ever

Tony

 

 

Budapest, 1930. október 10.

Kedves Barátom,

nem értem a levelezőlapod, amely épp most érkezett. Szóval nem kaptad meg a levelemet, amit hazaérkezésem után írtam? Türelmetlenül vártam a válaszod, és már azt hittem, hogy lusta lettél.

Mint tudod, nem kaptam meg az ösztöndíjat erre a tanévre (amit egyébként csöppet sem bánok), tanítok az iskolámban, mint azelőtt, és arra számítok, hogy előbb-utóbb találkozunk szülővárosomban. Nem vagyok valami boldog, mert országom szegénysége sokkal erősebben nyomaszt, mint azelőtt, amikor még nem ismertem a nyugatiak jólétét. Nekem is vannak anyagi nehézségeim, és ez nyugtalanít. De hát ez a téma túlságosan csüggesztő. Meg aztán a kötelező lelki nehézségek: némi magányérzet, ami annál meglepőbb, mert barátok és barátnék vesznek körül. Adynak van egy csodálatos sora: nem szeretem azokat, akiket szeretek, és nem gyűlölöm azokat, akiket gyűlölök – ismered ezt a lelkiállapotot?

Nem dolgozom (minek dolgozni?), tanítok. Ezt azonban lelkesen csinálom. Kezdem megszeretni a fiatalokat. Honny soit qui mal y pense. Ha Budapestre jössz, megmutatom az iskolámat, diákjaimat, mindazt, ami most a világom. Meglepett, hogy pedagógus lett belőlem, sose hittem volna – de hát így van.

Pleonazmus mondanom, hogy gyakran gondolok rád. Biztos vagyok benne, hogy te sem felejtettél el. Az ember változik, elmúlik minden, we are of that stuff that dreams are made of. De az álmok megmaradnak.

Igazán bosszant, hogy nem kaptad meg a levelem, nagyon félek, hogy ez meg késve érkezik, talán már el is utaztál Párizsba – ez a metropolis az anyja mindazoknak, akik születésük és hivatásuk szerint idegenek. Válaszolj, nyugtass meg mielőbb.

Sokszor üdvözlöm minden ismert és ismeretlen craiovai barátomat, Marioarát, Marcelt, Titánt, Barbut. Nem mondtam le arról a tervemről, hogy karácsonykor meglátogatom őket – ha még nekik is kedvük van hozzá.

Isten veled, kedves, nagyon kedves Barátom

Szerb

 

We are of that stuff that dreams are made of – Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink (William Shakespeare: A vihar; Babits Mihály fordítása).

 

 

Budapest, 1930. október 19.

Kedves Barátom,

megkaptam leveledet, és örülök, hogy irományom mégiscsak megérkezett. Türelmetlenülvárlak. Mint írtam már, nálam fogsz lakni. Szerencsés ötletnek tartom, hogy hétvégére jössz (25-e, azt hiszem, szombatra esik), és így elég szabad időm lesz a számodra. Ha délelőtt jössz, nem tudlak a pályaudvaron várni, mert órám van; ülj taxiba, mondd neki azt, hogy Vas utca tizenegy (Vache outso tisénédie), és gyere az iskolámba, ahol csak azt kell mondanod: Szerb Antal. Ha délután jössz, a pályaudvaron várlak. Mindenesetre időben tudósíts.

Olyan helyen írom ezt a levelet, amit te is elbűvölőnek találnál: egy Kindergarten, amely egy barátnőmé – de most vasárnap este van, nincsenek gyerekek, három lány meg én üljük körül a gyerekek asztalát, és különböző témákon dolgozunk.

Roppant kíváncsi vagyok a titkodra – feleségül veszel egy gazdag nőt, és majdani apósod előre odaadja az apanázst? Sokat fogunk mesélni egymásnak.

Siess, kedves Barátom.

Sokszor ölel

T. Szerb

 

 

Budapest, 1930. december 25.

Kedves Barátom,

ez a régi történet Mohamedről és a hegyről, és ebben a különleges esetben te vagy a hegy. Türelmesen vártam leveledet, de most kénytelen vagyok írni, mert közeledik az újév, én meg tradicionalista vagyok.

Egyébként tudom jól, hogy miért nem írtál. Meg akartál magyarázni valamit, ami budapesti tartózkodásod idején történt, és azt gondoltad, hogy ezt bajos megmagyarázni. Minek magyarázkodni, kedves Barátom? meg aztán abszolút őszintén mondhatom, hogy nem emlékszem rá, mit kellene megmagyaráznod.

Ami engem illet, úgy élek, mint Marci Hevesen, amikor nincs egy fityingje se. Vagyis a pénzen kívül van mindenem: nő, munka, sör, regény. Igaz, a munka terén a tanári munkára korlátoztam magam, majdani epochemachend műveimből csak tervek vannak, meglehetősen homályos tervek, habozok még egy nagy regényíró és a Doctorum Hedera dicsősége között. Ahogy egy német költő mondja: Ich halte Krieg und Frieden in Toga, aber ich entscheide mich für Cherry Brandy. Ami a cherry brandyt és a sört illeti, meg kell mondanom, hogy már nem bírok annyit, mint londoni edzésem után, ifjúi lendületemből nem maradt más, mint a hu-hum, amelyet hamarosan mindenki ismerni fog hazámban.

Aztán a nők: furcsa és valószínűtlen, de van. Mi több, jelenleg három is van, és kezd jobb véleményem lenni a férfiasságomról. Az egyik egy lady, régi szerelmem, amelyhez az ember mindig visszatér, nagyon bonyolult és spiritualizált ügy, s mivel a szerelmet rafinált öröm váltotta fel, részemről egyszersmind kissé ironikus ügy, à la manière de Aldous Huxley. A másik egy popolana, ahogy felejthetetlen Barnaboothunk mondta, a nép egyszerű leánya, akinek simogatásai elképesztenek, mivelhogy mindeddig minden szerelmemben gentleman voltam, és mit sem tudtam ezekről a végtelen világokról. Röviden: à la manière de Zola vagy a fiatal Gerhart Hauptmann, olyan mód, amit mindeddig nem értékeltem. A harmadik lány színházi, egy kis show-girl, buta, mint a Himalája, teljesen artikulálatlan, semmi mást nem tud mondani, mint hogy édes kicsi marha, ami magyarul azt jelenti: cher petit bétaille, vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, ez azoknak az embereknek a stílusa, akiket nem olvasok.

Nemrég olvastam a Barnabooth-t, mintha egyenesen nekem írták volna, nagyon hálás vagyok neked érte. Aztán angolokat és amerikaiakat olvasok, most éppen Sinclair Lewist, aki, noha Nobel-dijat kapott, nagy író.

Levelet kaptam Marceltől (nagyon kedves tőle, hogy írt, nem?), még ma válaszolok neki.

Ami bennünket illet, kettőnket: csöppet sem féltem a barátságunkat. Megmarad, akkor is, ha nem levelezünk. Jövő nyáron találkozni fogunk, és újrakezdődik minden: a kis cetlik, amiket a Bibliothèque-ben küldözgetünk egymásnak, az este hatórai séták a Szajna-parton, a könyvek, a St. Michel és talán Chantilly, Annatus Monmorantius. Talán ez ifjúságom utolsó igazi „románc”-a.

Vár szerető barátod

Toni

 

Popolana – népi lány, prolilány. – Édes kicsi marha – magyarul a szövegben. – Barnahooth – Valéry Larbaud regényhőse és regényének címe.

 

 

Budapest, 1931. szeptember 14.

Kedves Barátom,

nagyon köszönöm castiglionés lapodat (milyen kedvesség!), és nyugtázom a 300 lejt (milyen pontosság!).

Nagy sikert arattál Budapesten, sokat beszélnek rólad, mondhatni, hogy megnyerted a szíveket, a női szíveket is (a szép zsidó lány).

Ami engem illet, rosszul megy a sorom, főként a pénzügyi válság miatt, melynek következtében havi 100 pengő veszteségem van, s minthogy eddig sem óráim, sem irodalmi munkáim nincsenek, nagyon nyugtalan vagyok. Általában is nyugtalan vagyok, szörnyűséges történelmi előérzeteim vannak. Félek, nemhiába tanulmányoztam a harmincéves háborút – szellemi előkészítés volt az eljövendő dolgokra.

Mi van veled? Kedves egészséged? mik a terveid? Nem gondolod, hogy okosabb lett volna száz évvel előbb születnünk? Nagy ügyetlenség volt a részünkről, hogy ebben a korban jöttünk világra. Sed penis sinister sum et maneo.

Mondd – merre tartunk?

Üdvözlöm ismert és ismeretlen barátaimat.

Ölel

Toni

 

Sed penis sinister sum et maneo – de balfasz vagyok és maradok.

 

 

Budapest, 1932. január 2.

Kedves Pippidim,

remélem, a dátum miatt nem fogsz akadékoskodni. Nagyon boldog új évet kívánok, azt, hogy hozzon minden jót, anyagi, erkölcsi, szellemi jókat, mindent, amire szükséged van. Azt mondják, Róma megéri az utat, következő leveledben megírod majd, hogy szereted-e a klasszikus levegőt.

Én úgy érzem magam, mint szar a fűben, ahogy anyanyelvemen mondják, roppant festőién. Nagyon rosszul mennek a dolgok, kedves Barátom, csökkentették a fizetésemet, elvesztettem tanítványaim jó részét, nincsenek irodalmi munkáim, a folyóiratok, amelyekbe dolgoztam, megszűntek, ellenségek vesznek körül, nincs semmi Lebens-planom, összevesztem a nőimmel, apám ügyei siralmas állapotban – mit akarsz még?

Az egyetlen dolog, ami marad még a világon, hogy olvastam valaha. Összebarátkoztam Kerényi professzorral (Der griechische Roman), együtt olvassuk Platónt, eredetiben, vagyis ő olvas, én meg hallgatom, ami olyasmi, mint a consolatio philosophiae. És olvasom Casanovát (most a második kötetet), Walter F. Otto Die Götter Griechenlandesjét, Aldous Huxleyt – kicsomagoltam könyveimet, amelyektől két évig elválasztva éltem, s örülök, hogy újraolvashatom a német költőket.

De ez minden. Bizonyos vagyok benne, hogy a közeljövőben történni fog valami, mert így nem mehet tovább.

Addig is várom például a leveledet – nagy örömöt fog szerezni.

Toni

Bp., Rottenbiller u. 35.

 

Az egyetlen dolog, ami marad még a világon… – utalás Alfred de Musset Tristesse című versére: „Egyetlen kincsem a világon /csak az, hogy sírtam valaha” (Szabó Lőrinc fordítása).

 

 

Budapest, 1932. április 4.

Kedves Barátom,

csakugyan hosszú ideje, hogy nem írtam. Azóta bizonyára akklimatizálódtál, gyökeret vertél az örök városban stb. stb. De tréfa nélkül: mit csinál ott az ember? te vezeted már az ásatásokat? találtál már egy barbár Artemiszt, mint az én Kerényi barátom? vagy egy popolana Artemiszt?

A Central kávéházban (emlékszel még?) írok, szép reggel van, a Szűzanya ünnepe, márpedig mi Regnum Marianum vagyunk, ilyen napokon nincs tanítás. Ó, kedves Barátom, ha tudnád, milyen semmittevő, lusta, henye ember lettem, egy literary gentleman, bár kevés irodalommal és még kevesebb pénzzel, noha ez teszi a gentlemant. míg te, te eléred, hogy a szegény Tiberius addig forogjon a sírjában, míg ventilátor nem lesz belőle – addig nekem csaknem sikerült elfelejtenem Shakespeare kortársainak neveit. Rengeteg regényt olvasok (nagyszerűek vannak), és jól szórakozom rajtuk. Nagyvilági ember lettem, nem ismernél rám, nem bizony!

Főként a Realpolitik foglalkoztat. Most már nem Marika, egy másik. Nem tudom, írtam-e már róla. Ha cselszövéseim sikerrel járnak, módot találnék rá, hogy találkozhassunk valamelyik európai fővárosban. Enélkül igencsak kétséges. Ha nem Párizsban, hát nyáron Budapesten, ha erre jársz.

Rettenetesen hiányzol. El sem tudod képzelni, milyen sok ellenségem van és milyen kevés barátom.

Köszönöm a levelezőlapokat. Ne felejts el Tiberius miatt.

Toni

Budapest, Rákóczy út 90.

 

 

Budapest, 1932. május 29.

Kedves Barátom,

ne haragudj, hogy csak most térek vissza 15-i nagyon kedves ajánlatodra. Akkor még messzebb voltam a szünidőtől, és jelenlegi keserveim jobban összezavartak, hogysem képes lettem volna a nyárra gondolni. De most már lehetségesnek tűnik, hogy egy hetet veled töltsek Innsbruckban, és ez a gondolat valósággal elbűvöl. Nagy szükségét érzem a zöld alpesi legelőknek. Remélem, június 22-23. körül elutazhatom Budapestről, és a hónap végéig veled maradhatok Innsbruckban. Türelmetlenül várom híreidet, azt, hogy nem változott-e meg a véleményed.

Egyébként semmi újság. Sok dolgom van, az érettségi miatt, a pénzem nagyon kevés, annál több bennem a morális nyugtalanság. És a Realpolitik. És írom a kalandregényemet. De erről majd beszélünk.

Írj mihamarébb, és légy jó fiú.

Toni

 

Kalandregényem A Pendragon-legenda. (A regény Cristofori nevű niellékalakjának modellje alighanem Dionis Pippidi volt, erre utal Fontainebleau említése is.)

 

 

Párizs, 1932. június 28.

Kedves Barátom,

itt vagyok Párizsban. Minden pontosan azon a helyen van, ahol tavaly hagytuk. Találkoztam azzal az úrral, aki kitalálta a primitív nyelvet. De ez a város meglehetősen hiányos nélküled. Azt hiszem, ez az első eset, hogy nem látlak a 265. számú hellyel szemközt. Majdnemhogy érzelgős lettem. – Egyébként elég rideg életet élek: nem járok sehova, nem ismerek itt senkit, kivéve a szüleimet, nem csinálok mást, mint hogy olvasok, írok és takarékoskodom. Egy kalandregényt írok, egy skóciai kísértetkastélyban játszódik, a többit el tudod képzelni. Remélem, ki tudok sajtolni belőle néhány pengőt. Realpolitik. Tényleg nincs rá mód, hogy találkozzunk?

írjál minél előbb

a te Tónidnak

 

 

Párizs, 1932. július 23.

Kedves Barátom,

újraolvasva 2-i leveledet, ráébredtem, hogy talán már nem vagy Craiovában, hanem isten tudja, hol. Azért a posta őrzőangyalai a segítségünkre lesznek.

Itteni életemről nincs mit mondani. Nem ismerek senkit, és nincs egy fityingem se. Így aztán kanonikus életet élek, következésképp szimbolikusát, ahogy Hebbel mondja. Hogy a szimbólum mire utal, még nem tudom. A délelőttöket könyvtárunkban töltöm, különféle stúdiumokkal, amelyeknek egyetlen közös jellegzetességük, hogy öncélúak. Most értem Funck-Brentano A nyaklánc-ügyének végére, most kezdem el Mariéjol Marguerite de Valois életét. És egy rakás könyvet olvastam a szabadkőművesekről, Cagliostróról és Saint-Germainről, az utóbbiaknak valamilyen szerepük lesz egy nagy reálpolitikos regényben. Egyébként nem nagy ügy (nem a regény, hanem a szabadkőművesség).

A délutánt regényírói munkámnak szentelem, amely enormisan előrehaladt. Már 170 tipografizált oldalam van. Elképesztő, ugye? Émelyítő giccset írtam, de talán pénzt fogok keresni vele. És még ebben a sötét szövegben is felcsillan néhol a tehetség. Mint a többi művemben, amelyekben, ahogyan egy barátom mondja, „szar van, korinthoszi szőlővel”. Majd meglátjuk.

Párizs gyönyörű, s ha volna miből, rendkívül kellemesen lehetne itt élni. Ilyen körülmények közt azonban egyetlen szexuális élvezetem az angol dohány. Az legalább veszélytelen.

Következő alkalommal légy szíves írj ismert és ismeretlen barátaimról, Marioaráról, Marcelről, Titánról stb. (Nincs szerencsém a barátaiddal… nem tudtam találkozni Lyca nővérével, még ki sem menthettem magam.)

Your really faithfully

Tóni

166/bis rue de la Roquette

 

 

Budapest, 1933. január 6.

Kedves Barátom,

végre tudattad, hogy hol vagy! Senki sem sejtette, még Rónai sem. Egyébként én is csak a postabélyegből tudom.

Annyi mesélnivalóm van, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Emlékszel még, hogy részt vettem egy irodalmi pályázaton, amelyet egy magyar irodalomtörténetre írtak ki? Nos, megnyertem, mondanom sem kell, ugye, kaptam is már harmincezer lejt, és még hetvenet fogok kapni. Ugyanakkor szegényebb vagyok, mint amilyen valaha is voltam, mert szüleim hazajöttek Párizsból, és apám jelenleg semmit sem keres.

Nem lakom együtt velük, van egy bájos kis legénylakásom Budán, a hegyek lábánál, minden igényt kielégítő fürdőszobával, nagyon megvagyok elégedve. Remélem, hogy látni fogod a my home-omat, my castle-omat.

Egy legény lakás nem sokat ér egy nő nélkül, aki meglátogatja az embert. Van az is. Egy popolana, akiből entellektüel lett és filológus. Ezt személy szerint nekem találták ki, meg Valéry Larbaud-nak. Kedves Barátom, nemo ante mortem beatus, de nagyon szeretem, szerelemmel szeretem, ahogy gyakran idézted. Sajnos van egy jegyese, egy nagyon szeretetre méltó, nagyon érzékeny fiatal zenész, és nem merjük megmondani neki, hogy megcsaljuk. Ez a kétszínűség sok kellemetlenséget okoz nekünk.

Múlt nyáron Párizsban megvettem egy detektívregényt, és még nem tudom, mi lesz a sorsa. Odaadtam egy nagy hazai kiadónak, de még nem kaptam végleges választ. Meglehetősen nyugtalan vagyok, mert nagy reményeket fűztem ennek a műnek a jövőjéhez.

Írnom kell neked legjobb barátomról is. (Vagyis utánad a legjobb, mert a távoli barátok mindig kedvesebbek egy regényes léleknek.) Kerényiről beszélek, a filológusról, a Griechischer Roman szerzőjéről, amelyről több ízben beszéltünk, ha emlékszel. Nagyszerű ember, igazi tudós és egyszersmind nagy művész. Rendszeresen olvassuk a görög klasszikusokat, és bejárok az egyetemi előadásaira. A vallástörténelemről beszél; sejtheted, hogy sűrűn gondolok rád, s szeretném megbeszélni témáimat veled. Ismersz két német filológust: Walter F. Ottót és Altheimet? Úgy tűnik, ugyanazt csinálják Németországban, amit Kerényi itt: föltámasztják a görög mitológiát (nem tudom, hogy írják franciául). Gyere hát Budapestre, hogy megismerd. Vasárnaponként nagy kirándulásokat teszünk a hegyekben – remélem, egyszer te is velünk tartasz majd.

Egyébként szorgalmasan dolgozom a magyar irodalom történetén. (Van-e ilyen egyáltalán?, kérded.) Eléggé szórakoztató, remélem, nagy visszhangja lesz. Igyekszem kimutatni, hogy minden másképpen volt…

Kedves Barátom, ez elég lesz egy alkalomra. Legalább ugyanolyan hosszú levelet kell írnod, mint ez. És mikor látjuk egymást?

Toni

Vas u. 9.

 

Gratulálok a doktorátusodhoz és hogy nemtudommi lettél az egyetemen. Írj erről is.

 

Nemo ante mortem beatus – halála előtt senki sem boldog.

 

 

Budapest, 1933. május 3.

Dilectissime,

én sem felejtettelek el, épp ellenkezőleg, nem fogod elhinni, milyen gyakran gondolok rád és beszélek rólad. Barátnőm jobban ismer, mint bármelyik magyarbarátomat. Kérem a Jóistent, hogy találjanak valamit errefelé, ami Tiberiusszal kapcsolatos, hogy kénytelen legyél idejönni és találkozni velem.

Utolsó levelem óta nincsenek nagyobb változások az életemben. Változatlanul a magyar irodalom történetén dolgozom, ugyanazokban az iskolákban tanítok, ugyanazokat a kollégákat unom, és – horribile dictu – ugyanazt a lányt szeretem, azt az egyetemi popolanát, akiről írtam már neked.

Nagyon kedves lány, egy régi kisvárosból jön, ahol nincs más, csak egy püspök, több templom és Mihály barátom, aki szerzetesnek állt. Barátnőm apja, hajói tudom, nemesi származású foltozó varga, akárcsak annak a Donának az apja, akiről Casanova beszél madridi kalandjairól szólva. A lány olyan fokon antiszemita, hogy elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmi létezik. Így hát a fajok harcának állandó zsákmánya vagyok.

Egyébként úgy vélem, hogy a szerelem igencsak becsülendő dolog. Megfiatalodtam, szerelmi aktivitásomon magam is erősen csodálkozom. Sose hittem volna…

Nem lehetetlen, hogy egyszer össze fogunk házasodni. De remélem, hogy Casanova módszerét fogom követni: mindig meg akart házasodni és nyolcvannemtudomhány éves koráig agglegény maradt. Nemo ante mortem se celibatarium dicere potest.

A budai hegyekben, ahol lakom, tavasz van, ám ez nem gátolja meg, hogy egy társaságot szervezzek. A neve: Literaturwissenschaft Társaság, és egyesíteni fogja az ország összes fiatal filológusát és kritikusát. Rónai barátunk is a tagja. Az elnök én leszek. Sokra vittem, mi?

Ó, mennyire szeretném, kedves Barátom, hogy itt legyél! Hogy megismerd a páratlan popolanát, és hogy hármasban sétáljunk a hegyeinkben, az én hegyeimben, amelyek most csakugyan „too beautiful for words”.

‘933 május 5.

Kedves Barátom,

az iskolában folytatom.

Mit olvasnak mostanában az európaiak? Én szinte semmi mást, csak a régi magyarokat. Nagyon messze vagyok attól, hogy azsúrban volnék. Und was macht der grosse Altphilologe und die Weiber? írjál bőségesen. Furcsa, én mindent elmondtam, ami fontos a számomra: a szerelmemet, munkámat, a társaságot, és hogy tavasz van. Amit még el kell mondanom és amit nem mondhatok illő emfázissal, az: te vagy a legjobb barátom.

írjál a te

Tonidnak

 

Mihály barátom – Szedő Mihály. – Nemo ante mortem se celibatarium dicere potest – halála előtt senki sem mondhatja magát agglegénynek. – Too beautiful for words – szebbek annál, semhogy szavakba lehetne foglalni. – Und was macht der grosse Altphilologe und die Weiber? – és mi van a nagy ókorfilológussal meg a nőkkel?

 

 

Budapest, 1933. június 26.

Kedves Barátom,

bocsáss meg levelem késéséért. Nagyon el voltam foglalva az utolsó hónapokban. Azt hallottam, hogy egy bizonyos úr könyvet ír ugyanarról a témáról, amiről én, s munkája novemberben megjelenik. A hír hallatán hisztérikus lettem, és úgy dolgoztam, mint egy… mint egy Pippidi. Ugyanakkor az utolsó iskolai hónapok is sok munkát adtak. Most végre befejeztem könyvem első részét, lemásoltattam, és elküldtem különböző illetékes helyekre, az iskolaév véget ért, én meg föllélegeztem. Vagyis kénytelen vagyok lélegezni, mert az utóbbi napokban nervous break downom volt, amit egy nicotinitis-roham súlyosbított, és arra ítéltek, hogy néhány napig a fizikai gyönyöröknek éljek. Nincs mit tennem, néhány napot popolanámmal falun fogok tölteni, és remélem, megfiatalodva térek haza.

Most pedig a találkozásunkról. (Ez a helyes kifejezés?) Itália, sajna, nagyon messze van, nekem pedig sem időm, sem pénzem. Talán más alkalommal, talán karácsonykor elmegyek, mint ifjú házas… De egy okkal több, hogy te gyere Budapestre. Szülővárosom szebb és drágább, mint valaha. Feltétlenül látnod kell napsütésben. Én az egész szünidőt Budapesten fogom tölteni, kivéve néhány napot júliusban, amikor Erdélybe megyek. Utazásom időpontját sajnos nem tudom még, egy meghívásra várok. Hamarosan megtudom, és közlöm veled.

Furcsa, de amikor szép idő van, némi nosztalgiát érzek Párizs után. Akis kávéházak és a nagy Könyvtár vonz, főként a Könyvtár.

Szerzetesi életedért nagyon sajnállak. Ha arra gondolok, hogy éveket töltöttem ezeknek az örömöknek az élvezete nélkül… Kezdem megérteni azt az urat, egy parasztoknak szánt kormánylap szerkesztőjét, akinek egyszer a parasztjaink nyomoráról beszéltünk, mire azt válaszolta: „Mit akarnak, azért szeretkezhetnek még!” Nagy vigasz, nem kétséges.

A házasság veszélye közeli veszély, barátom. Legyőzhetetlen averziót érzek ezzel az intézménnyel szemben, de mit tegyek, mondd meg! Ha nem házasodom meg, életemet romba dönti a féltékenység, egy szabad kapcsolat bizonytalansága, hisztériája. És főként: a lány olyan szegény, hogy el kell venni, hogy legyen miből élnie. Meglátjuk. Néha a legostobább cselekedeteinkből születnek a legjobb dolgok.

Kedves Barátom, írd meg hamarosan, mikor találkozunk a kék Duna partjain, türelmetlenül várlak.

A régi barátsággal ölel

Toni

Budapest II., Torockó u. 6/b

 

 

Budapest, 1933. október 19.

Carissime et Dilectissime,

amikor ezeket a sorokat írom, talán már Iaşiban vagy, abban a városban, amely nincs nagyon messze Tomitól, ha Itáliából érkezünk. Nos, nincs mit tenni, ha az ember barbár, mint ahogy mi azok vagyunk, s bizonyosan van egy olyan sztoicizmus, amit egyenesen a száműzöttek számára gyártottak.

Türelmetlenül vártunk ide, Rónai meg én, és nagyon szomorú vagyok, főként azért, mert évekig nem fogok találkozni veled.

Elolvastam tudós opusculumodat az Ara Numinis Augusti dátumáról. Őszintén szólva nem sokat értettem belőle, minthogy olyan tényekre és művekre utalsz, amelyeket egyáltalán nem ismerek. De csodálom és irigylem francia stílusod kiterjedettségét és könnyedségét, melynek hála te a civilizált világ igazi állampolgára vagy, míg én arra ítéltettem, hogy örökre a periférián maradjak.

Befejeztem halhatatlan művemet, a magyar irodalom rendszeres történetét. Hogy mikor jelenik meg, nem tudom, talán karácsonyra, talán tavaszra. Az a bosszantó, hogy néhány hét múlva egy másik magyar irodalomtörténet jelenik meg, s ez erősen csökkenteni fogja könyvem anyagi sikerét.

November l-jén meg akartam házasodni, de pénzügyi helyzetem pontosabb mérlegelése bebizonyította, hogy ez lehetetlenség volna. Mégis meg fogok házasodni (nemo ante mortem beatus), de isten tudja, mikor. Addig is szeretjük egymást. Ez a fő foglalatosságom, mióta befejeztem a könyvemet. Szabadidőmben okítom a magyar ifjúságot, és regényeket olvasok, főként magyar regényeket, és biztosíthatlak, nem sokat vesztesz vele, hogy nem érted meg őket. De figyelmedbe ajánlok egy jó angol vagy amerikai könyvet: Pearl S. Buck The Good Earth-jét.

Kedves Barátom, még mindig reménykedem benne, hogy alkalom kínálkozik találkozásunkra. Talán tavasszal, amikor ismét a szép Erdélybe utazom, találkozhatnánk Brassóban vagy egy másik ardeali városban. Írd meg, mennyire akklimatizálódtál a iaşi egyetemhez, írj mindenről, ami veled kapcsolatos.

Barátsággal ölellek

Toni

IL, Torockó u. 6/b

 

Ara Numinis Augusti – a tanulmány a Revue des Études latines-ban jelent meg.

 

 

Budapest, 1934. január 4.

Kedves Barátom,

ne haragudj, hogy nem írtam előbb, de igen sok dolgom volt mostanában. Azt terveztem, hogy a szünidőben írok neked, végül azonban a vakációt kis utazásokkal töltöttem a mátrai hegyekben és Szegeden, egy egyetemi városban. Csak most írok tehát, éppen hazaérkezve az iskolából.

Nem tudom, megírtam-e már, hogy végre sikerült elhelyeznem halhatatlan regényemet, amelyet legutóbbi párizsi tartózkodásomkor, 1932 nyarán fejeztem be. Februárban vagy márciusban jelenik meg. Ezúttal csak magyarul, de remélem, hamarosan elküldhetem neked az angol, francia, sőt a román fordítást is. Így hát inkább regényíró leszek, mint irodalomtörténész, mert másik nagy művem csak júniusban jelenik meg. A magyar irodalom történetét így fogják hirdetni: „Éppolyan szórakoztató, mint a kiváló író regénye.”

Ami irodalmi terveimet illeti, valószínűleg meg fognak bízni szeretett Huxleynk néhány szövegének fordításával: ennek nagyon örülök. Aztán tíz előadást tartok a modern regényről a „szabadegyetem”-en, ami nálunk elég komoly intézmény, az egyetem keretei közt működik. És aztán egy új regényt próbálok írni. Tudományos becsvágyamnak búcsút mondtam, visszatérek régi szerelmemhez, a szépirodalomhoz.

Ami a legfontosabb: hallgattam tanácsodra, nem házasodom meg. Teljesen igazad van, Barátom, a házasság nem nekünk való. Elbúcsúztam a kitűnő popolanától, mégpedig az utolsó pillanatban, amikor még lehetett; azóta egy másik úr törvényes hitvese. Szomorú dolog, de praktikus. Az ügy, azt hiszem, nem volt a legalkalmasabb arra, hogy öregbítse erkölcseim és jellemem hírét, de hát végül is… gondoljunk csak a nagy irodalomtörténeti példákra, vegyük például Goethét; őseim is egész jól megvoltak erkölcs és jellem nélkül. Remélem, egy szép nap keresek majd néhány száz pengőt azzal, hogy megírom erkölcstelenségem történetét.

Sokat olvasok. Az utóbbi hónapokban főként magyar regényeket kellett olvasnom, a külföldi irodalomból Céline volt az egyetlen nagy kalandom. Rendkívül figyelemreméltó könyv.

És mi újság Iaşiban? Bizonyára sokat dolgozol. És mivel szórakozol? Mi van az erkölcseiddel? Van arrafelé jó bor? Vannak barátaid, barátnőid? De mindenekelőtt: ne házasodj meg. Árulás volna, miután engem lebeszéltél.

írjál minél előbb. Ölel

Toni

Köszönöm és viszonzom újévi jókívánságaidat.

 

 

Budapest, 1934. március 5.

Kedves Domnule,

utolsó leveled, amely voltaképp egy bekannte Altphilologe életéről szóló szép és klasszikus elégia, nagyon meghatott. Egyben azt gondolom, hogy a helyzet mégsem olyan vészes. A pénzhiány valamennyiünk „common fate of all”-ja, ezenfelül edzve vagyunk a pénzügyi bajokra. Ami a nőket illeti, akik nincsenek: gondolj csak Casanovára, Londonban még ő is hat hétig élt úgy, hogy nem érintett nőt. Egyébként valószínűnek tartom, hogy időközben megszűntél aszkétának lenni a klasszicizáló nőstények tekintetében. Ami engem illet, nagyon szeretem őket.

Én azonban, kedves Barátom, Albertine eltűnése óta úgy élek, mint egy özvegyember. Három hónap alatt mindössze két alkalommal részesültem szerelmi örömben, ami nem sok. De nem panaszkodom, a XII. századot és a nő nélkül tengődő filológusokat jellemző rajongással várom a meine zukünftige Geliebtét, ahogy néha Klopstock mondta, that not impossible She-t, ahogy egy angol költő mondta, akinek a neve nem jut az eszembe.

Addig is előadásokat tartok a szabadegyetemen. Nagy sikerem van, ezt meg nagyon élvezem. 160 Hörerem van (hogy mondják ezt franciául?), ami elég szép, és megvannak elégedve. A legutóbbi alkalommal Galsworthyről beszéltem, nem nagyon hízelgő véleményt közölve, és mindenkinek tetszett. Regényem néhány héten belül megjelenik, legalábbis remélem. Most rövid novellákat írok.

Biztos vagyok benne, hogy ezen a nyáron találkozunk. Néhány napot Erdélyben töltök, akkor majd alkalmat keresünk a találkozásra.

írjál nekem, kedves Barátom – vale.

Toni

 

Albertine eltűnése – utalás Marcel Proust regényciklusának Albertine disparue című kötetére. – Meine zukünftige Geliebte – eljövendő szerelmesem. – That not impossible She – az a nem lehetetlen (nőnemű) Ő.

 

 

Budapest, 1934. július 26.

Carissime,

igen. Áruló vagyok, gyáva fickó, anyámasszony katonája, lajhár, és még minden, aminek a francia nevét elfelejtettem. Nem válaszoltam, még csak nem is kondoleáltam a szőke istennő bosszúja miatt, és főként: nem mentem Erdélybe.

Kérlek, hallgasd meg harmatgyenge mentségeimet. Haboztam válaszolni nagyon kedves leveledre, amelyből kiderült, hogy a klasszika-filológusok életében bizonyos terapeutikus jelenségek úgy térnek vissza, mint a rímek – mert nem tudtam semmi véglegeset az utazásomról. Vártam. Aztán jött a „könyvnap”, megjelent a könyvem, óriási volt a siker, sok tennivalóm volt. Elvetettem erdélyi utazásom tervét. Megmondom, miért: először is azért, mert minden erdélyi barátom és barátnőm Budapestre jött, a könyvnapokra, s két héten át reggeltől estig velük voltam. Bármilyen fanatikus híve vagyok is az erdélyi szellemnek, egy időre elegem lett belőle. De ez még semmi. Néhány héttel tervezett indulásom előtt egy hölgy, igen jó barátnőm és fontos pártfogóm, közölte, hogy ő is Erdélybe utazik. De ha Clujba megyek, köteles vagyok egy másik hölgynél lakni, étkezni és vele hálni, és ez a hölgy ugyancsak nagyon jó barátnőm és nagyon szeretetreméltó. Ebben a helyzetben nem volt más megoldás, mint hogy Budapesten maradjak, elkerülendő a kis koincidenciákat. Azt mondod magadban: henceg a fiú. Igen, igazad van, hencegek, és büszke vagyok magamra, de mégis úgy történt minden, ahogy írtam.

Meg aztán és elsősorban: nincs pénzem. Arra a pénzre számítani, amit Erdélyben kellene kapnom, nagyon kockázatos. Meg fogom kapni, de isten tudja, mikor.

Hát ez a helyzet, kedves Denis, Denissime. A nyár itt kellemesen múlik (kert és tus), dolgozom, lassan és erősen reménykedve a jövőben. Magyar irodalomtörténetem, mint tudod, remekmű.

Kedves Barátom, mikor találkozunk végre? Talán mégis lemegyek majd, később, amikor az 1. sz. hölgy már hazaérkezett. És mi van a te életed szomorú refrénjével? Talán már vége a másodiknak, s te, becsvágyó ifjú, a harmadik érdekében fáradozol? Erről mit sem írsz utolsó leveledben.

Ne haragudj, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy reméltük. És írj minél hosszabban.

Ölel

Toni

 

 

Budapest, 1934. november 2.

Venerabilis & Dilectissime Amice,

ezúttal te voltál az, aki elárulta Castor és Pollux illusztris hagyományát, minek következtében erősen javult tulajdon jellememről való véleményem! Egyébként, kedves Barátom, nagyon sajnálom, hogy nincsenek jobb híreid; félek, hogy a szegénység és a problematikus szerelem hűségesen el fog kísérni földi útjaidon. Ami azt illeti, hogy viszontlátni Párizst… nem rossz ötlet, de inkább adjunk egymásnak találkát Rómában, ahol sohasem jártam, minek következtében nagy kulturális lelkiismeret-furdalásom van. Mi a véleményed? Jövő nyáron? Vajon az ösztöndíjak folyama végképp kiapadt?

Változatlanul úgy dolgozom, mint egy – vagy inkább két – őrült. Talán kereskedő őseim öröksége, hogy nem tudok ellenállni egyetlen lehetőségnek sem, hogy dolgozzam és pénzt keressek, polgári lelkiismeretem ezt nem engedi meg. Következésképp mindig tele vagyok kis irodalmi munkákkal. Két kiadónak lektorálok, sok időmet elfoglalja az iskolán kívüli tanítás, a Volkserziehung, előadásokat tartok a szabadegyetemen, ezúttal a XVIII. századi emberről – egyszóval intellektuális mindenes vagyok. Magánéletem a vasárnap délutánra korlátozódik, amikor egy barátnőm, egy négy évvel ezelőtt elveszett és nemrég megtalált popolana keres fel.

Egyébként azt hiszem, az lettem, ami mindig is lenni akartam: beérkezett ember.

Irodalomtörténetem elképesztő siker: az első kiadás (3000 példány) csaknem elfogyott, ami nagy szó, mert nyolc pengőbe kerül. Az erkölcsi siker még nagyobb: abszolúte megsemmisítő kritikákat kaptam, a legdisztingváltabb hivatalos irodalmi korporáció intézkedéseket foganatosított ellenem, és az egyetemi tanárok elővigyázatra intik tanítványaikat felforgató hatásom ellen.

Másfelől a szegedi egyetem privatdozentjeként megindult a habilitációm. Az első szavazás megvolt, egyhangúlag támogattak. A másodikat decemberben tartják. Aztán a rádió, ahol jövő szombaton kezdek előadásokat tartani.

Úgy látom, hencegni kezdtem, noha erre semmi szükség, hiszen te ezek nélkül a külső események nélkül is jól tudod, milyen zseniális vagyok! Egyszóval csak azt akartam tudatni veled, hogy barátod beérkezett ember.

Hidd el, sokba került! Beérkezvén rettenetesen megöregedtem, komolyan mondom. Vagy minek nevezzem azt az ellenállhatatlan szellemi restséget, ami nyomban elfog, ha egy elvont gondolatot, filozófiai vitát kell követnem; minek nevezzem azt a rettenetes unalmat, ami társaságban fog el, ha nem olyan témáról esik szó, ami valamiképpen kapcsolódik hozzám? És főként azt, hogy nem akarok mást, nem kívánok mást, mint dolgozni és sikert aratni? Kedvesem, az az ember, aki egykor a barátod volt, érzékeny, szellemi nyugtalansággal teli ember… az mostanra teljesen kiszikkadt.

De miért panaszkodom? jóságosabb vagy, hogysem elhidd, mennyire megöregedtem. De ha egy szép nap találkozni fogunk, látod majd: még külsőleg is: mióta utoljára találkoztunk, meghíztam, 15 kilóval több vagyok, mint akkor, arcom egy felettébb tiszteletre méltó ember arca, egy nagy olajtársaság prokuristájának vagy egy gazdagon házasodott orvosnak az arca. míg te, ó, Dionysio, te bizonyára ifjú vagy és karcsú és melankolikus, átmenet egy angyal és egy mestere által hőn szeretett diák között.

Isten veled, Barátom, felelj gyorsan, vagy legalább küldj egy lapot, hogy megtudjam, levelem Iaşiban talált-e már, és közöld velem, hogy mi az ördögöt keresel ott.

A régi barátsággal

Toni

 

Volkserziehung – népnevelés. – Abszolúte megsemmisítő kritikákat kaptam – Schöpflin Aladár, Németh László, Kerecsényi Dezső, Hevesi András, Fejtő Ferenc, később Keresztury Dezső, Zolnai Béla és mások elismeréssel írtak a könyvről, Keményfy János, Gálos Rezső, Hajdú Zoltán élesen támadta.

 

 

Budapest, 1935. február 1.

Carissime & Dilectissime,

ne haragudj, hogy csak most válaszolok, megköszönve újévi üdvözletedet. Héraklész az ő tizenkét munkájával egy lajhár volt hozzám képest. No meg azonkívül, hogy sokat és élvezettel dolgozom, nincs sok mondanivalóm. A budapesti irodalmi élet eseményei nem sokat mondanak neked, I am afraid. Roger Martin du Gard nagy munkáját olvasom, nem vagyok elragadtatva tőle, aztán Thomas Mann Jákobját, az nagyszerű.

De ami fontos! újra nyertem egy díjat (úgy látszik, ebben a mesterségben jó vagyok), s következésképp van egy kis pénzem, ami megkönnyítené, hogy néhány hetet Rómában töltsek. Természetesen csak a húsvéti szünidőben mehetnék, április 13. és 23. között, a nyugati naptár szerint. Ott tudnál lenni ebben az időpontban?

Ezt akartam tudni. Írj mielőbb.

Ölel

Toni

 

 

Budapest, 1937. január 5.

Kedves Barátom,

most, hogy leültem írni neked, észreveszem, hogy elfogyott a levélpapírom. Kérlek, nézd el.

Nagyon köszönöm, hogy eszedbe jutottam. Utoljára, azt hiszem, Itáliából írtam neked – megkaptad a lapomat? Augusztusban néhány hónapot töltöttem Itáliában: Velence, Ravenna, Verona, Lago di Garda, Bologna, Ferrara, Rimini, Trieszt. Harmadszor jártam ott. Egy ideje Itália az egyetlen szerelmem. Igazuk volt a régi költőknek. De te ismered, du kennst das Land, das Land. Remélem, húsvétkor visszamehetek. Talán Nápolyba megyek. Nem találkozhatnánk ott?

Mi van veled? Látom, hogy változatlanul a iaşi egyetemen dolgozol. Mi van Tiberiusszal? Haladsz a könyveddel? Uram Isten, semmit sem tudok rólad!

És a nők? Nekem van egy popolanám, vagyis megvan a popolanám, két és fél éve már. Úgy látszik, nagyon megfelel. Apropó, San Marinóban is voltam mint Barnabooth barátja, és nagyszerű esszét írtam erről az imádni való városról.

Most regényt írok a nosztalgiáról. Olyasminek kellene lennie, mint a Le Grand Meaulnes és a Les Enfants terribles. A regény cselekménye természetesen Itáliában játszódik. Assisi, Gubbio. Jártál ott?

Még nem vagyok nagy ember. Habilitáltak Privatdozentnek, de a minisztérium nem adta meg az „affidavit”-et hozzá, mert nem vagyok jó hazafi. Regényemből, A Pendragon-legendából még nem csináltak filmet. (De ami késik, nem múlik.) írtam egy színdarabot, de a szerencsétlen színigazgatók azt mondták, hogy jobban szeretik azokat a darabokat, amikben nincsenek királyok. Végül pedig elhatároztam, hogy feleségül veszem egy gazdag ember örökösnőjét, de a hülye lánynak ellenvetései voltak. Ugyanolyan szegény ördög vagyok, mint egykor, azzal az egy különbséggel, hogy harminchat évesen.

Hát igen, hygieia, zoe, chara: ez számít. Írjál, vén tengeri medve (szép, ugye?), hogy megfiatalodjam. Még mindig ugyanolyan hangyányi betűkkel írsz. Mi van Párizsban? Azt beszélik, hogy a Bibi. olvasótermét teljesen átrendezték. Talán már az aggastyánok sincsenek ott, a kisöreg, a primitív nyelvével! Hevesi remek regényt írt a diákok párizsi életéről.

írjál, minél előbb.

Barátod

Toni Szerb

 

Du kennst das Land – utalás Goethe Mignon című versére. – Nagyszerű esszét… – A harmadik torony (Nyugat, 1936. október). – Regényt írok a nosztalgiáról – az Utas és holdvilág-ot. – Le Grand Meaulnes, Les Enfants terribles – Alain-Fournier, illetve Jean Cocteau regénye (Az ismeretlen birtok, Vásott kölykök). – írtam egy színdarabot – valószínűleg a VII. Olivér színdarabváltozatáról van szó, amelynek Ex lett a címe. – Hygieia, zoe, chara – egészség, élet, öröm. – Hevesi remek regényt írt – a Párizsi eső-t.

 

 

Budapest, 1937. szeptember 7.

Kedves Barátom,

nagyon örülök, hogy végre hírt hallok rólad, sőt jó híreket. Hosszú levelet írtam neked, már nem emlékszem, mikor, karácsony előtt vagy húsvét előtt, de úgy tűnik, nem kaptad meg. Csak azért mondom, hogy bizonyítsam, milyen gyakran gondolok rád. Annyi minden történt, hogy nem tudom, kedves Barátom, mivel kezdjem. Azt hiszem, semmi sem volt olyan jelentős a számomra, mint öt déli utam, négy Itáliában és egy (idén augusztusban) Dalmáciában. Nem is értem, hogyan élhettem úgy, hogy nem ismertem ezeket az országokat. A jövő hónapban jelenik meg regényem, amelyet itáliai benyomásaim felhasználásával írtam, mivelhogy, mint tudod, nagyon takarékos ember vagyok. Azt hiszem, a regény nem rossz. Első regényem megjelent hollandusul, de nem hinném, hogy ez segítségedre volna az elolvasásában. De a következő hónapokban a modern regényről írt könyvem megjelenik németül, küldök majd egy példányt.

Ennyit az irodalomról. Változatlanul ugyanabban a kis budai legénylakásban lakom, nagyon megvagyok elégedve vele, remek nyaram volt, felfedeztem a kertünket és azt az intézményt, amit a német Liegestuhlnak nevez. Ami a nőket illeti, vannak; jelenleg tényleg semmi okom panaszra. Furcsa: sokkal jobban szeretem őket, mint azelőtt. Talán ez az oka, hogy ők is jobban elviselnek. A nők után pedig imádok enni és inni. Némely rabelais-i vonást fejlesztettem ki magamban, csodálkoznál rajtuk. És tizenöt kilót híztam, mióta utoljára láttál. Tényleg! Gömbölyű kis ember lettem, az undorító burzsuj típusa. Nem ismernél meg.

Kétéves, meglehetősen kellemetlen várakozás után a szegedi egyetem Privatdozentje lettem, ebben a szemeszterben elkezdem előadásaimat. Ez is biztos jele annak, hogy útban vagyok az aggastyánkor felé. Azt mondják, Magyarországon így van ez: ifjú titánból egyetlen pillanat alatt vén idiótává változik az ember.

Ó, kedves Barátom, biztos vagyok benne, hogyha egy hetet tölthetnék veled, visszaváltoznék azzá az örök Stud. Phil.-lá, aki akkor voltam, amikor megismertél. Főként ha Rómában találkozhatnánk. Ó, Róma… az ember elérzékenyül. Milyen szerencsés vagy, hogy hónapokig élhetsz ott. Őszintén irigyellek. Jártam a Valle Giuliában, megnéztem a nagyszerű Etruszk Múzeumot, és láttam csodálatos palotátokat. You are a lucky dog, are you not?

írjál, kedves Barátom, minél előbb, nem is tudod, milyen jólesik bánatos és kényelmes öregségemben. Sokat gondolok rád, és szeretettel üdvözöllek

Toni

 

Csodálatos palotátok – a Román Intézet. – You are a lucky dog, are you not? – Szerencsés fickó vagy, nem igaz?

 

 

Budapest, 1938. február 1.

Kedves Barátom,

nagyon örülök, hogy te, a nomád, végre ugyancsak eljutottál odáig, hogy egy kis lakásod legyen – ez sok mindennek a kezdete; egy magyar író azt mondja, hogy a szerelem lakáskérdés, azt hiszem, igaza van. Ha az embernek saját ágya van, az ágy automatikusan gyártani kezdi az oda tartozó nőket.

Ami bukaresti utamat illeti, kedves Barátom, jelenleg nagyon kicsi esélye van, sem időm, sem pénzem nincs rá, de az antik és nyugati országokba tett gyakori útjaid során igazán tehetnél már egyszer egy kerülőt Budapest kedvéért.

Biztos vagyok benne, hogy előadásaidat érdemes meghallgatni, amit az én előadásaimról nem lehet elmondani. Új regényemmel vigasztalom magam: A fiatal ország – XIX. századi regény. Történelmi regény lesz. Rengeteget olvasok, hogy dokumentáljam magam. Egyébként mi ketten mindig is tudtuk, hogy írni annyi, mint ürügyet találni az olvasáshoz. Utolsó könyvem, az Utas és holdvilág siker volt, vagy majdnem siker.

Mi van nem árja barátainkkal, Marcellel és a többiekkel? Sokat gondolok rájuk mostanában. – És mi van hazád szép popolanáival és félpopolanáival, akiknek finom szépségét oly sokszor megcsodáltam Clujban? Vajon sűrűn kísértenek-e magányos otthonodban? – Hevesi András nem kevésbé őrült, mint amilyen volt, de remekül ír, és az itteni irodalmi élet népszerű és groteszk alakja lett.

Kedves Barátom, nem felejtelek el. χαιρε .

Tóni

 

A fiatal ország – a regénynek csak néhány része készült el és maradt ránk. – χαιρε – üdvöz légy.

 

 

Budapest, 1938. június 12.

Kedves Barátom,

nagyon köszönöm tudós könyvedet, a Tacitus és Tiberius-t. Hajói tudom, hosszú évek óta foglalkozol a két érdemes antik úrral – egyébként ez a tény is bizonyítja, hogy a hűség veled született tulajdonság.

Még nem küldtem el neked egy nagyszerű könyvet, az Auf die Suche nach dem Wundert, írta A. Szerb, mivelhogy a bécsi események miatt nem jelent meg, de azt mondják, ősszel megjelenik. Egyébként fütyülök rá.

Nem tudom, írtam-e már neked a bécsi események óta – meg kell mondanom, hogy március 11. óta nem vagyok ugyanaz az ember, mint annak előtte. Nem érdekel más, csak a politika, és semmi kedvem vagy erőm dolgozni. Nem vagyok valami jól, Barátom. Ezenfelül pénzem sincs.

De végre is: qui vivra, verra. Talán megmenekülünk. Remélem, te érintetlen maradtál a klasszika-filológia tiszta ormain, és nem hagyod, hogy olyan múlékony dolgok nyugtalanítsanak, mint a birodalmak bukása.

írjál, és légy egészséges.

Ölellek

Toni

 

Auf die Suche nach dem Wunder – a Hétköznapok és csodák német kiadása. – A bécsi események – az Anschluss. – Qui vivra, verra – aki megéli, meglátja.

 

 

Budapest, 1939. február 9.

Kedves Barátom,

nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám január elsején. Igen, nemivel több nyugalom nagyon jót tenne. Sokat szorongtunk, és fogunk is még sokat szorongani, de erről nem akarok neked beszélni.

Szeretném ismerni jelenlegi címedet, hogy elküldhessem halhatatlan művemet, a Die Suche nach dem Wundert. Nagyon izgalmas, hogy végre el tudsz olvasni valamit abból, amit írtam. Nem tudom, vajon könyveket tartalmazó postai csomagok átjutnak-e határainkon. Végtére is meg kell kockáztatnom. Tudd meg, hogy ha nem kapod meg a könyvet, nem az én hibám.

Mi van veled, filológusok vén büszkesége? Hónapokon át görög klasszikusokat olvastam, ugyanis egy világirodalmat írok, egy humbug, aki vagyok. De ez a munka nagy megkönnyebbülés ilyen időkben. A házasság pedig még nagyobb. Believe me or not, nagy intézmény! Ha nem volna, fel kellene találni.

Válaszolj mielőbb!

És mikor találkozunk?

Régi barátsággal

Tóni

Címem: Budapest XII., Hidegkúti u. 47.

 

A házasság – Szerb Antal 1938-ban kötött házasságot Bálint Klárával. – Believe me or not – akár elhiszed nekem, akár nem.