Marno János

BÁBSZEM

 

Írógépem a kicsi nővér,
nem létrám. A létrát szobája (mely hűlt helyem is)
közepéről írom át ide, ismét,
ide is, Marokkő, Tragédia és más,
behozhatatlan(i) mulasztások okán;
a nem-létrát pedig közel húsz évvel ez-
előttről, az Ostromból,
hol akkortájt könnyebben mertem papírra
vetni az ilyesmiket. Szemem, akkor, a
tájban, akár a penge: most, ez-
úttal is, bábozódik már befelé
(fordíthatom Celan tekinteteit egyre…),
kövér, krisnás kövér nő ma a Délinél
nyilván erre ráérezvén szemelt ki Tan-
könyv-vásárlójának épp engem,
és semmiképp sem vásárlóerőm miatt.
Gyengén állok vasban. (Hogy’ folytassam,
közérthetően, tovább? Más szellemben…!)
Nem álltam kötélnek, persze, szót
váltani álltam csak le vele, bő kliphosszat,
a karéj huzatban, ujjaim, nem szólva
Tragédiám űrfonaláról, ujjaim
elgémberültek – számolom, csupán
az elmúlt másfél évben hányan oldották meg
életük csomóját kötéllel a hozzám
közelebb állók közül. Hárman. Három
korosztály, ifjú- és közép-, s a végső
fokot árnyalom ekképp: a margón
veszteglő közepebb (korábban elismert mély-
építő); mint hallottam másnap, régi
slágerekkel sarkallta, serkentette
magát a tettre, dallamban, szövegben
egyaránt a legigénytelenebbekkel.
Mit hagyjunk, mit ne hagyjunk kívánnivalót
magunk után. – Nem kérdezem, előbb-utóbb
úgyis egyéb motívum is kitudódik,
zsigereinkre fény derül,
pattan fürgén a kicsi nővér,
zsigereinkre fény derül,
Tragédiámban a világ mint dalmű
pusztul le: „Sírj csak, sírj, gördülékenyen.”
(Ugyan ezt kihagytam.) Természetesen
itt sincs felkiáltás, majd az álomban
csak, ott ér utol a mondat fellege,
kövér, borostás szerkesztőm vállán a fejem,
alagsorban járunk, az Ostrom alatt s mentén,
emlékszem, tudom, tisztán a fentlétre,
a létrára, mely egykori nem-létrám helyét
foglalja odafent. Bizalmam valamiért
mégis csak fokozódik a kicsi nővér
iránt, tudom azt is róla, hogy beteg,
hogy verdesték őket az intézetben,
beteggé azonban nem ez (ezt kell meg-
világítanom az álomban szerkesztőmnek:)  –
a tehetsége tette! És erre, a folyosó
szőtte derengésben, erre ered majd el
a könnyem, patakban ömlik szerkesztőm flanel
nyakába, gallérja közé és tovább –
és hátra van még rossz szájízű vitánk
a Tragédia tétjéről, tét-
áttételeiről (melyek mindamellett,
nem-szerkesztőm fülével szólva, közvetlenül
az ember, nem-egy-ember! ízlésérdekét
sértik). Vele ébredek, e fogalommal
tehát, a szívemben, egy senki magángyűjtő,
maga sem igen áll a saját ízlés-
érdekében… A fentlét, így fent már, azonnal
maga alá gyűr, már ahogy kinézek,
azt is mindjárt a szememre fogom (Celant
nézem, hiába, állát a borítón bal
keze mutatóujjába temeti).
(Közérthetőségből a KÖZÉRT-hatóság
előtt vizsgázom, lent az Ostrom lejtő sarkán,
emlékezetből, és ahol mostanság
évente egyszer, sok ha megfordulok.)
Hallom csak, a kicsi nővértől, hogy külső
arcsérülése után most belülről
támadt neki az álla, pontosan nem
tudni, mi bujkál mögötte, csontja mint kő
mögött – én pedig mégiscsak a visszavont
(Celan-vers) cím mellett döntök:
„Csillám a szemben…”: „Schliere im Aug…” –
ám a csillámot mégsem ugraszthatom ki az élre;
idejöjjön a Bábszem, maradjon ott a Slír.