SZOCIOLINGVISZTIKA A HÁBORÚ ELŐTT ÉS ALATT

Ranko Bugarski: Jezik kod mira do rata
(A nyelv a békétől a háborúig)
Beogradski Krug, Belgrád, 1994

Ha valami más volna munkájának tárgya, voltaképpen nyugodtan fogalmazhatnánk így: öröm, hogy egy ilyen remek munkát tartunk a kezünkben. Am ez fölöttébb furcsán hangzana, majdhogynem úgy, mintha abbéli megelégedésünknek adnánk hangot: nem baj, hogy voltak totalitarizmusok, hiszen nélkülük nem születhetett volna meg a témáról egy olyan jó könyv, mint Hannah Arendté. A gondolatmenet torz, de megfontolandó. Mert miközben a posztmodern teoretikusok java úgy látja, hogy ma már mintegy az ember lényegéhez tartozik az utóbbi évszázadok során felgyülemlett hatalmas tudományos jellegű ismeretanyag, azt is be kellene látnunk, hogy nemigen tudunk mit kezdeni ezzel a grandiózus tudáskészlettel. Tudásunk a legkevésbé sem tudatos: ha tudjuk is, hogy mire képes a nyelv, és milyen negatív erők lapulnak a mélyén, mégis képesek vagyunk felülni a nyelvi manipulációnak. Ha meggondolkodtatnak is bennünket Lukács György szavai, miszerint alapvetően két cselekvéstípus van: a munka és mások manipulálása, e gondolatot mégsem vesszük komolyan – hiszen annyira hihetetlenül hangzik.

Bugarskinál a lukácsi „munka világa” helyébe a háború világa lép, a „manipuláció” viszont marad a helyén, pontosabban, a dolgok és viszonyok előterébe helyeződik.

A régi Jugoszlávia területén – fegyverdörgés közepette – nemcsak régi országhatárok tűnnek el és keletkeznek újak, hanem a nyelv, azaz a nyelvek is új határok közé szorulnak. Am mielőtt még megsajnálnánk a nyelvet, s kizárólag a politikusok és harcosok számlájára írnánk a háborút, nem árt rögtön felidézni Bugarski egyik fő mondanivalóját: a háború erőszakot tesz ugyan a nyelven, de a nyelv maga is kitüntető szerepet játszott a fegyveres konfliktusok terepének előkészítésében.

Míg a nyugati professzorok egyre-másra jelentetik meg elemző köteteiket a délszláv válságról – nem csoda, hogy ezekből merítve képtelenek a megfelelő válságmenedzselésre a fejlett világ politikusai –, addig a térség szakértői lassú, aprólékos tényfeltárással igyekeznek megérteni és megértetni a problematikát. Nem azt boncolgatják, hogy a modernizációs paradigmákon belül miért és mennyire érthetetlen az események adott konstellációja Európában, hanem inkább ama jelenségek feltérképezésére teszik a hangsúlyt, amelyek ugyan szokatlanok Európa más tájain, viszont annál természetesebbek a Balkánon. A megértés, ami persze nem azonos az egyetértéssel, a cselekvők életvilágának megértésével lehet teljes. Márpedig a Boszniában harcolók lelkületét meg lehet érteni, csak éppen nem a racionalizmus talaján állva.

A Belgrádi Kör, mely a szerbiai pacifista értelmiségieket tömörítve kezdte el működését, e téma feldolgozásával is foglalkozik. Egyik legjelentősebb képviselője Ivan Csolovity, akinek Bordel ratnika – folklór, politika i rat (A harcos bordélya – Folklór, politika és háború) című munkája talán egy új irányú értelmezés kiindulóműve lehet. Ide illeszthető Ranko Bugarski kötete is, aki az alkalmazott és szociolingvisztika legjelentősebb képviselőjének számít Jugoszláviában, az egykoriban és a mostaniban egyaránt. Bugarski, mint azt az előszóban megjegyzi, Szarajevó polgáraként vesztette el hazáját, Jugoszláviát. Jelenleg is „otthon” él: a belgrádi nyelvészeti kar professzora.

Most megjelent könyvét Szarajevóban elesett nővére emlékének ajánlja. Emiatt kötete második részének írásait bizonyos fokú szomorúság, kiábrándultság hatja át. Ez érthető annak fényében, hogy a szerző Nyelvek című könyve, mely csak 1993-ban jelenhetett meg, szándékosan kerüli a tolerancia hiánya miatt lehetséges problémák megnevezését, s az olvasóra hagyja a következtetést, mi történhet enélkül.1 S most maga a figyelmeztetni próbáló az, aki szembesülni kényszerül azzal, aminek elkerülhetetlenségében – a tolerancia híveként – még reménykedett.

A nyelv a békétől a háborúig bizonyos „tudománytalansága” azonban nem e szubjektívjegyekből adódik, hanem inkább abból, hogy a kötet újságcikkekből, interjúrészletekből, körkérdésekre adott válaszokból állt össze – ami dokumentumjelleget is kölcsönöz neki. Nem megkomponált, egységes, hanem sebtében, ad hoc összeállított munka – annál azonban, amivel foglalkozik, semmiképpen sem konfúzabb.

A könyv erénye éppenséggel az lehet, hogy arra világít rá, aminek figyelembevétele elengedhetetlenül fontos az események értelmezéséhez. Bugarski műve krónika egy nyelvről, a szerbhorvátról, amelyet egy évszázad alatt a délszláv eszmék hoztak a felszínre, s amit a polgárháború alig egy év alatt tökéletesen szétvert: a nyelv maga három részre hullott szét. A szerbhorvát hajdan 22 millió jugoszláv állampolgár háromnegyedének volt első nyelve, a többieknek pedig másodikként használt nyelve. Ma viszont a térség egyetlen állama sem vállalja vagy ismeri el létezőként. A XIX. században még bizonyos szűkebb társadalmi csoportok érdeke volt e nyelv kialakítása, de maga a szerb és horvát nép is ragaszkodott az egységes irodalmi nyelv kialakításához, az 1956-os újvidéki konferencián pedig mintegy tudományos alapokra helyezik e nyelv létét, amely ekkor válik hivatalossá. Hivatalos elismerése azonban nem mentes az ellentmondásoktól. A visszásságok szemléltetése érdekében vezeti be Bugarski a nyelv formális versus funkcionális egyenrangúságának fogalompárját. Hiába ugyanis, hogy az 1974-es, ún. titói alkotmány minden nemzet és nemzetiség nyelvét egyenrangúnak tekinti – az egyenrangúság gyakorlati megvalósítása már természetes akadályokba ütközik, mert például a gazdasági élet sohasem követi az ilyen jellegű rendelkezések logikáját.2 E jelenség leírását segíti elő a nemzeti egyenrangúság megkülönböztetése a kommunikatív egyenrangúságtól, ami Bugarskinál egyszerűen annyit jelent, hogy a kisebbséghez tartozó beszélő nem másodrangú állampolgár, de ha a többséghez tartozó hallgatónak címezi üzenetét, az esetek többségében ő lesz az, aki alkalmazkodik másokhoz, s szólal meg a többségi nemzethez tartozó nyelven.

A szerbhorvát nyelv egyre inkább elterjedt a mindennapi életben is, noha az évszázadokon át használt szerb és horvát nyelv különben is számos ponton összeötvöződött. Maguk a kiejtési módozatok sem kötődtek szigorúan egy nemzethez: a keményebb ekavszkit főleg a szerbiai szerbek használják, de ott sem mindegyikük, míg a lágyabb ijekavszkit a bosznia-hercegovinai és horvátországi szerbek, a bosnyákok és a horvátok. Ezenfelül persze számtalan árnyalatról lehetne szólni, nem beszélve az országban használatos további tizenöt-húsz más nyelvről. Az említett újvidéki konferencia után teljessé vált a szocialista kultúroptimizmus, s a lingvisztikai szimpóziumokon a sokféleségen alapuló teljes egyetértésről beszélnek: szabad nyelvhasználatról a nyilvános életben, a gyakori többnyelvűség előnyeiről a közéletben. Az egyik 1986-os referátumban például ez volt hallható: Bosznia-Hercegovinában a mai napig deklarative és ténylegesen is a tolerancia legmagasabb fokát érték el.3 Ma ezt fanyar mosollyal kommentálhatnánk.

A kötet első része a háború előtt íródott cikkekből áll, melyekben Bugarski egyrészt a fenti túlerőltetett egyenlőséget bírálja – hiszen szerinte ott, ahol a lakosság háromnegyede egy nyelven érintkezik egymással, a nyelvek csak formálisan egyenjogúak, funkcionálisan azonban nem, mert a beszélők hiába egyenlők nemzeti szempontból, ha kommunikatívan nem azok. Az ésszerű változtatásoknak éppen az egyenlőséghez való dogmatikus ragaszkodás volt a kerékkötője. A Szerb Tudományos Akadémia a nyelvhasználatra vonatkozó állami utasítások összevisszaságát kihasználva hozta 1986-ban nyilvánosságra ominózus „kiáltványát” a szerb nyelv veszélyeztetettségéről, s ezzel megindult a végzetes lavina. A szerb nacionalista politikai körök támogatásával a nyelv szimbolikus funkciója elsősorban a nemzeti identifikáció terén érvényesült, míg a kommunikatív funkció – mint pragmatikai magátólértődőség – a háttérben maradt. A politikai nyelvhasználat lényegében a többpártrendszer bevezetésével sem változott meg, hiszen a hatalom birtokosai (avagy bitorlói) csak pártprogramjukat írták át: ezentúl már nem a szocializmus, hanem a nemzet ellenségeit kellett verbálisan lelőni. Mint a legtöbb politikai retorika, ez sem vált kölcsönös kommunikációvá, s kizárólag rituális szerepet tölt be. Egyoldalú maradt, célja a megfelelő eszmék propagálása, az emberek gondolkodásának és cselekvésének manipulálása és a hatalom autoritásának megerősítése. De a politikai nyelvhasználatnak is megvannak a maga szabályai: ennek területén Bugarski „tetten éri a szavakat. Austin bizonyára örvendezve fogadta volna a példákat: egy bányászsztrájk kitörésekor a köztársasági szakszervezet vezetője azt nyilatkozta, hogy „igyekeznek álláspontot elfoglalni az ügyben, ahelyett hogy konkrét lépéseket tennének; azaz itt maga a mondat kimondása maradt az akció. Az állandó szintagmák, szókapcsolatok misztifikáló és manipuláló hatása sem elhanyagolható. A „köztársaságok és tartományok” szókapcsolat állandó ismételgetése például azt sugallta, hogy azok egyenrangú államisággal bírnak, noha a két tartomány Szerbia része volt, és autonómiájukat a titói alkotmány igyekezett megnyirbálni, miközben betagolásukat többek közt nyelvi befolyásolással is erősíteni próbálta. A szerb fórumok megszokták az „albán irredentizmus és szeparatizmus” szókapcsolat használatát – minél hosszabb, minél idegenebb, annál megfelelőbb –, miközben albán irredentizmus csak az albániai nagyalbán politika szemszögéből létezhet. A szemantikai konfúzió ebben az esetben a probléma elfedését segíti annak megoldása helyett. Az érthetetlenség, a bonyolultság ezoterikussá teszi a politika nyelvét, hogy az így vonhassa ki magát az általános diskurzusból. Az átideologizált kifejezések (iskola helyett „nevelő-képző központ; igazgató helyett „magányos üzletvezetői szerv”); az ideologizált szelekció („munkások, parasztok és tisztességes értelmiségiekmintha az értelmiségiek implicite tisztességtelenek volnának); a szemantikai eltolás általi ködösítés („pozitív nulla, veszteségek szocializációja, hasznossá váló hűtlen kezelés”) ami főleg a gazdasági „eredményeket kívánja igazolni – mindez azt szolgálja, hogy az egyszerű ember számára a politika világa egyre érthetetlenebbé váljon, s hogy ő arra a belátásra jusson: legjobb, ha e világtól távol tartja magát. De a politikai nyelvhasználat ügyel arra, hogy csak annyira maradjon érthető a beavatatlanok számára, hogy a manipuláció megvalósulhasson. Aki számára érthető e nyelv, az vagy maga a beszélő, vagy a rendszer ellensége, hiszen átlátja a helyzetet. Másrészt bizonyos politikai álláspontokat sem kell explicite megfogalmazni, s ilyenformán sugallhatók bizonyos értékek: a „NATO-paktumszemben a „Varsói Szerződés”-sel negatív konnotációt hordoz, miközben a jugoszláv el nem kötelezettségi politika mindkettő ellen állást foglalt, de valahogyan csak-csak meg kellett jelölni, hogy ki a „kedvesebb”. Wittgensteinnel szólva ehhez azt fűzhetjük hozzá, hogy a politikai nyelvhasználat az egyik legzártabb nyelvjátékká vált, s ha valaki megtanulta e nyelvet beszélni, maga is egy tevékenység vagy egy életforma részesévé válhatott.4

A nyolcvanas évek második fele aztán meghozta az említett változást. Nemcsak nyelvészeti vitákban foglalkoznak a problematikával, hanem az tárgya lesz a nem szakmai közleményeknek, parlamenti és más politikai beszédeknek is. Ahogyan Bugarski leírja: előtérbe kerül a nyelv ama funkciója, hogy általa kifejezést nyerjen a nemzeti önállóság és függetlenség. Erős érzelmekkel és rossz érvekkel támasztják alá az igényt, hogy csak a cirill betűs írásmód legyen használatban. Ez már a szerb-horvát ellentétek kiéleződését vetíti előre, hiszen a horvátok a latin betűket használják, míg a szerbek – az idő tájt – mindkettőt. Azóta a szerb alkotmány csak a cirill betűs írásmódot ismeri el hivatalosnak és nyilvánosnak, azaz minden nem privát nyelvhasználatban. Ez lesz a nyilvános közlések egyedül „legális” módja az iskolában, a médiában, a gazdasági, kulturális életben, ami által olyan nevetséges helyzetek kerekedhetnek, hogy a borbély „mindjárt jövök” cetlije a kirakatban, ha latin betűkkel íródott, alkotmányellenes. A rendelkezéseknek még e recenzióra is hatásuk van, hiszen érvénybe lépésük óta a szerb neveknek fonetikus átiratban kell megjelenniük a magyar szövegekben. Bugarski itt most mégsem lett Bugárszki, mert kötete latin betűs írásmóddal jelent meg – tehát nincs ok az átírásra –, ezzel is jelezve szellemi szembenállását a rezsim irracionális és inkompetens döntéseivel szemben, továbbá kiállását a korábbi egyenrangúság mellett.

Mire az 1991 kora tavaszán kirobbanó szórványos fegyveres összetűzések az év nyarára igazi polgárháborúvá terebélyesedtek, a nyelv a maga lövészárkaiban már teljes készenlétben lapított. Bugarski egy ad hoc tipológia segédletével írja le a háború nyelvének funkcióit. Az első az új valóság megkonstruálását segíti. Addig beszéltek a szerb és horvát politikacsinálók és a tömegkommunikációs eszközök usztasákról és csetnikekről, amíg tömegesen meg nem jelentek, miközben már rég eltűntek, vagy kis csoportjaik teljesen marginalizálódtak (az önbeteljesítő próféciák szép példájául szolgálhat ez). Még feltűnőbb az összefüggés a mudzsahedinek esetében, akik ténylegesen csak pár ezer kilométerrel odébb létezhettek. Az ellenpropaganda mindenesetre addig ismételgette a nevüket, hogy a bosnyák szélsőséges harcosok ma már büszkén vállalják azt. A horvát hírközlésben az ellenség szokásos megnevezése a „jugóunitárius-szerbcsetnik banditák csoportjai lett, amiben az égvilágon minden egybemosódik, s amely megnevezés legalább öt logikai képtelenséget hordoz magában (aki jugóunitárius, nem lehet ugyanakkor Nagy-Szerbiáért küzdő csetnik).

Ami viszont e háborúban autentikusan új – a városok rombolása –, az urbicid, az megnevezetlen maradt, hiszen a harcoló felek letagadják ezt a tényt. Ez a háború nyelvének második funkciója: a valóság megsemmisítése. Számtalan érdekes eset sorolható ide: amikor a szerb belügyi egységek megszállják a szövetségi belügyminisztériumot – a televízió is bemutatta –, a két intézmény vezetői másnap megegyeznek, hogy mindössze tulajdonjogi kérdésről van szó.

A harmadik típus pedig az, amikor a nyelv nem hagyja cserben a valóságot, nem is mutatja be hamisan, hanem ellentétes értelmű szavakkal írja le – mintegy az orwelli Igazságügy-minisztérium mintájára. Mindenki tudja, mi a helyzet, de a hivatalos álláspont mégis másmilyen. A televíziós riporter „az évszázados tűzhely fegyvertelen védelmezőjével készít interjút, akinek kezében ott a kézi aknavető. A védekezés eszméjét gyorsan felváltja a felszabadításé: a hadisikereket a nyilvánosság elé kell tárni, és védekezve nehéz elfoglalni városokat. „Mirkovci védelmezői felszabadítják Vukovárt, vagy a hivatalosan mindig csak szemben álló feleket szétválasztó Jugoszláv Néphadsereg, mely legfeljebb olykor erőteljesen viszonozza a tüzet, most „felszabadítja Dubrovnikot, melyet lakói elfoglaltak – fűzhetjük hozzá ironikusan. S noha Bugarski példatára meggyőző, annyit meg kell jegyezni, hogy a nyelv e ponton mégsem olyan önellentmondó. Hiszen „a támadás a legjobb védekezés” aspektusából a nyelv ténylegesen azt mondja, ami van. Inkább csak arról van szó, hogy az ideológia nem tudja gyorsan feldolgozni a harci sikereket mint tényeket, állandó fáziskésésben van a felpörgött eseményekkel szemben, s amikor már hódítás zajlik, nem tud mit kezdeni a védőkkel.

Láthatjuk tehát, a szó nem akármilyen fegyver, ráadásul piszkos, mint a háború – mondja Bugarski. Az új szemantika képviselői leginkább a peremről jönnek – lecsúszott újságírók, akik korábban a hetipiac burgonyaárairól tudósítottak, most meglelni vélik a kiemelkedés lehetőségét: provinciális haditudósítókká lesznek, és kilogrammok helyett áldozatokról beszélnek. E nyelv „magasabb” szintjét formálják az új nemzeti vezetők, a papok s nem kevésbé az esztrádművészek és -intellektuelek. A Boszniai Szerb Köztársaságban a hivatalos nyelvhasználatból száműzték a korábban teljesen honos ijekavszki szerbhorvát nyelvjárást, s a cirill betűs írásmóddal együtt az ekavszkit, a keményebb szerbet vezették be. Az iskolákban csak így írott és nyomtatott tankönyvekből tanulhatnak a diákok. Ez a nyelv „etnikai tisztogatásának” fogható fel. Ez diglossziát fog eredményezni: a hivatalosan és nyilvánosan alkalmazott nyelv ütközik a mindennapi életben beszélttel. A fiatalabb generációkban teljes lesz a keveredés: lingvisztikai skizofréniában fognak szenvedni, ami identitásválsághoz és a társadalmi alsóbbrendűség érzetéhez fog vezetni: hiszen az otthon megtanult nyelv fentről lenézett, és nemzeti szempontból idegennek minősül, s egy nacionalista nemzetállamban az a paradox szituáció áll elő, hogy az archaikus, „igazi” népi nyelvet beszélők másodrangú polgárokká válnak. A BSZK vezetői azonban nemcsak nyelvi úton ügyelnek a nemzet tisztaságára, hanem egyebek közt a vegyes házasságok betiltásával is, ezáltal a fasizmus legszörnyűbb periódusára emlékeztetve.

Persze a másik fél is „újbeszél”-jének megteremtésén fáradozik. A bosnyákok szarajevói kormánya stratégiai kérdésként kezeli a nyelv ügyét az „egy nemzet – egy nyelv” jegyében, a horvátok pedig tűzzel-vassal írtják a szerb jövevényszavakat, a turcizmusokat, de még a bevett nemzetközi kifejezéseket is! Ennek megfelelően az autó már samohod (azaz önjáró), a villamos munjovoz (villámjárat), a helikopter pedig zrakomlat (légcsép) néven jelent csak meg a nyilvánosság előtt. Így érthető, hogy az újságírók cikkeik megírása után a friss horvát-horvát szótár segítségével kroatizálják írásukat. (A jelenleg jobboldali többségű francia parlament is hasonló szellemiségű törvény segítségével igyekszik megzabolázni a nyelvet – támadásait elsősorban az angol jövevényszavak ellen irányítva.) Bugarski munkája talán értékesebb lenne, ha a másik két nemzeti törekvés jelenségeit is figyelembe venné – tehát nemcsak a szerb oldalét. A három nyelv átalakulása ugyanis számos ponton rendkívüli hasonlóságokat mutat, s – a politikai rokonszenveket félretéve – mindhárom háborús nyelv a totalitarizmus retorikáján alapul. Pedig a szerző maga írja le, hogy a kommunista totalitarizmus retorikája csak a felszíni verbális ornamentikában, azaz frazeológiájában, terminológiájában alakult át (tehát a mélyszerkezet mind a három félnél azonos maradt, így jellegénél fogva zárja ki a kommunikációt mind az alattvalókkal, mind az ellenséges felekkel). Amíg e három nyelv nem változik meg, addig csekély a remény, hogy bármilyen ésszerű megegyezés szülessen. Az már vitatható, hogy milyen viszonyban áll a totalitarizmus és a háború nyelve egymással, hiszen a totalitarizmus mindig háborúban van vagy éppen készül rá. Bugarski elemzésében a háború nyelve azonban a totalitarizmus retorikájának legexplicitebb és legdrasztikusabb formája. Ugyanakkor magának a háborúnak a hatására is diktatúrává válhat egy rendszer, mely korábban viszonylag demokratikus volt. A nyelv satuba szorul, s megbomlott belső koherenciájával a hatalmasok oldalára áll.

Azt persze sohasem fogjuk eldönteni, hogy a nyelv mennyire fontos. Tudjuk, hogy szerepe elsőrangú, de hogy belső ellentmondásai mit engednek meg és mit nem, az megint csak nem határozható meg bizonyossággal. Tíz év múltán azonban remélhetőleg tudni fogjuk már, hogy az érintett rendszerek változtak-e meg, s ezáltal olyan nyelvet hoztak létre maguknak, amely nem zárta ki eleve a másikkal való megegyezés lehetőségét, vagy pedig a nyelvi racionalizációtól függetlenül született mindenki számára elfogadható megoldás. Ranko Bugarski – korábbi csalódásaitól függetlenül – valószínűleg az első verzióban fog hinni. Jóhiszemű ragaszkodás ez bizonyos erkölcsi alapelvekhez. Mindenesetre arra a kérdésre, hogy „de mégis, miképpen fogunk majd beszélni?, Bugarski rezignáltan idézi Wittgenstein Tractatus-ának közhellyé silányodott 7. tételét, kibővítve azzal, hogy nemcsak a nyelv az, amely meghatározza, miről lehet beszélni, hanem hozzá képest külsőleges erők is – azaz a politika, a háború – durván beleszólnak abba, hogy miről kell hallgatni.

 

Jegyzetek

 

1. Szvenka Babity, Híd, 1993. szeptember, 626. o.

2. A funkcionális egyenrangúság erőltetésének negatív hatásai is lehetnek: érdekes adalékként szolgálhat erre a vajdasági magyarok nyelve. Ugyanis a vegyes etnikai összetételű községek önkormányzataiban minden iratot lefordítottak magyarra is. A túlterhelt fordítók persze nem tudták munkájukat a kívánatos szinten elvégezni, s rossz fordításaik hatása kisugárzott először a politizáló, majd az egyéb beszélők nyelvhasználatára is.

3. Dusán Jovity: A szociolingvisztika perspektívái Jugoszláviában . In: (szerk: Bugarski) Nyelv a társadalmi környezetben. Újvidék, 1976 (szerbhorvátul).

4. Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Bp., 1992. 30. o.

Horváth György