EGY BARÁTSÁG TÖRTÉNETE

 

Szerb Antal (1901–1945) és D. M. Pippidi (1905–1993) között a korkülönbség, mely születésük dátuma között kicsi volt még, később megnövekedett: apám kétszer olyan sokáig élt, mint barátja. Találkozásuk kedves, gyöngéd emlékét azonban nem fakították el az évek. Valahányszor párizsi tanulmányairól beszélt apám, mindig szóba hozta Szerb Antalt.

1929-ben ismerkedtek meg a Bibliothèque Nationale-ban. Amikor magam is eljutottam a könyvtárba, édesapám kérésére megnéztem a 251. számú helyet: többnyire ott dolgozott. A hatalmas, jéghideg olvasóteremben kis változások történtek időközben: eltűntek a tintatartók a „Bibliothèque Impériale” felírással és III. Napóleon nevének kezdőbetűjével fedelükön, s az emeleten, a kéziratolvasóban az igazgatóság bevezette a villanyvilágítást, amit sokáig halogattak a tűzvésztől való félelmükben. Elképzeltem, hogy a két fiatalember, miután többször is egymással szemben ült a könyvtárban, hogyan elegyedett szóba. Mint az egyik levélben olvasom, a könyvtár hatkor zárt; Szerb Antal ilyenkor hosszú sétára indult apámmal a Szajna bal partján, s meg-megállva a bukinisták ládái előtt, hazakísérte rue des Bernardins-i szállodájáig: a szálloda neve, hajói emlékszem, stílusosan Hôtel de l’Europe volt. Később apám vacsorázni ment, egy tejeskávét meg egy rongyoskiflit evett – ennyire futotta pénzéből -, majd a Sorbonne könyvtárába indult, mert az éjfélig nyitva tartott; itt pillanthatta meg olykor Julien Benda magas homlokát és ősz haját. A Quartier Latin tele volt pittoreszk figurákkal, például volt ott egy öregúr, aki felfedezte a primitív nyelvet. No meg szép lányok is voltak.

A két fiatalember olykor kirándult Párizs környékére. 1930. július 7-én, nem sokkal apám hazaindulása előtt, Fontainebleau-ban jártak. Egy másik alkalommal Chantillybe ruccantak ki, megnézték a Condé hercegek kastélyát, a képgyűjteményt, a csodálatos, melankolikus parkot. Anne de Montmorency connétable, az ősrégi kastély építtetője szobrának alapzatán olvasták azt a nagyzoló feliratot, amelyre Szerb Antal utal egyik levelében („Annatus Monmorantius”): vakációzó filológusok tréfája. Jól érezték magukat, fiatalok voltak, s szegények ugyan, de vidámak. Levelezésük gyakran céloz szerelmeikre – volt köztük szenvedélyes lobogás, volt futó kaland is. Egyetlen dolog nyugtalanította őket: a politikai helyzet alakulása.

1931-ben Szerb Antal már „szörnyűséges történelmi elő érzetei”-ről ír. Merre tartunk? – kérdezi. Baloldaliak voltak mindketten, de a kommunizmusban egyikük sem bízott, kritikus szemmel nézték. A nagy veszély persze jobb felől fenyegetett, és Szerb Antalt természetesen érzékenyen érintette az antiszemitizmus. Volt egy közös barátjuk, magyar zsidó, Rónai Pál, ugyancsak filológus, aki túlélte a háborút, minthogy elképesztő megpróbáltatások után, amelyeknek során egész családját elveszítette, sikerült Brazíliába menekülnie. Apám összebarátkozott az 1896-ban született Conrad Chapmannel is, a bizantológussal, John Jay Chapmannek, a Harvard Egyetem elnökének fiával, aki amerikai létére rokonszenvezett a nácikkal. Amikor összeismertette Szerb Antallal, Chapman barátságtalanul fogadta: egy zsidó! „Le Seigneur lui-même les a maudit trois fois!” Apám megpróbálta védelmébe venni Szerb Antalt, akinek csodálta az intelligenciáját, de Chapman gonoszul azt mondta: „Kétezer éve ócska ruhákat adnak el mint vadonatújat, nem csoda, hogy ettől kifejlődött az intelligenciájuk.” Párizsban ritka volt az ilyen kellemetlen találkozás, de hazatérése után Szerbnek már csak nagy nehezen sikerült habilitáltatnia magát Szegeden. Utolsó leveleiből, melyeket az Anschluss után írt, kitűnik, milyen aggodalommal figyeli az eseményeket.

Amikor kitört a háború, a két barát már kilenc éve nem találkozott: ez a levelezés is annak köszönhető, hogy az 1929–1930-ban együtt töltött néhány hónap után messze éltek egymástól. Apámnak, akinek párizsi ösztöndíja megszűnt, minthogy a román állam kénytelen volt takarékossági intézkedéseket hozni, 1931-ben sikerült a római Román Iskolába kerülnie; ez az 1921-ben alapított intézet volt az első külföldi román tudományos intézmény: részint presztízsokokból létesítették, részint avégett, hogy elősegítse a történelemmel, művészettörténelemmel, klasszika-filológiával foglalkozó tudósjelöltek képzését. A Rómában töltött évek még erősebben meghatározták apám életét, mint a párizsi esztendők. Tartós barátságokat kötött Rómában, és igen nagy hasznára volt az a tudományos-kulturális közeg, amelyben élt. Első tanulmányait elküldte budapesti barátjának, így Tacitusról és Tiberiusról szóló doktori értekezését, valamint azokat a tudományos dolgozatait, amelyeket később, 1944-ben két kötetben gyűjtött össze (Autour de Tibère, Recherches sur le culte impérial). Szerb Antal is tájékoztatta barátját munkáiról, persze abban a jellegzetes ironikus stílusban, amit az angolok „self-deprecating”-nek neveznek. Így ír A Pendragon-legendá-ról (1934), az Utas és holdvilág-ról, melyet 1936-ban kezdett el, és amely a következő évben jelent meg, valamint A magyar irodalom történeté-ről (1934).

Apámnak, jóllehet igen szoros, bizalmas barátság fűzte Szerb Antalhoz, 1939-ig nem állt módjában, hogy bármit is elolvasson abból, amit barátja Irt, minthogy ezek mind magyar nyelvű könyvek voltak. Az első és utolsó Szerb Antal-könyv, amit ismert, a kávébarna-sárga fedelű Die Suche nach dem Wunder volt – most én őrzöm. Rónai Páltól, jóval később, két könyv érkezett, portugálul, s ritkán, nagyon ritkán egy-egy levél egészen három éve Brazíliában bekövetkezett haláláig. Szerb Antal rettenetes haláláról apám csak 1946-ban értesült, ugyancsak Rónaitól. Egy budapesti nemzetközi konferencián egy magyar kollégájától hallott azután az Orpheus az alvilágban-ról, Szerb Antalnak a táborban írt tragikus verséről.

A háború után apám Bukarestben folytatta Iaşiban elkezdett egyetemi pályafutását: 1948-ig a görög és latin irodalom tanára volt, majd 1973-ig ókori történelmet és epigráfiát adott elő. Az új rendszerben hosszú ideig nem utazhatott külföldre – egészen 1960-ig –, sőt 1954-ig nem is publikálhatott. Mint szakembert azonban tiszteletben tartották, csak 1959-ben került veszélybe, amikor brutális politrukok vezényletével a nyilvánosság előtt csúnyán megalázták. Ebben az évben jelent meg az Iliász és az Odüsszeia román fordítása az ő bevezető tanulmányaival. Ezekben a tanulmányokban, akárcsak a Contributiile la istorie veche a romăniei (Adalékok a régi  román történelemhez, Bukarest,

1958, 1967) vagy az Epigraphische Beiträge zur Geschichte Histrias in hellenistischer und römischer zeit (Epigráfiai adalékok Histria történetéhez a hellenisztikus és görög időkben, Berlin, 1962) című műveiben, megőrizte fiatalkori könyveinek nagy tudásra épített egyszerű, nemes eleganciáját. 1965-ben lefordította Arisztotelész Poétiká-ját, ahogyan húsz évvel előbb az Eleaták töredékei-t. Egyre jobban vonzotta a kutatásnak az az ága, ahol még igen sok volt a tennivaló: a dobrodgeai régészeti ásatások során előkerült görög és latin feliratok kiadása. Még ez a tudományos terület sem menekedett meg teljességgel a cenzúrától – ezt akkor tudtuk meg, amikor a politikai biztos, akinek az volt a feladata, hogy kimutassa a szláv jelenlétet román földön, nem engedélyezte a római kori feliratok kinyomtatását: „Vidd el Mussolininek, adja ki ő!”

Idővel változott a helyzet. Apám még megérhette, hogy 1983-ban megjelent a histriai feliratok gyűjteménye: harminc évig dolgozott ezen a kritikai kiadáson. Mint ókori vallástörténészt és a Fekete-tenger környéke hellén gyarmatosításának szaktudósát nemzetközi tekintély övezte: a princetoni egyetem visiting fellow-ja volt, a genfi egyetem visiting professorja, a lyoni és genfi egyetemdoctor honoris causája, az Académie des Inscriptions et Belles-Lettres, a Brit Akadémia, a német és osztrák régészeti intézet levelező tagja, a Klasszikus Tanulmányok Nemzetközi Szövetségének elnöke. tíz éven át (1971–1981) a bukaresti Régészeti Intézet igazgatója is volt.

Nemo ante mortem beatus, figyelmeztette 1933-ban Szerb Antal. Mindezek a megtiszteltetések, amelyekhez csak 1990-ben járult a Román Akadémia tagsága (1963-ban választották levelező taggá!) természetesen nem jelentettek mást a számára, mint a munka kötelezettségét – ennyit, nem többet. Az igazi örömöt mindig is boldog családi életében és egészen kivételes baráti kapcsolataiban találta meg. Utolsó éveinek nagy keserűsége volt, hogy csaknem teljesen elvesztette látását, s ez megakadályozta a munkában, sőt abban is, hogy elővegyen egy-egy kötetet abból a sok ezer könyvből, mely körülvette. Néha megkért, olvassam fel Szerb Antal leveleit. Most, amikor sajtó alá rendezem őket egy magyar folyóiratnak, úgy érzem, hogy ezeknek a leveleknek segítségével sikerült igazából megismernem az apámat, azt, aki ifjúkorában volt, hiszen első emlékeim róla abból az időből származnak, amikor már elmúlt negyvenöt éves, tehát annyi idős volt, mint amennyi én vagyok most.

Szerb Antaltól voltaképp sohasem szakadt el. Vannak könyvek könyvtárában, amelyek alighanem baráti beszélgetéseiknek köszönhetően kerültek oda. Egy Liam O’Flaherty-regény, egy Thomas Mann-regény, amit Rómában vásárolt (Le Storie di Giacobbe), talán ezért vette meg Huxleyt is, akiről ugyancsak szó esik ezekben a levelekben, valószínűleg ezért Céline Mea Culpá-ját is, Semmelweis életrajzával, akiről apám mindig csodálattal beszélt nekem.

Most, erre a példás összetalálkozásra gondolva azt hiszem, igaza volt Szerb Antalnak, amikor barátságukat az Iliász ama két hősének barátságához hasonlította, akik ádáz harc közben fegyvert cserélnek. De Glaukosz e fegyvercsere miatt hal meg Diomédész helyett.

 

Andrei Pippidi
(Réz Pál fordítása)