Bertók László

HOMLOKÁHOZ AZ ÜRES POHARAT

írói jegyzetek

 

Mi ez? Egy villanás, egy ötlet, egy mondat, két mondat és kész. Elszakad a szál, ellebben a függöny, vége. Sodor a huzat, az ár, és mintha nem is törődnél vele. Hagyod, hogy elmúljon, elvesszen, lobogjon, betemessen. Valami kis lelkiismeret-furdalás, félelem, persze van. Mi lesz ebből? A régi reflexek, a régi tudás működnek még, de erőtlenek, késedelmesek, belenyugvók. Mintha elfogadták volna a megmásíthatatlan törvényeket, amelyek irányítják őket. Így kényszerít térdre? Kicsinyesként? Hogy forog a kerék, de már nem a te tempód, irányod, lélegzeted szerint? Egy meg egy, az kettő. Két alma meg három körte, az öt gyümölcs. Induljunk a kályhától! Mint a beteg, aki újra tanul beszélni, járni. Alany plusz alany egyenlő állítmány. Pokolba a metaforákkal, az álruhás gondolatokkal, a sorok közötti sorokkal, a romantikával. Bele a pofájukba!

Türelem, türelem. Megszemlélni, körbejárni, megsimogatni, kézbe venni! Egyenként, alaposan. Most az egyszer nem kapkodni el, nem félni! Nem nagyképűsködni. Leltározni! Mi van, mi nincs. Hogy hogy is állunk. Miféle, mekkora, mire jó, kié? Nem vágnak-e halántékon, miközben? Tehát most sem önfeledten, hanem körben és hátrafelé is. Kicsit passzívan. Érzékszervi szinten. Hogy amíg ésszel, addig is valami őrség. Aszó menekülés. A könnyebbik út. Megint. Lehetne hallgatni. Elhallgatni. Annyi mindent elfojtottál, belefojtottál, elfojtottak, belefojtottak, hogy nemcsak a gatya, hanem a tudatalatti is tele. Kigombolni, kitisztítani. Lemenni a titkokig, a befedettig, a gyerekkorig. Betegek gyógyítanak betegeket. Jó, mi?

Ó, hogy gyűlölöd az írást. Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé, elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka. Rosszul emlékezel? Akkor is elszállt, de millió volt belőle, azonnal a helyére villant a másik? Most mintha sem itt tartani, sem visszaparancsolni nem lehetne, nem tudnád. Csak magától száll vissza néha. Szeszélyesen, titokzatosan, ijesztően. A kéz lett lassúbb? Az ujjak? Az idegszálak kuszábbak, döcögősebbek? Valaki okoskodik közben? Ellenőriz? Felülbírál? Akadékoskodik? Az agy nem ura többé a testnek? A gondolatnak sem? Csak az elakadásjelző lámpa villog, s egyfolytában akar világítani? Fölvillan, kialszik? S még valami állandó fényesség is van körülötte, mert az egyik sugárnak a farka, a másiknak meg az orra összeér?

Könnyű a grafománoknak, akiknek a tollúk hegyén az agyuk. Az egyik betűből kibújik, kiugrik, kiloccsan a másik. A papíron élnek, halnak, szaporodnak. Nincs bennük aggály, gát, nincs szájuk, nyelvük, arcuk, csak a tinta van, a festék van, a grafit van. Folyik belőlük, mint a pókból a fonál. Csillogó, hosszú, lehet lengeni rajta. Fölfutni, visszacsúszni, otthon lenni, boldognak lenni. Miközben ott feszül, kavarog a világmindenség, mindennek helye és neve van, csak ki kell mondani. Csak hagyni kell, hogy kicsússzon. Egyik sejt hozzáér a másikhoz, és kész.

Sajtószabadság van, mindenki azt ír, amit akar, s minél nagyobbat hazudik, minél nagyobb tekintélyt sért, minél nagyobb a botrányszag, annál nagyobb a szenzáció. Viszik a lapot. Az igazságnak egy kis szelete, sőt a látszata is elég, hogy hatalmas port lehessen verni, akkorát, hogy a teljes igazság többé ki se látszódjék belőle, alóla. Mindenki, az újságírója, szerkesztője, olvasója, mindenki úgy érzi, hogy jogos törlesztenivalója van, hogy minél inkább odamond, helyet ád az odamondásnak, annál jobb az újság. Legfeljebb helyesbítést kérnek, helyesbítenek. Telik a lap, hízik az ügy, feszültség van, nő a példányszám. Ez mindennél fontosabb. Minél többet, minél gyorsabban. Pénzt, pénzt, pénzt! Hazugság, csalás árán is. Amerikát! Most, egyszerre! A világ minden nőjét. „A világ minden nőjét megdugni nem lehet, de törekedni kell rá” G. Amado, azt hiszem. Az egy szép program volt.

„Politika és irodalom, politika és művészet között talán nincs is olyan éles határvonal, mint azt némelyek, nagy művészek is hirdették, hirdetik. Csak a rossz politika és a jó művészet között van. (Esetleg a jó politika és a rossz művészet között?) Érthető, hogy a hazug, öntelt, erőszakos politikától, a diktatúrától elhatárolja magát minden valamirevaló művész, hogy fenntartásokkal, óvakodva fogadja el tőle nemcsak az elismerést, hanem a levegőt is, de előfordulhatnak korok, helyzetek, pillanatok, hogy a jobbra törekvő politika nem csupán deklarálja, hanem csinálja, csinálni is igyekszik, amit hirdet, s eredményei is látszanak. Nos, elképzelhető, hogy effélét némely író, művész támogathat, szolgálhat. Persze kötelességeként senki sem írhatja elő neki, s nem róhatják meg érte, ha a tollnál, papírnál marad. S ha a helyes arányt megtalálja, a politizálás még a műve javára is válhat, hiszen a »nép« először meg akar élni, csak azután olvas verset, megy színházba, koncertre, azután filozofálgat.” Idézet bezárva.

„A nép úgy gondolja”, „a közvélemény szerint”, s effélék naponta az újságban, rádióban, tévében. Magabiztos, erőszakos riporterek, kommentátorok, profi politikusok szájából. Ki ez a nép, ez a közvélemény? A családjuk? A munkahelyük? A többi újságíró? A többi újság, s amit abban olvasnak? A közvélemény-kutató intézetek mintavétele, ezer vagy ötezer ember véleménye? Néha manipulálva már a kérdések föltevésével is? Az a néhány száz (?) mindenhez hozzászóló, grafomán levélíró, aki újságba, rádióba, mindenhova beír, mert magányos, mert nagyokos, mert közlési kényszere van? Ok a nép? Hányadrésze a népnek? Ezredrésze? Tízezer ember? Mégis milyen jól hangzik, hogy „a nép”, mennyire meg lehet etetni vele a többit. Akiknek, ha más a véleményük, még bűntudatuk is lehet, hogy lám az egész nép úgy, ők meg másképpen. Ha meg ugyanaz, akkor meg büszkék lehetnek, hogy lám ők is, mint a többi, hogy milyen okosak, bátrak, közösségiek.

Igyekvő-okoska újságírónő kérdezgeti a rádióban az író-történész-mindenest Széchenyi István Magyar játékszín című írásáról. Csodálkozik, többször is, hogy Széchenyi milyen okos volt, milyen tájékozott, mennyire korszerű, ma is érvényes gondolatokat vetett papírra. Honnan tudta mindezt? stb. A válaszoló azzal mentegeti a grófot, hogy nagyon művelt s a saját korában például az egyetlen képzett közgazdász volt a főurak között. Bejárta a világot, minden érdekelte, mindenről véleményt formált, mindenen mozdítani próbált, ha annak szükségét látta. (Lehet, hogy ezt a mondatot már csak én írom ide.) De hát miért hiszi azt a mai ember, hogy okosabb, sokkal többet tud, „felnőttebb” a régieknél, amikor legfeljebb csak mást tud? Rengeteg dolgot nem tud, amit ők tudtak, s rengeteget igen, amit ők nem. Az aktív s különösen a fiatal generáció a régi korok embereit az éppen élő öregekkel azonosítja? Akik többségükben már nehézkesek, konzervatívok, bugyuták, gyengék, alkalmazkodni képtelenek, s öt-hat évtizeddel korábban, a gyerekkorukban, ifjúkorukban élnek inkább, mint a jelenben? De hát már azzal sem azonosak.

A rádió, a tévé, az újság – ahogy el akar téríteni, ahogy megragad, lökne bele az eseményekbe. A történelembe? Nem akarsz lemaradni, kimaradni, hitványabb lenni a többinél. Szeretnél tudni mindent. Benne, de legalábbis a közelében lenni. Kíváncsi vagy. Úgy érzed, s folyton mondják is, hogy a te ügyed, hogy rólad van szó. Milyen jól fogalmaz, hogy odamondja, mennyire helyetted is mondja, milyen igaza van! Ráállsz a sínre, fölülsz a kocsijába, hagyod, hogy vezessen, vigyen magával. Aztán egyszer csak hoppá. Rádöbbensz, hogy te nem oda akarsz, hogy neked magadnak is van, hogy benne vagy a csőben. Lekapcsolod, eldobod, kimégy. Aztán másnap, másutt újra megkörnyékez. Hívatlanul, erőszakosan, agyonverhetetlenül. Mindaddig, amíg hátat nem fordítasz neki. Hiszen te csak a tényekre vagy kíváncsi, s a valódi összefüggésekre, amit vagy elfogadsz, vagy magad találsz ki. Te akarod eldönteni, saját véleményed van, lesz. Éppen elég, hogy nem lehetsz ott mindenütt, s messziről jött embereket kell meghallgatnod.

Megy szét darabokra a világ. Minden darabja villog, kerekül, egésznek mutatja magát. Odatartja a hátát, az arcát, ahonnan a nap süt. Könnyű meghülyülni, játszani a közepét. Hagyni, hogy megtörténjen. Hogy szétszakadjon, összekapcsolódjon. Ebben éli ki magát, ettől van. Lüktet. Most éppen szét. Persze tapad, ragad egymásra, szakítaná, szakítja az elevent, nem érdekli, nem érez semmit. Mi az, hogy ember, hogy egy ember, hogy történelem? Harminc év? Ötven év? Átfordul önmagán, mint a hullám taraján a víz, s egyszer csak az alja van fölül, befelé nő a szőre. S mondják, hogy ettől van, attól van, hogy ez csinálta, az csinálta, merthogy semmi sincsen csak úgy. Az ügyesebbjének már lajstroma, igazolása, történelemkönyve van. Hogy ő mit, mikor, hol, hogy ő maga is. Hogy többet, mint a többi. Százötven évet mondogattak. Arra volt már példa, szép kerek szám, megállt a nyelv hegyén. Hogy majd a harmadik vagy a negyedik nemzedék. Hogy talán nekik. Addig kihúzni valahogy. Ezt bele a percbe, a génekbe, a szavakba, sóhajokba. Aztán egyszer csak varázsütésre. Recseg, ropog, összeomlik. Most akkor mi van? Mi azokkal, akik hozzászoktak, hogy legkevesebb ketten vannak? Egyikük, egy arcuk, nyelvezetük, kapcsolatrendszerük kifelé: munkahelynek, utcának, szertartásoknak, ünnepeknek – másikuk, az igazibb, a féltettebb, a tisztább, teljesebb, az meg befelé: családnak, barátnak, jövőnek. Harmadikuk önmaguknak. Negyedikük… Ötödikük… Csak most látják, hogy…

„Mint lánctalp alatt az ima” – ez egy verssor lehet, lehetne. Ilyen rímekkel: Litvánia, Szlovénia, technika, mánia. 1991. július 1 l-e van. Maradjunk a mániánál. A nagyhatalminál. Persze lehet, hogy ez nem is az, hogy pontosabban kellene fogalmazni. Volt, ugye (van, bár a végét járja), a „kétpólusos világrendszer”. A két nagyhatalom felosztotta a világot. Aztán vicsorogtak egymásra, alkudoztak. A többi csak azért érdekelte őket, hogy megszerezhetők-e, kivel vannak. A picik se nem osztottak, se nem szoroztak. Pláne, ha benne voltak valamelyik nagyobbnak az udvarában, zsebében, gyomrában. Most meg, hogy „Európa beteg embere”, a nagy SZU gyengélkedik, s támadnak föl kisebb-nagyobb hatalmak, rendeződnek át az érdekviszonyok, lám a kicsik is megszólalnak, megszólalhatnak, fölállnak, behúznak egyet-egyet a vén dögnek, otthagynák, lennének mind a maguk urai, szabadok, függetlenek. Csakhogy elég egy tüsszentés, egy mancsmozdulat, s oda a remény. A másik nagynak, a többi nagynak meg lám, lám nem is hűlt még ki annyira a kása, s könnyebb biztatgatni, ígérgetni, beszélni róla, mint hozzáfogni az evéséhez vagy fölrúgni a tálat.

Jaj, Kosztolányi zöld tintája! Meg a Takáts Gyuláé! Vajon Takáts Gyula azért írt-e zöld tintával, mert a Kosztolányi azzal? Mézöntő című kötetét, a könyvet, amivel életedben először, 1958-ban bekopogtál hozzá, a kaposvári múzeum igazgatói szobájába, zöld tintával dedikálta. „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon…” Későbbi zöld tintás levelei. Most is jókedved lesz, örülsz, ha rájuk nézel. Miért nem írsz, zöld tintával? Miért nem írtál soha vagy legalább 1958-tól azzal? Volt osztálytársad, aki 1956-ban az USA-ba emigrált (disszidált), ő is zöld tintával onnan. Úgy hírlik, homokos lett, de nem lehet összefüggés. Aztán az ávósok. Ők is zöld tintával körmölték a szövegeiket, lefoglalt verseidre a záradékot. Azzal is íratták alá, hogy elismered, hogy a verseket te követted el. Ez még 1955-ben. Ezért nem írtál sohasem zöld tintával? Hogy most is végigfut a hátadon a hideg? Vagy csak azért, mert Kosztolányi szerint is „legszebb a sárga”} Ami talán nincs is?

Galambcsapat a téren. Szedegetik a magot, etetik őket. Ha valaki átmegy közöttük, felrebbennek, aztán visszaszállnak, illegnek-billegnek, jól elvannak. Előbb-utóbb mindnek jut szem, dödögnek, bubognak, hajlonganak egymás előtt, félrekapják a csőrüket, ha valamelyik ügyesen eléjük vág. Egyszerre repülnek föl, szállnak le, a világ jó. Itt még egyiküket sem kapta el a kutya, a totyogó kisgyerekek elől a földön, a kövön szaladnak el, föl se szállnak. Szürkék, kedvesek. Néha egy-két fehér is, vörösestarka is föltűnik közöttük, de aztán többé nem látni. Hozzátartoznak a térhez, mint a tornyon a kereszt, mint az örökös jövés-menés vagy a háttérsugárzás. Bátrak, ügyesek. Miért, hogy a középszert juttatják eszedbe? Ami akkor van, marad meg, akkor erős, ha együtt van, ha összefog, s ha ekképpen valakit, valamit, aminek igazi ereje van, ha egy effélét maga mögött tudhat. Az efféle többnyire lenézi őket, s ha a kedve vagy az érdeke úgy kívánja, el is pusztítja, de mindenképpen kihasználja. Dicsekszik velük. Kérem, ezek itt… De az, hogy ők tartanák meg a világot? Nevetséges. Legfeljebb konzerválják, elteszik a jövőnek, aki fölnyitja majd, ha nem lesz friss hús.

Az igazi erő nem azé, aki megaláz, megöl, uralkodik. Az igazi erőnek ő csupán eszköze, jele, végrehajtója, gyenge utánzata, látható árnyéka. Az igazi erő úgy segít vagy pusztít el, hogy abban a pillanatban nem is tudsz róla. Nem csörtet, nem ordibál, nem vagdalkozik, hanem összehúzza magát benned, legalul, s figyel, hogy észreveszed-e. Ha nem akarsz már semmit tőle, semmi ráadást, semmi különlegest, akkor magától megmutatkozik, jelzi, hogy ott van, de inkább csak mások látják meg, érzik meg rajtad. Abban a pillanatban, amikor nem követni, hanem irányítani, befolyásolni akarod, abban a pillanatban elgyöngül, eltűnik, magadra hagy. Miért akarsz erősnek látszani, ha nem vagy az? Miért hagyod, hogy sablonok, butaságok, magakellető közhelyek, végig nem gondolt mondatok csússzanak ki a szádon, ha sablonokat, butaságokat kérdeznek tőled? Miért hagyod, hogy uralkodjék rajtad, s ha beengedted, s ha ott összevisszaságot talált, vagy összevissza dobált, kevert mindent, miért kevered vele együtt magad is? S utána miért bánt, miért szegy elled? Ha megöl, akkor mi van? Micsoda tévedés, hogy ha elhajolsz, elbújsz, elszenveded, hogy akkor követed a törvényt. A világ nem a szenvedéstől és a rafinériától, a világ önmagától van. Az igazi erő nem azért csoportosul, keveri, öleli-öli egymást, hogy győzzön, azért csak, hogy megvalósuljon. Ebben a viszonylatban az, hogy elhatározom, hogy kijátszom, legyőzöm, megsemmisítem, annyi csak, hogy fogalmam sincs róla, mi történik.

Az erő vonzza az erőt. Ahogy az anyag távolodik a középponttól, úgy nő, lesz mindig nagyobb az erő, úgy van szükség egyre nagyobb erőre, hogy az egész együtt maradjon, s hogy amikor már minden a legtávolabbra került, vissza lehessen rántani. Ha volt Nagy Bumm, lesz Nagy Reccs is, ez nyilvánvaló. Lüktetés az egész, s most éppen széttart, megy el messzire. De eddig a kettő között volt valami, volt a világmindenség, ahol azért így-úgy megtörténtek a dolgok. S lehetett emlékezni. Voltak, akik emlékeztek. Most csak az van, hogy kételkedem benne. Csak a talpak alatt van, a rezgés, az erőtlenség, a tétova erre-arra, s a hiú remény, hogy innen kezdődik majd a visszafelé, s hogy megfeszítem magam, és megáll.

Meddig élnek a tanulságok? Lehet-e tanulni a történelemből? Úgy, hogy az egyik nemzedék áthagyományozza őket a másikra, az a harmadikra és így tovább. Hasznosíthatók-e az effélék? Meddig? Miképpen? Amit az egyén megélt, az bizonyára beépül az idegekbe, reflexekbe, magatartásba. De mit lehet ebből másnak átadni, mit képes átvenni belőle más azonkívül, ami az ivarsejtekkel beléje kerül? Mi kerül az utódokba? Nem a világmindenség rezgése-e csak, ami éppen akkor, ott és úgy? Mennyi őrültség. S minden megismétlődik. Vallások, filozófusok, döglegyek. Ha a tanulságok működnének, és mindenki ismerné őket, sőt egyetértene velük, jobb lenne-e? Egy nagy, langyos állóvíz lenne. Emberi lenne. Humanista. Csak semmi értelme, ereje, célja nem lenne már. Az okosok, persze. Meg a politikusok. Hogy legyen mire hivatkozni. Talán azzal, hogy a nagy, új információtárolók az emberi idegsejteknél is esendőbbek, talán kiderül, hogy tanulság nincs is. Csak erő van. S szemben is erő.

Vonzások, taszítások, elhatárolódás, hódítás, veszteség, sértések, megalázkodások, erők és ellenerők, mennyi idő és mennyi tér, öröm és fájdalom kovácsol egy emberré, egyetlen emberré, aki erősebb a másiknál, gyengébb a harmadiknál, aki folytonosan nyer és veszít, akinek össze kell szednie, markolnia önmagát, hogy megint fölálljon, nekifogjon, de aki annál is többet akar, győzni, magáévá tenni azt is, amire nincs is szüksége, de ami által több lesz a többinél, ami miatt elismerik, csodálják, s talán nem is őt, hanem az erőt, ami összegyűlik benne. S nem tudni, hogy mekkora részben a saját akarata révén, s mekkora részben a véletlen s a rajta kívülálló erők együttműködése, szembenállása által, akik, amelyek évek, évszázadok óta próbálgatják, készítik elő, s maguk sem tudják, hogy éppen mikor és hol, de egyszer csak hirtelen együtt van, úgy van együtt, hogy megvalósulhat, s minthogy megvalósul, be is végzi önmagát.

A félelem délután jön. Két, három óra tájban, amikor máskor, legtöbbször aludni szokott. Ha csupán tíz percet, félórát is. Most nem tud. Már több napja nem. A délelőttöket elvacakolja fontosnak vélt dolgokkal, néha csak egy levelet ír meg, s máris dél van. Közben belenéz egy-egy könyvbe, s rádöbben, hogy nocsak. Járkál a lakásban, eszébe jut ez is, az is, de semmi sem ragadja magával, nem kapja el igazán. Ki-kinéz az ablakon, jön a postás, búg a szellőző, fúrnak valamit a szomszéd házban. Rengeteg mindent csinálnia kellene, csinálhatna. Ideges. Biztos valami rossz hír jön. Gyanakszik. Mintha mindenki nyitott bicskát szorongatna, aki mögötte megy az utcán, s bármely pillanatban belevághatja. Mintha folyton át akarnák verni. „Aki attól fél, hogy becsapják, azt be fogják csapni.” Hm. Este még rosszabb. Azelőtt ott volt a tévé. A híradónál bekapcsolta, fél nyolctól fél tízig, fél tizenegyig eltelt az idő. De most a híradó minden este ugyanaz. Megszegték, lelőtték, elfogták, leváltották, felmentették… Lehet, hogy azelőtt is, csak akkor úgy érezte, hogy köze van hozzá? Hogy nem csupán a hírszerzők, hírszerkesztők, bemondók, politikacsinálók kemény igyekezetét látta, hanem a valóságot is, ami a bőréig ért? S hogy a valóság most is ott van, csak sokkal többet tud róla, mint amit mondanak, megmutatnak? Mielőtt lefekszik, fölkapcsolja a villanyt a másik szobában is, lenyomja a bejárati kilincset, hogy be van-e csukva az ajtó. Beveszi az altatót.

Félelem? Lustaság? Butaság? Alkalmatlanság a társas létre, a szükséges, hasznos emberi kapcsolatokra? Alkalmatlanság a csordatudatra, -életre? Miért, hogy mindig, s most már végérvényesen se itt, se ott, között? Magadat rekeszted ki innen is, onnan is. Egyfolytában öregszel? Gyerekkorod óta? S ami tények ez ellen, a menekülés, a bezárkózás stb. ellen szólnak, azok csak nagy erőfeszítések árán, csak véletlenül, öntudatlanul? Csak egyet kellene lépned, csak a kezedet kinyújtanod. Könnyebb lenne? Mit veszítesz, veszíthetsz, ha elengeded, átengeded magadat, ha bólintasz, ha beállsz a sorba? Valamelyikbe. Összeomlik a „konstrukció”? A világ? Amíg nem vagy velük, addig félhetsz tőlük, lenézheted őket? Egyedül akarod csinálni, amit a többiek bandában? Összefogásban? Bátrabb volnál, mint gondolod magadról? Vakmerőbb? Gyávább? Jó lenne tartozni valahová, de akkor is külön lenni, ha velük? Dögölj meg.

Könyörgök, ne szeressetek. Főként azért ne, mert U vagy O szeret, vagy úgy látszik, úgy gondoljátok, hogy ez vagy az szeret. Mert szeretitek azt, amihez közel láttok, s amivel szemben engedékenyek, mi több, elfogultak vagytok. Amihez tartoznotok jó, mert akkor ez, meg az… Mert megvédenek, megetetnek, megjutalmaznak… Mert… Mert most véletlenül éppen összetalálkoztunk, és eszetekbe jut, hogy már milyen régen eszetekbe se jutottam. Ne szégyenkezzetek emiatt. Ne akarjátok helyrebillenteni a lelketekben, lelkiismeretetekben, a pucátokban azt a tornyot, amihez képest a pisai ferde torony függőleges. Éppen elég a bajotok. Tele vagytok hazugsággal, folttal, sötéttel, elintézetlen viszonyokkal, ügyekkel. Sose értek a végére. Akkor se, ha most mindjárt elkezditek. Szeressétek önmagátokat! Úgy is magatokat szeretitek. Én is. Azért a csikorgás a csontban, a hempergés a pázsiton, a bubogás a téren, a sajgás a mellkasban. Nem fogok fejre állni, riszálni előttetek. Üljetek le. Hallgassatok.

Érzeleg, érzelmeskedik, nyafog. Hogy elszúrták, hogy tönkretették, hogy oda lett. Hogy így kellett volna, úgy kellett volna, s hogy ő megkérdezte, megmondta. S hogy ez itt menthetetlen. Butaság, gyávaság, erőszak, sors. S mintha egy gombot nyomna meg, elsötétedik, remegni kezd az egész. Valami olyasmit tud, öntudatlanul, mint a szél, ami megrezgeti az ablakot, izzani serkenti a parazsat, de ha kinézünk, a saját arcunkat látjuk az üvegben, s ki se alszik, tovább se terjed, ami tűz. És sajgunk és rettegünk, amíg oda nem vágunk a saját képünkbe, amíg szét nem rúgjuk a parazsat, amíg hátat nem fordítunk. Van, aki sohase mondja ki. Fölhúzza a falat, betetőzi, begyújt, leereszti a redőnyt, ül a kályha előtt, árad belőle. Mint a kiéhezett állat, mint a csillagos ég. Éppen beleillik a lyukba, azonos önmagával. Tölt egy pohár bort, beleszagol az illatába, megízleli, újra megízleli, csak aztán kortyol bele, lassan issza meg. Akkor érzi csak, amikor odanyomja a homlokához az üres poharat.