Vĕra Linhartová

REKVIEM W. A. MOZARTÉRT

 

V. Detre Zsuzsa fordítása

 

 

A homály, amely W. A. Mozart halálát fedi, s eme halál körülményei okozta bizonytalanság az idők folyamán rendelkezésünkre bocsátott mindennemű magyarázat ellenére tartja magát, ámbátor ezek a magyarázatok valószínűek és tökéletesen elégségesek ahhoz, hogy az esetet teljes nyugalommal a közérthető dolgok közé soroljuk be, és talán még sajnáljuk is a művészt, kinek szertelen képzelőtehetsége nem engedett meg semmiféle szokványos és kézenfekvő értelmezést. Jóllehet ma már ismerjük a háttért és az esemény úgymondott természetes magyarázatát – mivelhogy számunkra ilyen magyarázat, ha váratlanul tudomásunkra jut a híres-nevezetes gyászmise eddig meg nem nevezett megrendelőjének a neve, és ha feltárulnak mindmáig indokolatlannak tetsző rejtőzködésének indítóokai –, ám ennek ellenére az esemény csodálatosképpen mit sem veszít vonzerejéből, jelentése az őt körüllengő homályból és mi a bizonytalanságunkból.

(Amennyiben valaki esetleg nem rendelkezne részletes ismeretekkel az esemény tényszerű lefolyásáról, a továbbiakból kétségtelenül megtudja mindazt, ami szükséges, ám kezdetnek jobb lesz azzal számolni, mintha minden résztvevő kellőképp tudná, miről van szó.)

Mindenekelőtt el kell majd határozni, mily módon szándékozunk a dologhoz közel férkőzni: vajon mindvégig rejtély maradjon-e számunkra, rejtély, mely a történés során önmaga számára is kiszámíthatatlanul fog közbe-közbeavatkozni, és amelyet a legvégén egy váratlan fordulattal ejtünk, meghagyván imigyen érintetlen teljességében? E módszer alkalmazása mellett szól egyfelől szavatolt hatásossága, másfelől, hogy kimeríthetetlen forrása lehet a szerző és az olvasó gyönyörűségének. De vajon valamiképpen nem túlságosan kézenfekvő-e már? És főleg: ha lemond kora kifejezőeszközeiről, vajon nem teszi-e ki magát előre annak az eshetőségnek, hogy a legeslegcsekélyebb ellenvetéssel megcáfoltatik, amennyiben az a manapság használatos nyelven tétetik? Mivelhogy korunk nyelvének sajátja, hogy egy csapásra a dolgok mélyére hatol, és oly törvényszerűségeket tár fel világukban, melyek, úgy tetszik, mindaddig kifürkészhetetlenül rejtve voltak; a felfedezések korát éljük, és oly mértékben, ahogy a rejtélyek sorra igaztalannak bizonyulnak, ez az eljárás feljogosít a reményre, hogy e világ dolgaiban hamarosan nem lesz helye a titoknak: amivel is kétségkívül egyet kell érteni; minthogy azonban, miképp az a figyelmes szemnek bizonyára feltűnt, ez a mondat a tükörmondat klasszikus esete, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, ami számunkra a hozzá társított képből következik; de erről majd később. – Egyelőre tehát, úgy tetszik, ahhoz, hogy megfeleljünk a hitelesség és ellenőrizhetőség követelményének (mely napjaink gondolkodásmódjában oly erőteljes, hogy nem mellőzhetjük ama veszély nélkül, hogy nem tudjuk megértetni magunkat), jobb lesz lemondani a teljes terjedelmében és érintetlenül megőrzött rejtéllyel való csábos játszadozásról, s a részletekbe menő és józanul tárgyszerű előadásmódot alkalmazni helyette, mely egyetlenegy pontot sem hagy megmagyarázatlanul; mert manapság épp ez az eljárás számíthat sikerre.

De nem felejtettük még el a mondathoz társított második részt: „e világ dolgaiban hamarosan nem lesz helye a titoknak”? Mert amennyiben nem felejtettük el ama második mondatot, melyet nem mondok ki itt, de amely mégiscsak további eszmefuttatásaink kiindulópontja lesz, akkor nem érhetjük be teljes egészében a javasolt magyarázó eljárással. És ez esetben használjunk inkább olyat, melynek során a dolgok megmagyarázott rejtéllyé válnak. Hisz mi mindent jelenthet eme kifejezés: ha azt mondjuk valamely dologról, hogy megmagyarázott rejtély, akkor nemcsak arra gondolunk, hogy olyan rejtély, melyet képesek vagyunk megmagyarázni, hanem arra is, hogy csupán szélsőséges esete a rejtélynek, vagy hogy önmagában nem is rejtély, hanem inkább csak olyan, mint a rejtély, azaz majdnem az, de azért mégsem egészen; más szóval, hogy a dolog hasonlatos a rejtélyhez. És hogy éppenséggel csakis ilyenekről lehet szó, az újfent ama tükörmondat ki nem mondott feléből következik.

Nagyon nem örülnék és nem is lenne helyénvaló, ha eme bevezető szükségszerű bonyodalmasságának, valamint annak a körülménynek, hogy oly gyászos eseményről kell szót ejteni, mint valakinek a halála, túlzott fontosság tulajdoníttatnék, és imigyen esetleg valaki eltántoríttatna attól, hogy figyelemmel kísérje. Hisz az efféle eszmefuttatásokat nem azok az események szülték, melyek köré szövődniük kell, s melyek pusztán alkalmul szolgálnak nekik; mégpedig olyan alkalmul, melynek során semmi sem mehet veszendőbe.

És még ha megkerülnénk is az eseményeket, bizonyosan nem kerülhetjük ki eszmefuttatásaink következményeit. Minthogy tehát maguknak az eseményeknek a megválasztása nem énreám tartozik, a végeredmény sem lehet az én gondom; és ez az olvasónak biztosíték arra nézve – mivel ezek után nyilvánvalóan elvethetünk minden gondot –, hogy a további elbeszélés már teljességgel áttetsző és a lehető legvidámabb lesz.

És minthogy egész idő alatt az lesz elsődleges és legfőbb érdekünk, hogy ne veszítsük el a beszélgetés tárgyát – az egyszerűség és biztonság kedvéért –, ezt a történetet eszeltük ki:

A jubileumi év egy napján, amikor is a minden idők minden híres embere emlékének megőrzésére és ünneplésére hivatott legfelsőbb szintű szervezet rendeletére az egész világon megemlékeztek a kiváló komponista és cs. k. karnagy, W. A. Mozart születésének kétszázadik évfordulójáról, a zenetudományi szak (XVIII. századra specializálódott) hallgatója azt az ajánlatot kapta, hogy a szakembereknek és a szélesebb olvasóközönségnek is szóló Zenei látóhatár című folyóiratba írjon egy terjedelmesebb cikket eme kiemelkedő férfiú életéről és munkásságáról; mégpedig ne tisztán zenei szempontból, hanem ama bizonyos életkörülmények és jelenségek gondos figyelembevételével, melyek az idő múltával legendák nőttön-növekvő burkával vették körül a művészt. És hogy e legendák az olvasóközönség lankadatlan érdeklődésére tarthattak számot, erről a szerkesztőségbe érkező töméntelen levél tanúskodott. A szerkesztőség elgondolása az volt, hogy megszerzi és közzéteszi a vitatott jelenségek részletes leírását és kimerítő magyarázatát, amelynek még a legmegrögzöttebb kétkedőket is ki kell elégítenie. Minthogy azonban efféle kéréssel nem lehetett valamely jelentős és komoly tudományos munkatárshoz fordulni – nemcsak a cikk túlnyomóan ismeretterjesztő és népszerűsítő jellege gátolta ezt, hanem az egész dolog egyfajta kellemetlen színezete; ez volt az oka, hogy megírását, bár telt-múlt az idő, és a cikk publikálása egyre időszerűbb lett, nem akarta senki sem elvállalni, hanem inkább minduntalan valaki másra hárította át – ám mivel mégiscsak kívánatos volt, hogy a szerzője megfelelő műveltséggel rendelkezzék, a cikk megírásával végül a diákot bízták meg, aki azt, mint már mondottuk volt, hálás köszönettel elvállalta.

Ámbátor most már tudjuk, hogy az ajánlat elfogadtatott, nem fog ártani, ha egy pillanatra elidőzünk ama ténynél, hogy mily módon tétetett; hisz célunk nem a végeredmény, hanem az események folyása kell hogy legyen. Egy nap a diákot megállította az utcán egy férfi, akit addig nem ismert; és mivelhogy mindez a legnépesebb, legnyüzsgőbb környéken történt, mindketten kinyomakodtak a hömpölygő áradatból, és megálltak a járda szélén. A fiatalember – merthogy nem sokkal volt idősebb, mint maga a diák – a Zenei látóhatár szerkesztőségének munkatársaként mutatkozott be, és megtette ajánlatát, rögvest felsorolván az összes velejáró feltételt: a cikk nem a szerző neve alatt fog megjelenni, hanem szerkesztőség aláírással, mint amaz álláspont összegzése, melyet a folyóirat vezetése az adott kérdésben elfoglal. A fiatalember a diákra várt itt, merthogy állítólag remek ajánlást és találó leírást kapott róla. Ő maga felettébb korszerűen volt öltözve: fekete, enyhén viseltes nadrág, hegyes orrú félcipő, bolyhos, fekete kabát csatokkal, bőrgombokkal és kapucnival. Sötét tányérsapkája mélyen féloldalra húzva, úgyhogy előremeredő pereme éles árnyékot vetett arcára; egész megjelenése személytelenségét és az átlaghoz-általánoshoz való tartozását ferdén beillesztett üvegű, fekete keretes szemüvege is hangsúlyozta. A diák pillanatnyi habozás után a szemközt álló fiatalember szelíd, kitartó unszolására végül elfogadta az ajánlatot, és ígéretet tett rá, hogy a cikket a kívánt terjedelemben és a megbeszélt időpontban leadja. Ettől kezdve teljesen lekötötte a rejtélyes história, bár – hallomásból – már régebben is ismerte.

A félreértést elkerülendő, óvok mindazoktól, akik bármi módon kisajátítják maguknak a jogot, hogy magyarázgassák a rejtélyt, mert nem világítják meg, csupán hatalmának attól a részétől fosztják meg, melyet tudatlanságunk okán jogtalanul bitorol. Épp ezért szavaik kellő fenntartással és bizalmatlansággal fogadtassanak. Csak e feltétellel szentelhetjük elbeszélésünket ama rejtély magyarázatának, melyet Mozart halála jelent számunkra. – Kísérletet teszünk rá, hogy megdöntsünk néhány megrögzött tévhiedelmet, főleg ezt: mintha némely embereknek, akiknek a tevékenységét általában alkotónak minősítik, mintha nekik lenne fenntartva a kiváltság, hogy tudják mindazt, amit mi nem tudunk, hogy elsőként és utolsóként tudják azt, amire mi, többiek hasztalan törekszünk; és mintha az ő, e világbéli jelenlétük volna a biztosíték arra, hogy egyszer talán majd mi is megtudunk mindent. És hasonlóképpen megkíséreljük megcáfolni a másik legelterjedtebb valótlanságot: mintha ezek az emberek volnának kizárólagos birtokosai annak, ami nekünk, többieknek minduntalan kicsúszik a kezünkből – az enyészettel dacoló örökkévalóságnak. De mindennek megvan a maga ideje, és nem tanácsos megcáfolni valamit, még mielőtt kimerítettünk volna minden eszközt, amely továbbélését segítheti.

A módszeres munkához szokott diák eredetileg azzal akarta kezdeni, hogy feldolgozza az adott eseményre vonatkozó valamennyi hozzáférhető beszámolót, és így, az irodalom segítségével, amely – mint ismeretes – témánk esetében számos és sokrétű – idézze fel újra az eseményt, ahogyan az a valóságban százhatvanöt évvel ezelőtt, 1791-ben lejátszódott. Figyeljük meg jól: első elgondolása az volt, hogy egyszerű leírását adja a réges-rég bevégződött, a múltban teljességgel lezárult, egy százhatvanöt évvel ezelőtti, december ötödikei napon egyszer s mindenkorra befejeződött eseménynek. Akkori elképzelése szerint az azóta eltelt éveket most, hogy visszatért amaz eseményhez, át lehetett volna ugrani, úgy, mintha soha le nem peregtek volna; mivelhogy amint az esemény bevégeztetett – de csupáncsak e feltétel teljesülte mellett –, mit sem számít már, hogy évszázadokkal ezelőtt vagy tegnap történt. Ez az első elgondolása azért fontos (egyébként persze kivihetetlen), mert szélsőséges mértékben tátja elő valamennyi fogyatékosságát, melyeket ellensúlyozni kell; és épp ez lesz az oka fokozatos változásainak.

Természetesen hamarosan meggyőződött róla, hogy teljesen kimeríteni, vagy akár csak elolvasni, vagy végső soron akár csak kikeresni és felkutatni mindazt, amit a dolgozata tárgyáról valaha is írtak, erejét meghaladó feladat lenne, s ezenfelül fölösleges fényűzés. Ugyanis rögtön elsőre sikerült fellelnie az összes szükséges dátumot egy vékonyka, egyébként nem túl színvonalas könyvben, amit ugyancsak az évfordulóra adtak ki; így egy szerencsés véletlen folytán (merthogy ezt az egyelőre egyedi esetet nem minősíthetjük másnak, mint véletlennek) elsőként egy olyan könyv került a kezébe, amely összefoglalta a kutatások legeslegújabb eredményeit, és az akkoriban hirdetett nézetek összegzését adta – még ha némiképp módosított formában is. Minden további kísérletnél megállapította, hogyha még két, három vagy akár több más könyvet is hozzávesz ahhoz az elsőhöz, akkor sem tud meg már semmi újat; meglepetten észlelte, hogy végső sorban a legkülönfélébb könyvekből kivonatolt jegyzetei nem nyújtanak mást az eseményről, mint ama bizonyos alapdátumokat; így hát hamarosan abbahagyta a fölöslegesnek bizonyuló munkát. Ám azért mégiscsak meg volt döbbenve, és az igazat szólva, némiképp elkedvetlenedett, mivelhogy ez felborította szokásos és mind ez ideig teljes mértékben bevált munkamódszerét, és mert nem tudta, mivel is helyettesítse.

Nem volt ínyére, hogy megint csak úgy összeírja a már számtalanszor konstatált dolgokat, és minden további nélkül átadja a megrendelőnek. Ám ahhoz, hogy legalább valamiféle személyes véleményt hozzáfűzhessen, szokása szerint legalább arra lett volna szüksége, hogy az előző értékelések, ha csak részben is, de ellentmondjanak egymásnak; csak így tudta összevetni őket és álláspontját kialakítani. Ezúttal azonban semmiféle eltérést sem sikerült felfedeznie, az egyes értékelések kölcsönösen kiegészítették és pontosították egymást, és erre nem alapozhatta a tanulmányát, melynek, óhaja szerint, tudományos igényűnek, azaz tényekkel alátámasztottnak és kimerítőnek kellett lennie.

Egyvalamin tán megütközünk: lehetséges az, hogy a legkülönfélébb beszámolókban valóban nem bukkant ellentmondásra? Egyáltalán nem voltak köztük eltérések, vagy amennyiben mégis talált ilyet, annyira jelentéktelennek érezte őket, hogy nem tartotta érdemesnek beszélni róluk? De nem feladatunk megvizsgálni, hogy e pillanatban miért szalasztotta el ezt a lehetőséget, mellesleg emlékeztetek rá, hogy hasznos és kézenfekvő volta az olvasónak ugyan nyilvánvaló, mert ő úgy irányíttatik, hogy ne kerülje el a figyelmét ez az eshetőség, ám annak már jóval kevésbé szúr szemet, aki egyedül van a kezdődő történés kellős közepében, a legcsekélyebb jelzés vagy utasítás nélkül, hogy merre is induljon el. De a továbbiakban látni fogjuk, hogy tanácsunk, még ha elmondhatnánk is a tapogatódzó diáknak – mint ahogy nem mondhatjuk el –, inkább kárára, mintsem hasznára válna, mivelhogy függetlenül attól, hogy igaz vagy sem, nem jött el még az ideje.

Végül mentő gondolata támadt; ő legalábbis annak hitte tanácstalanságában; s bár a későbbiekben teljességgel tévesnek bizonyul majd, mégiscsak ez volt az, mely segített neki túljutni az elhibázott kezdet után óhatatlanul bekövetkező holtponton. Elhitte ugyanis, hogy könnyebb lesz közel férkőznie az esemény értelméhez, ha átadja magát a Mester művészetének, ahelyett hogy könyvekből próbálná kiolvasni a lényeget róla. És mivel ez az ötlet olyannyira felvillanyozta a sok nyugtalan töprengés után, hogy azon nyomban valóra akarta váltani, berontott a legközelebbi hanglemezboltba, hogy lejátszasson magának mindent, ami épp raktáron van. Csodálatosképpen a g-moll (K. 516) vonósötös volt az. Kezdetben képtelen volt a zenére összpontosítani, annyira felajzotta a gondolat, hogy végre valamiféle megoldást talált, és annyira várta az eredményt, melyet a zenének tüstént meg kellett volna hoznia. Ám néhány taktus után ez a zavaró elem eltűnt. Ekkor anélkül, hogy ez kizökkentette volna a zenehallgatásból, észrevett egy férfit, akit beléptekor nem látott az üzletben, vagy legalábbis nem emlékezett rá, hogy látta volna, s akinek így nyilvánvalóan őutána kellett érkeznie. Apró termetű, feltűnően fehér hajú és markánsan görbe orrú ember volt. Nyugodtan állt a távolabbi pultnál, s kissé félrebillentett fejjel hallgatva a zenét, jobbjával a taktust verte, baljával pedig a pultra támaszkodott. A diák merőn bámulta, sőt azt lehet mondani, gondosan, részleteiben tanulmányozta arckifejezését, de minthogy közben szüntelenül szólt a zene, fel sem ötlött benne, hogy bármin is megütközzék, még akkor sem, amikor közvetlenül a mű befejezése előtt a fehér hajú úr lassan felegyenesedett, és elindult kifelé, egy pillanatra hátranézve a válla fölött, anélkül hogy kért volna valamit, vagy bármi más módon indokolta volna jelenlétét az üzletben. Csak amikor az utolsó hang is elcsendült, és az eladónő felnyitotta a lemezjátszót, ami kurta, nyikorgó hanggal járt, akkor ocsúdott fel a diák, egy pillanatra megdermedt, aztán kirohant az üzletből, teljességgel megfeledkezve az álmélkodó elárusítónőről, aki valamit kiabált utána. Közben azonban már meglehetősen hosszú idő telt el, úgyhogy annak a valószínűsége, hogy utoléri az utcán a férfit, aki az előbb távozott, igen csekély volt. Tényleg nem volt az utcán, és ha a diák nekivágott volna valamelyik keresztutcának, megeshetett volna, hogy nagy igyekezetében épp az ellenkező irányba indul.

Csak amikor feleszmélt, és felismerte cselekedete céltalanságát, akkor jutott eszébe, hogy voltaképpen miért is akarta hallani a zenét, és mit remélt a zenehallgatástól. Azt várta, hogy az esemény értelme olyannyira megvilágosodik előtte, hogy egyszeriben átlátja az egészet, és megtalálja a módját, hogyan fogjon neki. Ám semmi ilyesmi nem történt: bár zenehallgatás közben úgy tetszett neki, hogy világosabban lát, mi több, hogy elég lenne csak egy pillanatra megállni és megragadni a felötlő gondolatot, de mivel ebben akadályozta a továbbáradó zene, és nem tudta magát rászánni, hogy félbeszakítsa, nehogy esetleg megfossza magát valamitől, amivel a zene netán még megajándékozza, hagyta, hogy a gondolat újfent a semmibe tűnjön, és alámerült a hangok hömpölygő áramába. És amikor aztán a zene elhallgatott, ahelyett hogy nyomban megkísérelte volna rákényszeríteni a gondolatot – ha egyáltalán gondolat volt –, hogy szavakká formálódjon, fejvesztve egy idegen után vetette magát, akit már egyébként sem érhetett utol, és így megint csak és utoljára is lehetőséget adott a gondolatnak, hogy elillanjon. Felettébb bosszankodott magára a figyelmetlensége miatt, mely ilyen zavart okozott. Most már látta, hogy a zenehallgatással mit sem nyert, ellenkezőleg, azzal, hogy a vonósötös, szokatlan pontossággal megragadván az emlékezetében, szüntelenül ott zengett a fülében, lehetetlenné tette, hogy bármi másra összpontosítsa a figyelmét, így hát végül inkább feladta, és maga iparkodott minél pontosabban felidézni a művet, egyik részt a másik után, ahogy sorra következtek, és ahogy az imént hallotta. És megkönnyebbülve tette ezt.

Természetesen sajnálhatjuk – önök éppúgy, mint én – ezt a zavarodott fiatalembert, hiszen bizonyosan észrevették, hogy szalasztja el egyik dolgot a másik miatt, amikor megfeledkezvén az elsőről, a második után veti magát, hogy aztán visszaemlékezvén az elsőre, azt a másodikat is veszni hagyja; és ráadásul még azt sem tudja, hogy a kettő közül melyik nagyobb veszteség a számára. És szívesen segítenénk is rajta, ha nem tévedek, hiszen mi sem lehet könnyebb számunkra, mint tanácsokat adni neki, amikor úgy ismerjük, akár a tenyerünket… Hát akkor miért nem tesszük meg: mi lenne, ha netán beismernénk, hogy meggondolatlan kapkodása-futkosása élvezetet szerez nekünk, hogy jóleső érzés, amint nyugodtan (mert izgalomra semmi ok) figyelhetjük, hogy itt is, ott is hasztalan veri a fejét a falba; fölöslegesen, hiszen elég lenne egyetlen szó, egyetlen figyelmeztetés, hogy legalább olyan áttekintése legyen a helyzetéről, mint minekünk, csakhogy így hamar vége szakadna a mulatságunknak. Továbbá: mi lenne, ha még azt is beismernénk, hogy bár valóban nincs ínyünkre idő előtt véget vetni a mulatságnak, ám nemcsak ez az akadálya, hogy tanúbizonyságát adjuk jó szívünknek, mert, tegyük fel, hogy valaki közülünk segíteni akarna neki, jelezné, megmutatná, hogy tudja… nos, kíváncsi vagyok, képes lenne-e rá. Mert hát megértethetjük-e magunkat valaha is azzal, aki csakis belőlünk eredeztethető?

Ám azért ne gondolják, hogy amikor azt mondottuk volt, hogy eddig minden erőfeszítése kárba veszett, ezzel azt is mondtuk, hogy még mindig ott tart, ahol az elején tartott. Ez durva tévedés volna; igaz ugyan, hogy magáról a dologról valóban nem tud többet, mint amennyit kezdetben tudott; ám kipróbált már két utat, melyek sehová sem vezettek, úgyhogy ezeket kizárhatja, és legközelebb elkerülheti őket. Tudja már, hogy egyetlen lépéssel sem jut előbbre, ha további könyvek segítségével reményli megsokszorozni ismereteit, vagy ha a Mester művészetének közvetlen hatásától várja az eredményt. És ez már valami: mert minél több hamis utat zár ki, annál nagyobb az esélye arra, hogy az, amelyre legközelebb rálép, a helyes irányba visz.

Az első balsikerű próbálkozások után az esemény mélységes rejtéllyé vált számára. (Ha azt mondom, „vált”, ez nem azt jelenti, hogy korábban értette; csupáncsak annyit jelent, hogy korábban nem foglalkozott vele oly behatóan, hogy rájöhetett volna, mekkora rejtély számára; és mind ez ideig nem is volt rákényszerítve, hogy valami határozottat gondoljon róla, amit felkérésre ki is mondhat; csak most került ebbe a helyzetbe.) Csak miután eljutott ebbe a jól körülhatárolható stádiumba, írhatjuk le az eseményt úgy, ahogy most látta (korábban nem voltak számára összefüggései, mert nem érintette őt):

A Rekviemre szóló megrendelés és a W. A. Mozart halála közötti összefüggés nyilvánvalónak tetszik. Egy nap, 1791-ben, nem sokkal Lipót császár koronázása előtt, beállít a „szürke követ”, akiről Mozart nem tudja, hogy kicsoda, sem, hogy ki küldi, azt sem tudja, milyen célt szolgál majd a megrendelt mű, és miért ilyen szokatlan módon kérik tőle. A követ csupán átadja az üzenetet, és semmiféle magyarázattal nem szolgál. A levélben ez áll: „És mennyiért és mikorra tudná a művet szállítani.” Mozart elvállalja a munkát, és attól a pillanattól fogva szüntelenül tudatában van halálának; dolgozik rajta – a saját halálán dolgozik. A követ akkor jelenik meg újra, amikor a Mester egy másik, a világi uralkodótól származó megrendelésnek készül eleget tenni. Emlékezetébe idéztetik ígérete. Mozart december ötödikén, munkáját be nem végezve, meghal; az ár az élete volt, a leadási határidőt csak megközelítőleg lehet megállapítani.

Így látta a diák az eseményt, melyet meg kellett magyaráznia és le kellett írnia. Fontos, hogy ugyanakkor egész idő alatt tudta, mi ennek az eseménynek a legújabb, egészen természetes magyarázata, ismerte a rejtélyesen viselkedő megrendelő nevét, és tudta, mily alantas ok késztette az oly titokzatosnak tetsző fellépésre, melynek kétségtelenül nagy hatással kellett lennie egy olyan rendkívüli érzékenységű művészre, mint amilyen Mozart volt, s így hozzá kellett járulnia a halálához. És bár mindezt tudta, habozott megtörni a rejtélyes összefüggés hatását azzal, hogy egyszerűen hozzáfűzi a közismert magyarázatot. Anélkül, hogy érzése okát tudta volna, úgy tetszett neki, hogy ama magyarázat nem helyénvaló, az eseménnyel nem függ össze, továbbra is rajta kívül marad, és kielégítőnek sem kielégítő. Így még mindig egy rejtélyes, megmagyarázhatatlan eseménnyel állt szemben; ő maga pedig éppen hogy óvakodott – különösen a boltban történtek óta – felfedni a rejtélyt. S közben mégiscsak ismerte a magyarázatot, melyet nem volt hajlandó tudomásul venni.

Amikor azután visszaemlékezett a fiatal szerkesztőre és találkozásuk körülményeire, végképp nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy hirtelen olyan kapcsolatok elevenedtek meg körötte, amelyekről úgy hitte, hogy réges-rég befejeződtek, és semmi módon nem nyúlnak át a jelenbe. És ekkor elhatározta, hebehurgyán, mint mindig, hogy letesz az előzetes indokolgatásról és további kísérletei célirányultságáról. (És kimondani, hogy „elhatározta”, ez itt annyit jelent, hogy elfogadta az egyetlen lehetőséget, ami adott helyzetében maradt neki.) Abban bízott, hogy végül csak meglátja, hogyan és miben függenek össze az összekapcsolatlan szálak, és hogy ehhez elegendő, ha nem távolodik el túlságosan a mozarti világtól. Ezért aztán kikérte az egyetemi könyvtárban „A varázsfuvola” szövegét, nem azért, hogy tanulmányozza, hanem hogy szüntelenül a szeme előtt legyen valami látható dolog, ami emlékezteti munkájára. De meglepetésére nem kapta kézhez a kért könyvet; nem azért, mintha épp ki lett volna kölcsönözve, hanem mert állítólag sehogy sem találják a megadott számon, úgyhogy ellenőrizze még egyszer, vajon nem nézte-e el, és nem tévesen írta-e ki. Ott helyben utánanézett a dolognak, és megállapította, hogy a kiírt szám pontosan megegyezik a kartonon feltüntetett számmal. Akkor valami elírásról van szó, mondták neki, nyilván magán a kartonon, de ez esetben pillanatnyilag mit sem tehetnek érte, először is jelenteniük kell a hibát az ellenőrzési osztálynak, ahol a saját listáik segítségével kikeresik és korrigálják majd. Ez beletelhet néhány napba. A végén a könyvtárosnő még megkérdezte, továbbra is ragaszkodik-e hozzá, hogy kikeressék neki a kötetet: teljességgel kézenfekvő hivatalos kérdés volt ez, hiszen ha közben lehetősége adódna valahonnan máshonnan szerezni egy példányt, fölösleges volna, hogy itt félretegyék neki. A diák azonban igennel felelt, de nyomban utána annyira megrémült a kérdéstől, hogy a legszívesebben sarkon fordult volna, és visszavette volna a kérőlapját. Borzalmasnak érezte, hogy nem értette meg idejében az oly finoman értésére adott elutasítást, és nyilvánvaló volta ellenére tovább erősködött.

Mi persze megmosolyoghatjuk az olyannyira felhevült képzeletet, amely egyszeriben jeladást lát abban, amit mi, többiek, a jelentéktelen és véletlen események puszta játékának tekintünk. De képzeljék magukat az ő helyébe: egy ismeretlen férfi – aki ráadásul inkább a kor fiatalemberéről alkotott elképzelések megtestesülésének, mintsem hús-vér, egyedi embernek tűnik – felkéri egy cikk megírására, melynek tárgya furcsa egybeeséseket kezd mutatni, ahogy munkájában előrehalad. Az első pillanattól fogva, hogy feladatának nekilát, valamennyi szokásos módszere hasznavehetetlennek bizonyul: a könyvek cserbenhagyják, a Mester művészete eltávolítja a témától, ahelyett hogy közelebb vinné hozzá, és mindennek tetejébe zenehallgatás közben összetalálkozik az apró termetű férfiúval. Talán mindez nem elégséges ahhoz, hogy egy korabeli fiatalember, még ha bizonyos elveken nőtt is fel, tökéletesen összezavarodjék? És ehhez vegyük hozzá, hogy voltaképpen a kezdet kezdetétől birtokában van az összes ténynek, melyekből cikkét össze kell állítania, és ennek ellenére egy tapodtat sem jut előre. És ha mindezt mérlegre tesszük, akkor már bizonyára kevésbé fogunk csodálkozni, hogy egy olyan apróság, mint egy elírt leltári szám, amely bizonytalan ideig lehetetlenné teszi a kötet kikölcsönzését, ily mértéktelen módon kihozhatja a sodrából.

Három nappal sikertelen kísérlete után – mert attól kezdve nem próbálkozott semmivel – ott találta íróasztalán „A varázsfuvola” librettóját, egy kemény kötésű, fekete könyvecskét. Még csak szükségét sem érezte annak, hogy megtudja, honnan és hogyan került oda. De, kifaggatván a szállásadónőjét, annyit azért kiderített, hogy a könyvet egy fiatalember hozta, akinek az arcát ugyan sehogyan sem tudta leírni, ám akit, úgymond, egész biztosan felismerne, „ha ugyanabban a ruhában volna”. Ezzel megerősítette a diákot abban, amiben egyébként sem kételkedett, mióta csak megpillantotta asztalán a könyvet. Szemernyi kétsége sem maradt a kézbesítő személye felől.

Találomra felütötte a könyvet, és e verssorokra bukkanván:

 

„A HÁROM FIÚ  Nem szólhatunk, de megjegyezd, légy bátor, tűrő, titkot őrizz.

Ha férfi vagy, jól értsd meg ezt.

Helytállva, férfi módra győzz is” *

 

egy pillanatig meredten bámulta a szeme elé táruló szavakat, és amikor felismerte őket, metsző rémülettel hajította el a könyvet. Tudta már, hogy a zenétől semmi sem világosodik meg előtte, de eszébe jutott, hogy egyszer, hasonló helyzetben legalább némi megkönnyebbülést hozott neki, ha csak arra az időre is, amíg szólt. De ha úgy kellett is lennie, hogy az események utána még áttekinthetetlenebbül összekuszálódjanak, a remélt percnyi nyugalom becsesebbnek tetszett neki, mintsem hogy mindenáron el akarja kerülni a reá következő esetleges zűrzavart.

És minthogy aznap este – a csúcspontjához közeledő jubileumi év keretében – nagyszabású koncertet rendeztek, melynek programján, szokatlan összeállításban a három utolsó Mozart-szimfónia szerepelt, az Esz-dúr (K. 543), a g-moll (K. 550) és a C-dúr (K. 551), az ún. Jupiter szimfónia, a diák keresve sem találhatott volna jobb alkalmat kívánsága valóra váltására. Ám alighogy a szünet után visszatért a terembe, néhány taktus után rádöbbent, hogy a férfi, akit öntudatlanul egész idő alatt merőn bámult, nem más, mint az a markánsan görbe orrú, fehér hajú, apró termetű ember, akit nem olyan régen éppen így figyelt az üzletben. Most csak a fejét látta belőle, melyet, akárcsak akkor, kissé oldalra billentett, és válla egy részét, a többit eltakarta a néhány sornyi néző, akik elválasztották őket egymástól. Ezzel figyelme egy csapásra elterelődött a zenéről, úgyhogy már csak időnként sikerült elkapnia egy-két hangot, melyekből inkább találgatta, mintsem követte a mű valódi menetét. Csak a befejezés előtt ragadta újra magával, s amikor aztán ismét eszébe jutott az apró férfiú, akit egy pillanatra sem szándékozott szem elől téveszteni, azt látta, hogy üres a helye. Az úgynevezett Jupiter szimfónia végéig már csak néhány taktus hiányzott. A diák kicsörtetett a sorból, mit sem törődve a felháborodott tekintetekkel meg a zajjal, amit csapott, és kirontott az előcsarnokba. A márványoszlopok megosztotta tágas térség olyan üres volt, amilyen üres csak lehetett nem sokkal a koncert vége előtt; a jegyszedők és a ruhatárosnők már elfoglalták a helyüket, és most némán, meredten várták, hogy a nézők távozzanak. A galéria túlsó végén, a márványoszlopok mögött, elő-előbukkanva, majd ismét el-eltűnve, a már felöltözött, apró férfiú lépkedett. Nyitott felöltőjén fehér sál volt átvetve: a fekete keretes szemüvegű fiatalember kísérte, nem egészen kétlépésnyi, tisztelettudó távolságból. Mielőtt a diák átrohanhatott volna a galérián, már mindketten a lépcsőnél voltak, és mialatt a diák kapkodva a ruhatárosnő kezébe nyomta a jegyet, a ruhatárosnő pedig, cseppet sem sietve és szüntelenül összekeverve a számokat, előhozta kabátját, azok ketten lementek a vörös futószőnyeggel beterített lépcsőn, és épp abban a pillanatban, amikor a diák, zavarodottsága tetőfokán, fordítva próbálta felráncigálni a kabátját, az apró termetű férfi kilépett az ajtón, amit a fiatalember tartott neki tiszteletteljes meghajlással. Az utcán a diák már csak az elinduló autót láthatta: ám néhány lépés után, amit ugyanabba az irányba tett, a kabátját gombolgatva közben, észrevette, hogy előtte ott megy a fiatalember, akiről azt hitte, hogy a másikkal együtt autóba szállt.

Utolérte, és megragadta a kabátujját. A fiatalember, akit alighanem meglepett a megszólítás ily szokatlan módja, hátrafordult, de amikor megpillantotta a diákot, megállt, és elmosolyodott. Úgy volt öltözve, ahogy máskor, csupán kopottas nadrágját cserélte fel esti öltözetre; a fehér mandzsetták és az ingmell élesen elütött a kapucnis kabáttól.

– Jó estét, mit óhajt?

– Maga ismeri azt az urat, aki épp most ment el autóval?

– Természetesen, de előre figyelmeztetem, hogy alighanem csalódást kell okoznom önnek. Akarja tudni, ki ő?

A diák gyorsan bólintott.

– Hát jó, de aztán nehogy szemrehányást tegyen nekem. – A fiatalember kissé hátrahajtotta a fejét, úgy lesett a diák felé.

– Ő az én főnököm, az „öregünk”, ha tudni akarja, a Zenei látóhatár szerkesztője, jó nevű zenekritikus. Névről maga is ismeri.

– Igen – mondta a diák egy percnyi csönd után.

– Ugye, előre megmondtam, de hát maga akarta – mondta a fiatal szerkesztő mintegy mentegetőzésképpen, ám a hangja nem csengett elég komolyan. Átfogta a csüggedt diák vállát, és elindult, így kényszerítve, hogy mellette lépkedjen. Tekintete egyre mosolygósabb lett szemüvege fénylő lencséi alatt, végül megszólalt:

– De hasonlít rá, nem úgy találja? Szinte hihetetlen, mennyire. – És mivel a diák nem válaszolt, hozzátette: – Úgy is mondhatnám, hogy átkozottul hasonlít rá.

Elégedetten mondta ezt, s mintha csak természetesnek venné, hogy a diák egy árva szóval sem felel.

– Nem akart még valamit kérdezni? Azt hiszem, lenne még mit megmagyaráznom.

– Igen, azzal a könyvvel… Hogyan tudta meg…

– Helyes, hogy kihasználta az alkalmat. Azzal a könyvvel úgy volt, hogy én vettem ki, de persze már régen lejárt a kölcsönzési határideje; amikor maga kikérte, az én nevemet találták meg a katalógusban, és küldtek egy felszólítást. Amikor visszavittem, láttam, hogy magának kell, és mivel úgy véltem, érdeke, hogy minél előbb kézhez kapja, egyszerűen átírattam a maga nevére, és elvittem a lakására, hogy időt takarítsak meg magának.

– De a könyvnek el van írva a leltári száma – vetette ellen a diák.

– Még nem javították ki? Már én is konstatáltam, mikor kikértem, várnom is kellett pár napot, mire előkerítették; akkor megígérték, hogy kijavítják a kartonon a számot. Nyilván megint elfelejtkeztek róla, ezért aztán maga ugyanúgy járt.

– Igen, én pedig már azt hittem… – mondta a diák, és hirtelen visszafojthatatlan nevetésben tört ki. – Várjunk csak, így tehát mindaz, ami történt, pofonegyszerűen és egy csapásra megmagyarázható, igaz? A könyv magánál volt, és mivel maga ismer engem és tudja, hogy szükségem van rá, elhozza a lakásomra. Az a dolog az elírt leltári számmal közönséges véletlen, és az égvilágon semmi köze a többihez, valamelyik könyvtárosnő hanyagsága okozta az egészet. Az az úr egyszerűen a maga főnöke, vagyis az az ember, akinek a cikket írom; úgyhogy nincs abban semmi furcsa, ha betér egy hanglemezboltba, és ott belehallgat a Mozart-vonósötösbe, vagy ha találkozom vele a koncerten. Így van?

– Igen, kétségtelenül – mondta a fiatal szerkesztő egyre jobban csodálkozva. – De egyrészt nem egészen tudom, miről beszél, másrészt, még ha úgy volna is minden, ahogy mondja, mi furcsa volna abban?

– Semmi, persze hogy semmi – helyeselt a diák, még mindig ki-kirobbanó nevetésével küszködve, és túlságosan boldogan ahhoz, hogy észrevegye, hogy egy ideje menynyire nyilvánvalóan untatja a fiatal szerkesztőt. – De azért mégiscsak nevetséges, hogy összejöttek a dolgok, és mennyire egybevágott minden… kis híján már azt gondoltam… kezdtem majdnem azt hinni…

Most megálltak, és úgy tetszett, hogy a fiatalember arra készül, hogy búcsút vegyen a diáktól. A kérdést is, amit még feltett neki, bizonyára inkább csak udvariassága mondatta ki vele, nem pedig az, hogy különösképp érdekelte volna a válasz.

– Hinni? Mit? De nem, ez nem ok arra, hogy higgyen az ember.

E semmitmondóan általános mondat, amely nyilvánvalóan nem függött össze mindazzal, amiről az imént szó volt, elárulta, hogy nem érdekli többé a diákkal való beszélgetés, és hogy figyelme már valahová egészen máshová irányul.

Attól az estétől fogva ismét beköszöntött a diák számára a komoly, koncentrált, tárgyszerű kutatás boldog időszaka, melyhez szokva volt, s mely megelégedettséggel töltötte el. A rövid ideig tartó zavarodottság után, amikor is már-már elhitte, hogy a közel másfél évszázada lezajlott esemény minden várakozással ellentétben mégsem ért véget, és tovább hat a jelenben, szóval ezek után visszatért eredeti feltételezéséhez, és megtagadván az árnyaktól a jelenvalóságot, melyet azok egy időre kis híján megkaparintottak, elégedetten újra visszaparancsolta őket a múltba. Annál kevésbé esett ez nehezére, mivel élénk és vidám kedélyű ember volt, s így a társaságában, amelybe váratlanul belecsöppent, nem érezte magát túl jól.

Most teljesen világosan látta és értette az eseményt, és csak csodálkozott, mit talált benne olyan rejtélyesnek. Pontosan annyit tudott róla, mint annak előtte, de ha most nekiült volna a cikknek, nagyjából ilyen értelemben írt volna:

Egy napon, nem sokkal Lipót császár koronázása előtt W. A Mozartot felkereste Franz Walsegg gróf követe, aki – anélkül hogy a saját vagy legalább küldője nevében bemutatkozott volna – az iránt érdeklődött, nem volna-e kapható egy gyászmise megkomponálására, úgy, hogy nem kutatja annak sem rendeltetését, sem megrendelőjét. A feltételek igen előnyösek, ő maga szabhatja meg, mennyiért és mikorra tudja szállítani. Mozart rááll, és attól fogva, a látszattól megtévesztve, önnön halála cáfolhatatlan előjelének tekinti művét. Ám titokzatos erők és baljós szándékok helyett igen egyszerű okkal magyarázható mindez: Walsegg gróf gyászmisét kíván mondatni megboldogult felesége lelki üdvéért, és minthogy nagy kedvelője a zenének is, jó oka van rá, hogy a szerző elől eltitkolja nevét és a bemutató helyszínét: a misét ugyanis a saját műveként akarja előadatni. Így hát ha a követ mindig olyankor bukkan fel, amikor Mozart útra készül, hogy eleget tegyen a császári megbízatásnak, hisz közeledik a koronázás napja, természetesen csupán az első megrendelő érdekében jelentkezik, aki, ismervén a művész rossz egészségi állapotát, nem akarja megfosztatni a műtől, a dicsőségtől.

Figyeljenek jól: mert látom, hogy ismét elégedetlenek, és önökkel együtt én is. Hogyan is jöhetnénk ahhoz – bár elnézően mosolyogtunk a diákon, amikor a teljességgel természetes és véletlenszerű dolgokat megannyi előjelnek tekintette –, hogyan is jöhetnénk most ahhoz, még ha maradéktalanul kitartunk is korábbi meggyőződésünk mellett, hogy akár csak egy pillanatra megforduljon a fejünkben, vajon nem túl hebehurgyán vetette-e el a látszatot, hogy teljes meggyőződéssel az után vesse magát, amit előzőleg mi magunk tanácsoltunk volna neki? Valóban, épp ez a hebehurgyaság az, ami elképeszt bennünket. Mert látjuk, hogy új értelmezése, mely oly boldoggá teszi, csupáncsak annyiban különbözik a régitől, amely már-már kétségbeesésbe kergette, hogy némely elnevezéseket és magyarázatokat oda csúsztat be, ahol korábban titkot sejtett, titkot, amit nem merészelt megbolygatni. De amiatti elégedetlenségünknek, hogy mindezt teljességgel indokolatlanul és váratlanul, egyetlen szó vagy inkább egyetlen este eseményeinek a hatására művelte, már önmagában ettől enyhülnie kell. Ezenkívül bizonyosan jobb, hogy újra meglelte nyugalmát, továbbá: mégsem várhattuk, hogy a megrendelő nevére és helyzetére vonatkozó ismereteket sohasem kísérli meg összefüggésbe hozni a Mozart halála körüli rejtéllyel. És ha már most megtörtént mindez, annál jobb: legalább nem marad semmi, ami szüntelenül azzal fenyegethetne minket, hogy ellenőrizhetőségével és valószerűségével megbolygatja a rejtélyt.

A diák szerencsére nem érte be a puszta leírással: amint a cikk fő témája imigyen megoldódott, már valahogy a háttérbe is szorult, és a diákot olyan, teljességgel rendszertelenül felvetődő kérdések kezdték izgatni, amelyeket korábban – már amennyiben, mint elsőre megoldottakat nem tolta volna rögtön félre őket – másodlagos és jelentéktelen kérdésekként egyértelműen elvetett volna. Mint például az életkor kérdését, amelyet Mozartnál annyira hangsúlyoznak, vagy egy másikat – hogy vajon el lehet jutni Mozarthoz a zenéje segítségével, más szavakkal, hogy maga Mozart mily mértékben egyezett ki a saját zenéjével, ami megint csak egy banális általános viszony egyedi esete. Vagy a harmadikat – hogy mire biztosíték nekünk Mozart jelenléte, milyen reményekre jogosít fel bennünket, és egyáltalán feljogosít-e bármire. E kérdések esetleges formájából többek közt két dolog nyilvánvaló: először, hogy visszamenőlegesen vetődnek fel, azaz a rájuk adott válaszok fogalmazódtak meg előbb, és csak azután vizsgáltatott meg, hogy voltaképpen mire kell válaszolniuk. Másodszor – és ez bizonyára nem kerülte el a figyelmüket – nagymértékben egybeesnek azokkal (mind hatókörüket, mind a felvetés módját tekintve), amelyeket rögtön az elején kiemeltünk; azokra gondolok, amelyeket akkor nem mint kérdéseket vetettünk fel, hanem bukásra ítélt, megrögzött tévhiedelmeknek minősítettük őket (ami egyben meg is magyarázza a kétféle kérdés némiképp eltérő formáját), megcáfolásuk azonban akkor még nem állt szándékunkban.

E helyütt átveszem a szót, bár – hisz tudjuk, hogy ugyanazon munkálkodik – éppoly jól használhatnánk a diák szavait. Ha most azonban megvonhatjuk tőle a szót, anélkül hogy a dolog kárára válna, ez nem azért van, mintha kifejezésre akarnánk juttatni a diák iránti bizalmatlanságunkat – úgy bízunk benne, akár saját magunkban hanem, hogy végre kinyilvánítsuk, mennyire bízunk világunk érvényességében és abban, hogy az független bármelyikünk szomorú, egyedi alakjától. Ha most a diák hasonló kérdések felvetéséig jutott el, mint amilyenekkel mi – emlékezzenek csak – már a kezdet kezdetétől foglalkozni akartunk, akkor semmi kétség, hogy mostani világát ugyanazok az elképzelések határozzák meg, mint a mienket. És minthogy egy közösen meghatározott világban (a mi esetünkben ezt a világot a Rekviem W. A. Mozartért szavak határozzák meg) már nem azon múlnak a dolgok, hogy ez vagy amaz beszél-e, vagyis, hogy a diák fog-e beszélni avagy én – hát nyugodt lelkiismerettel akár rám is bízhatják ezt a feladatot, ha már egyszer felajánlkoztam; én viszont minden erőmmel azon iparkodom majd, hogy ne csalatkozzanak bennem.

 

„Ó jaj! Ó jaj! Hol? Hol?

Hol? Hol, ó vajon hol lehetsz?”

 

Most egy kis időre mindennek hátat fordítok, és visszatérek egy fél évvel ezelőtti időszakba, amikor a nyár elején egy hegyi fürdőhelyen tartózkodtam. Mindabból, amit ottlétem számomra jelenthetett, ma csupáncsak azt látom némiképp világosabban és összefüggőbben, ami Elenára, jobban mondva a vele kapcsolatos történetre vonatkozik. Márpedig ehhez nem tartoznak hozzá sem a környező dombokon tett hosszú séták, sem a közeli falvakba vezető útjaim, sem a napozás órái, sem a fürdés, sem az írt vagy kapott levelek, vagyis semmi mindabból, aminek akkor éppolyan, ha nem nagyobb jelentősége volt, ám ha hátratekintek, semmivé foszlik, mint lényegtelen epizód, mely csak arra szolgált, hogy az egyes találkozókat egymástól elválasztó időt kitöltse. Azzal a pillanattal kezdem, amikor először megláttam: ez a kiszabott három hét közül a másodiknak az elején történt. És éppoly jól tudják, mint én, hogy számos ember van, akiket gyakran és sokszor kell látnunk ahhoz, hogy egy napon elmondhassuk: Ma láttam őt először. Így volt ez Elenával is. A szokásos heti kivizsgálásra vártam a folyosón, egy idősebb hölgy elbeszélését hallgatva; rendszerint hozzájuk menekülök, ha nincs más kiút. Ekkor lépett ki a rendelőből a főnővérek fehér kötényét viselő Elena, végigment a hosszú folyosón, a csendre intő figyelmeztető táblák között, a kókusz futószőnyegen, elhaladt mellettem esetlen járásával, amely mindig nevetésre ingerelt, és mindenkinek odabólintott üdvözlésül. Úgy éreztem, hogy nem állok meg a lábamon.

Ez a hét elején történt, és három nappal később, csütörtökön, el voltam rá szánva, hogy felkeresem. Ez annál is könnyebb volt, mert mint kiderítettem, azon a héten ő volt az éjszakai ügyeletes; így hát csak ki kellett várni az alkalmas pillanatot, amikor estefelé nincs nála senki, és aztán egyszerűen beállítani hozzá; így talán az egész dolog nem lesz olyan furcsa sem neki, sem nekem. De előtte még valahogy el kellett ütni az estét, egészen tíz óráig; nyolcig tartott a mozi lenn a faluban, visszatértem után átöltöztem, és a hátralévő két órát a társalgóban vészeltem át, ahol táncoltak. Jóformán utolsónak mentem el, aztán újra átöltöztem, ezúttal már éjszakára. Az éjszakai ügyeletes szobája az átellenes folyosón volt, jobbra. Odabenn égett a villany, az ajtó alatt fénycsík derengett. Nem tudom, mi történt volna és mit szalasztottam volna el, ha csak rajtam múlott volna, hogy bekopogtassak és belépjek; csak azt tudom, hogy már meglehetősen hosszú idő telt el, és én még mindig ott álltam az ajtó előtt, ahogy odaértem, ahhoz sem volt merszem, hogy akár csak a kezemet felemeljem, vagy azt kívánjam, bárcsak magától kinyílna az ajtó; ráadásul egyre valószínűbb volt, hogy arra jön valaki, akinek az egész dologhoz semmi köze, és meglát, amint ott ácsorgok. Ám ekkor Elena hangja hallatszott a lépcső felől. Nyilván fenn volt valakinél az emeleten, mert lefelé jött. Azt hiszem, kevés olyan borzalmas pillanatot éltem át, mint amikor Elena közeledett felém a folyosón, nyugodt figyelemmel szemlélve. És bár egész idő alatt szüntelenül azon imádkoztam magamban, hogy ne kerüljön sor erre a jóvátehetetlen találkozásra, mégis – s ezt teljes bizonyossággal állíthatom – egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy valamilyen mondvacsinált ürüggyel megpróbáljam elkerülni.

Az est hátralévő részét átugrom, úgy töltöttem el, hogy nem voltam egészen magamnál, s igazat szólván, nem sokra emlékszem belőle: teljesen kitöltött a megkönnyebbülés, miután Elena bevitt magához; semmin sem csodálkozott, sem azon, hogy az ajtó előtt vártam rá, sem később az ottlétemen, amely nekem magamnak oly bámulatosnak tetszett. Mindent elmondok róla, és nevezni is valódi nevén nevezem, mert tudom, hogy az összes ismerős és ismeretlen ember közül Elena azokhoz tartozik, akik soha egyetlen szót sem fognak elolvasni abból, amit leírok, mi több, soha egyetlen szónak sem fogják hiányát érezni.

Elena mindenkivel mindig csakis a főnővér modorában és hangján beszélt, és érdeklődése kizárólag az illető egészségére irányult. De minden elhangzott mondatot egy gyors és gyanakvó pillantás követett, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire hisz neki hallgatója, s ami még fontosabb, mennyire szándékszik meghagyni őt abban a hitében, hogy hisznek neki, és mily mértékben hajlandó alkalmazkodni a felvett hangnemhez. Így hát minden kérdése és tanácsa egészségi állapotom javítására vonatkozott, s bármit mesélt is, ilyen vagy olyan módon a fürdővel volt kapcsolatos. Ám figyelmemet nem kerülték el azok az árulkodó pillanatok, amikor nagy lélegzetet vett egy-egy mondat előtt: ezek alig-alig érzékelhető réseket ütöttek beszédén, aminek a következtében minden mondata pontosan a másodperc egy töredékével később hangzott el, mint ahogy el kellett volna hangoznia. Ismerik jól az ilyet: bár mindent úgy csinált és úgy mondott, ahogyan egy főnővérnek csinálnia és mondania kell, ezek a pillanattöredékek mégis elárulták őt. És az efféle látvány az elfogulatlan szemlélő számára természetesen fölöttébb megható lehet.

Látom, hogy nincs sok hátra a mondandómból, talán még ez a jelenet: abban a helyiségben tartózkodunk, ahol a kvarclámpa van, éjszaka van, a gyógyrend szerint réges-rég aludnom kellene. Beszélgetés közben, amelynek súlya szokás szerint kizárólag Elenán nyugszik, például ez a mondat hangzik el a szájából: „Amikor akarok valamit, rögtön meg kell kapnom; halálosan utálom, ha várnom kell.” És miközben ismét tenyerébe támasztja arcát, tüzetesen szemügyre veszem kezét, amelyen a kvarclámpa sugarai lila foltok formájában rajzolnak ki minden csepp vért.

Szombaton, tehát azon a napon, amikor véget ért az egyhetes éjszakai ügyelete, azt mondta nekem:

– Ma vagyok itt utoljára. Jövő héten szabadságra megyek, és elutazom Pozsonyba. De majd ha visszajövök, minden este benéz hozzám, és beszélgetünk.

– Mire visszajön – mondtam én már nem leszek itt.

– Nem engedik ilyen hamar haza.

– Nem leszek itt, ebben biztos lehet, ha én mondom.

Aztán már csak az utolsó találkozás, vasárnap délután: valaki már elpletykálta neki, hogy nem voltam ebédelni. És minthogy még mindig nem vagyok felöltözve, és a lépcsőfordulóban futok össze vele, félvállról, a főnővér legtermészetesebb, ellentmondást nem tűrő hangján kérdezi:

– Megint nem voltunk ebédelni? Elaludtunk, elaludtunk?

És mert tudom, hogy most egy gyors oldalpillantás következik, hogy elhiszem-e, és hogy nem merészelek-e kételkedni anélkül, hogy végiggondolnám a dolgot, fejest vetem magam ebbe a tekintetbe: amit megpillantok a mélyén, ha csak egy röpke másodpercre is, az végtelen rémület és tökéletes, gyermeki tehetetlenség, amely váratlanul utolsó menedékétől is megfosztatott, és könyörtelenül napvilágra hozatott. Valaki jön felfelé a lépcsőn, hallani házicipője csoszogását. És ez minden. Másnap nyilván elutazott, egy héttel később pedig én is elutaztam anélkül, hogy bárkitől elbúcsúztam volna, mintha senkit sem ismernék itt, vagy szándékomban állna a lehető leghamarabb visszatérni.

Ha most valaki magyarázatot kérne tőlem, hogy miért beszéltem minderről, aligha tudnék neki kielégítő választ adni; jól tudom, hogy Elena miatt megszegtem elhatározásomat, hogy egyetlen szót sem írok le érzéssel,…………………………………..De mindezek ellenére azt gondolom, ne veszítsük el a reményt: tán ha türelmesek leszünk, e történet értelme nagyobb meggyőző erővel mutatkozik majd meg, mint amit én tudnék adni neki.

De erről ne essék több szó, és folytassuk: Gyakorta hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok az emberek, akiket művésznek nevezünk, és főleg a legnagyobbak, sokkal többet tudnak, mint mi, és munkásságukkal eljutván ama legvégső pontig, számunkra is járható utat mutatnak, melyen követni tudjuk őket. Rájuk bízzuk magunkat, hogy vezessenek, mint a világtalanokat látó testvéreik, és kényelmesen abban reménykedünk, hogy olyan emberek ők, akik már tudják azt, amit mi még nem tudunk, és ránk hagyott műveik tökéletesen elegendők ahhoz, hogy – amennyiben némi időt szakítunk rá – megtudjuk ugyanazt, amit ők tudtak.

Túlontúl balgák vagyunk, és nem tudjuk, mit kívánunk. Szerencsére, óvatlan kívánságunk ellenére, tökéletes biztonságban vagyunk, merthogy ez esetben is (mint mindannyiszor, amikor valami aránytalan, erőnket meghaladó dolgot óhajtunk) az utolsó pillanatban védelmünkre kel a paradoxon: amennyiben a műben képesek vagyunk követni mindazt, amit szerzője tudott, akkor nem sokkal többet tudott nálunk, és valóban biztosítékunk van rá, hogy előbb-utóbb utolérjük. És ez már elegendő: csak azokat tudjuk követni, akik – egy szemernyivel kevésbé tudatlanok lévén, mint mi – elég bátrak ahhoz, hogy elöl menjenek, és – vak a világtalannak – mutassák az utat. Ám ha vannak köztük olyanok (mert az ő jelenlétüket csak gyaníthatjuk, megpillantani soha nem pillanthatjuk meg őket), akik tudatában vannak ama legvégsőnek is, akkor puszta jelenlétük talán biztosítéka lehet számunkra valaminek, de művük semmiféle reményre nem jogosít fel. Mert a látók nem vaktában tapogatózva, nem a bukástól való, mienkkel rokon félelmektől gyötörve vezetnek bennünket, hanem felsőbbrendűségük szerint. És ez egyvalamire biztosíték nekünk: hogy soha utol nem érjük őket. Művészetük, bár mutatja útjukat, számunkra, többiek számára nem járható út, csak az akadályokat jelöli ki, melyek utunkat állják.

Ilyen biztosíték számunkra Mozart zenéje: sohasem engedi meg, hogy eljussunk ama végső pontig. Kicsoda is W. A. Mozart, és voltaképpen mit tudunk róla? Semmi által meg nem határozott, nincs a földön helye (mert nincs sírja, mely végső bizonyítéka lenne elmúlásának), nincs a földön ideje (mert soha, élete egyetlen pillanatában sem tudjuk megmondani, hogy tulajdonképpen milyen idős), csak feltételes módban mondhatjuk: ha olyan lenne, mint mi, többiek, akkor most éppen hatéves volna, de ő nem olyan; vagy így: a mi időnk szerint – és ez Földünk ideje – éppen most volna harmincöt éves (ám nyilvánvaló, hogy a földi idővel csupáncsak mérni tudjuk az idejét, melynek mértékegysége számunkra megragadhatatlan). Ellenvethetik, hogy a zenéjében talán tetten érhetjük őt. Nem fogok akadályokat gördíteni az útjukba, ha valóban vállalkozni akarnak erre a kísérletre. Tehát, amennyiben akarják, kiszolgáltatjuk magunkat kényének-kedvének; és minden aggály nélkül megtehetjük ezt, zenéje megóv minket. „Mitől?” Azt mondják erre: „Nincs ott semmi.” Nincs ott semmi, amitől a zenéje megóvna minket. És azok között, akik a semmitől óvnak minket, vannak olyanok, akik feltartóztatván bennünket, megengedik, hogy legalább egy pillantást vessünk arra, hogy azután mi magunk hátráljunk elborzadva, és csak annál hálásabbak legyünk megmentőinknek. Mozart úgy terel el onnan bennünket, hogy nem tart igényt a hálánkra: csöndes, fohászkodó örömmel vezet körbe, elfedve előlünk minden kilátást abba az irányba; meg vagyunk hát mentve, anélkül hogy valaha is megtudnánk, voltaképpen miféle veszedelem fenyegetett minket.

És ott, ahová nemcsak hogy belépni, de még csak betekinteni sem enged minket, valahol ott van ő maga. Emlékeznek még a mesékre? (Ami engem illet, én egyelőre azon iparkodom, hogy ne süllyedjek vissza beléjük minduntalan.) – De önöknél legalább arra számíthatok-e, hogy nem felejtették el még őket teljesen? Tehát: emlékeznek még arra a királyfira, aki oly sok jót tett, ám a gonoszok üldözőbe veszik, és nincs más nála, amivel védekezhetne, csak egy kefe, egy fésű és egy tükör. A királyfi tehát fut, rohan inaszakadtából, de már fogytán az ereje, és az üldözők egyre közelebb érnek. Ekkor eszébe jut az ajándékba kapott kefe, a háta mögé dobja, és, lám, mögötte sűrű erdő nő ki a földből, olyan sűrű, hogy hosszú időre feltartóztatja az üldözőket, akiknek utat kell vágniuk maguknak benne. Ezenközben a királyfi megpihen árnyékában, erőt gyűjt, és menekül tovább. Fut, rohan, ám egy idő múltán látja, hogy üldözői már keresztülverekedték magukat az erdőn, és újra a nyomában vannak. Eszébe jut az ajándékba kapott fésű, a háta mögé dobja, és látja, hogy a fésűből egész regiment szuronyokkal felfegyverzett katona támad, akikkel az üldözőknek meg kell küzdeniük. Aztán fáradtan leül, s mikor ismét erőre kap, folytatja útját. De közben az üldözők is legyőzték a sereget, és egyre sűrűsödő porfelhőben – mert a vidék szikkadt, száraz – közelednek a királyfihoz, már ott vannak a sarkában. A királyfi végső erejéből fut, és a lenyugvó nap sugaraitól már az utat sem látja maga előtt. Az üldözők olyan közel vannak, hogy amikor egy távoli villanás eszébe hozza a tükröt, épp annyi hely van közöttük, ahová a tükör leeshet. És ekkor tenger támad közöttük, mélységesen mély, sima és csendes tenger, oly hatalmas, hogy nem lehet keresztülevezni rajta, oly rezzenéstelen s szélcsendes, hogy vitorlással sem lehet átszelni. És oly sima, úgy tükröződik, hogy amikor az üldözők a partjára érnek, meglátják benne saját magukat, és azt hiszik, újabb regiment állja útjukat, ám midőn meg akarnak vívni velük, a tengerbe gázolnak s belevesznek.

Voltaképpen nem is kellene visszatérnünk a mesékhez: a pármai citadellából menekülő Fabrizio del Dongo apró aranyérméket hintett szét cellája padlóján, valamint véges-végig a sáncokhoz vezető úton, abban a reményben, hogy ezzel egy időre feltartóztatja az üldözésre induló katonákat. És számítása tökéletesen bevált: mert az üldöző katonák közül ugyan ki nem cserélte volna fel a szökevény elfogásának kétes dicsőségét néhány apró aranypénzre, mely ott csillogott előtte a földön?

Mozart belebéklyóz minket az időbe zenéjével: valahányszor úgy tetszik, hogy már elég közel értünk hozzá, csak meg kell hallanunk valamelyik művét, s mire keresztülverekedjük magunkat minden hangján, ugyan hol van már Mozart?

Ilyen és ehhez hasonló elméleteket fejtegetett cikkében a diák is, akihez most visszatérünk. Természetesen leírni nem ugyanezekkel a szavakkal írta le, ám ez csak azért van, mert ő és én két különböző személy vagyunk, s mindegyikünknek megvannak a maga emlékei és kedvenc könyvei. Végül azonban csak befejezte a cikkét, s elküldvén a szerkesztőségbe, várta, hogy publikálják. De még mielőtt erre sor került volna, megkapta a munkájáért járó honoráriumot, és – de hogyan is vehetnénk tőle rossz néven, csak lehet valami mentséget találni a számára – a kézhez kapott összeget azon nyomban a lehető legesztelenebb módon költötte el, azaz elitta még aznap jóformán az utolsó fillérig. Mentségéül szolgáljon egyrészt az, hogy soha nem volt előrelátó és megfontolt, és nem is próbálta ilyen színben feltüntetni magát, másrészt, hogy a közelmúlt eseményei és a cikk megírása után úgy érezte, ereje végére ért.

Egyszer már fennakadtunk azon, hogyan is tudott a diák csak úgy ukmukfukk megszabadulni a rejtéllyel kapcsolatos minden aggályától, mely rejtély pedig oly meggyőző módon nyilvánult meg számára. Hiszen – és már ezt is mondottuk egyszer – éppen mi, akik figyelmeztetni akartuk, amikor kezdetben a legegyszerűbb dolgoknak a legfurább értelmet tulajdonította, éppen mi újra nyugtalanok vagyunk, amikor csak azért, mert néhány apróságra magyarázatot kapott, máris világosnak lát mindent, ami addig körötte történt: végtére is tény marad, hogy a Mester zenéjét hallgatva kétszer látta a férfit, aki oly feltűnően hasonlított rá, és akiről sem azt nem tudta, hogyan érkezett, sem azt, hogyan távozott – még ha később kiderült is, hogy mi a neve és a foglalkozása, és még ha észrevétlen jövetelét és távozását mindkét esetben csakis saját figyelmetlensége számlájára írhatta. Ugyanilyen kétségtelen tény marad, hogy amikor akarta, nem sikerült megszereznie „A varázsfuvola” szövegkönyvét, és hogy három nappal később ott találta íróasztalán; bár csak egy elírt leltári szám miatt nem adták ki neki, az íróasztalára pedig az ismerőse tette, amikor ő nem volt otthon. S ugyanígy nem kétséges a „szürke követ” ténykedése sem; bár Walsegg gróf parancsára jön, aki csak azért nem fedi fel kilétét, hogy elbitorolhassa más művét. Mert – ha még nem vették volna észre – Mozart minden magyarázat ellenére haldokolni kezd, amint a „szürke követ” átadja a megbízatást.

Ha kész véleményünk van valamely dologról, úgy tetszik, nincs annál nehezebb, mint egy másikat fogadni el helyette. Ha egy világos dolgot rejtélyesnek találunk, habozni fogunk, hogy elfogadjuk-e a magyarázatot. De még sokkalta nehezebb lesz – s mégis épp ezt kell majd megkísérelnünk –, hogy elfogadván a magyarázatot, visszatérjünk a kiindulóponthoz, és feltegyük a kérdést: mennyiben változtatja ez meg első véleményünket? Mert amint elfogadtuk a másodikat, már csak a harmadikkal tudjuk elfogadni az összes többit, vagy ami éppúgy lehetséges, kettő fölé megyünk vissza, és kettő fölött már elnézőek vagyunk mindennel, ami párban jelentkezik.

Tehát az utcán hagytuk magára a diákot – enyhén szólva emelkedett hangulatban; már csak mákszemnyi türelemmel kell lennünk, mindjárt a végére érünk történetünknek. Ahogy ment, a szemközti járdán egyszerre csak észrevette a fekete kabátos fiatal szerkesztőt, aki ugyanabba az irányba tartott, mint ő. Eszébe ötlött, hogy utánaered és meghívja, élvezze vele együtt a honorárium nyújtotta előnyöket, hiszen részben az ő érdeme is. Le nem véve róla a szemét, egy darabig még az utcának azon a felén ment tovább. Azonban a kereszteződéstől nem messze a fiatalember megállt, és ahogy körülnézett, megpillantotta a diákot, hiszen jóformán egymással szemben álltak, a diák alig pár méterrel volt lemaradva. A szerkesztő ekkor felemelte a kezét, és odabólintott a diáknak, hogy mindjárt átmegy hozzá, de az jelezte, hogy csak maradjon, és maga készült átvágni az utcán. Észrevette, hogy a fiatalember kiabál valamit, de a nagy zajban nem értette, csak azt látta, hogy mozog a szája. Bólintott, hogy már megy, és szüntelenül a fiatalember arcába bámulva, amit részben eltakart a nagy sapka, gondolkodás nélkül lelépett a járdáról; nem vette észre a közeledő autót, amely nekiment, és a járda peremére taszította. Bár eszméletre tért még, szólni egy szót sem szólt már, csak nézett, és minthogy akkor is így maradt – kimeredt tekintettel –, mikor már halott volt, az sem egészen biztos, hogy tényleg visszanyerte-e az öntudatát. De ha visszanyerte is, az, hogy mire gondolt, míg el nem következett a vég, számunkra már egyébként sem lehet fontos.

A rákövetkező vizsgálat rövid volt és minden érintett számára kielégítő: nem volt vita. Az események lefolyása nyilvánvaló volt, és a kihallgatott tanúk mind ugyanazt vallották. Az autó (egy teherautó, amely árut szállított az áruház raktárába) a kijelölt oldalon, a megengedett sebességgel haladt, sőt lassított is az útkereszteződés előtt. Az úton nem volt nagy forgalom, tehát az átkelő gyalogosnak jól kellett volna látnia az autót, ha csak egy kicsit is körülnézett volna. Ám az eset összes szemtanúja egybehangzóan állította, hogy a diák olyan esztelenül rohant le az úttestre, nem nézve se jobbra, se balra, csak valahová maga elé meredve, hogy sem az autót nem vette észre, sem a figyelmeztetésekre nem reagált, amikkel a járókelők megpróbálták visszatartani. Így aztán egyenesen a kerekek alá szaladt, és a sofőr, bár fékezett, már nem tehetett többet, mint amit tett: felajánlotta, hogy kocsiján azon nyomban kórházba szállítja a sérültet. A fiatal szerkesztő szintén jelentkezett tanúnak, s vallomása nagyban segítette a nyomozótisztet annak felderítésében, hogy miért rohant át a diák az úttesten: az igazsághoz híven elmondta, hogy tulajdonképpen ő volt az, aki a diákkal jelbeszéd útján megállapodott, hogy átmegy hozzá a túloldalra; ezzel a közvélemény szemében magára vette a bűn egy részét. Ám a nyomozó nem hagyta, hogy efféle jogon kívüli mozzanatok befolyásolják: a sértett nagykorú volt, tehát olyan személy, aki teljes mértékben felelős önmagáért és minden cselekedetéért. Az a tény, hogy valakihez át kellett mennie a túloldalra, semmiképpen sem mentette fel az alól a kötelesség alól, hogy körülnézzen, mielőtt lelép az úttestre, és hogy várjon, amennyiben járművet lát közeledni. A jogi felelősség tehát kizárólag őt magát terheli, senki mást nem lehet elmarasztalni azért, ami vele történt, sőt meggondolatlanságával ő veszélyeztette mások biztonságát. Ezt a megállapítást később csak megerősítette a szállásadónő vallomása, aki elmondta, hogy a diák ama bizonyos nap reggelén pénzt kapott valahonnan, s így a kritikus időpontban nem volt teljesen józan. Ezzel a közvélemény rokonszenve egy csapásra megint a fiatal szerkesztő felé fordult, aki ráadásul elismerésben részesült igazmondásáért, minthogy nem próbálta eltitkolni, milyen része volt a balesetben. A nyomozás tehát azzal a döntéssel zárult le, hogy további intézkedések foganatosítására nincs szükség, mivelhogy nincs kit megbüntetni, sem pedig kártalanítani; a szerencsétlenségért felelős egyetlen személy ugyanis maga a kárvallott. Eme döntés meghozatala után az összes nyomozati anyag ad acta tétetett, és az eset szemtanúi és résztvevői tökéletes egyetértésben váltak el.

Ezzel véget ér a történet, ide juttatta a szükségszerűség vastörvénye, s most végre szabadon fellélegezhetünk, hiszen – ismerjük be – nem érezhetjük magunkat szabadnak ott, ahová a szükségszerűség vastörvénye és a kérlelhetetlen logika juttatott minket. Tehát végre megszabadultunk a történettől, amelyet – ahogyan bizonyára emlékeznek rá – kölcsönös megállapodás alapján s azért vállaltunk, hogy elüssük az időt. Mivelhogy ebben mégiscsak hasznunkra volt, egy kis időt tán még rászánhatunk, s elemezhetjük az okokat, hogy miért nem voltunk elégedettek vele. Ugyanis el vagyunk tökélve – legalábbis magamból kiindulva erősen remélem –, hogy nem érjük be a végeredménnyel, amelyhez a történet kérlelhetetlen logikája vezetett el minket; mert az kétségtelen, hogy a történet szigorúan logikus (legalább ez elmondható róla). Ez a logika azonban minden további, ez irányú próbálkozásunkat nyaktörő vállalkozássá tenné, ebben pedig nem vagyunk hajlandók hinni. E logika szerint kénytelenek volnánk elismerni, hogy a diák teljesítette feladatát, és megkapta érte a jutalmát. (Jó lenne, ha ismét tudatosítanák magukban, hogy iparkodása tulajdonképpeni eredményét semmiképpen sem tudjuk megítélni: mindaz, amit itt a közös tárgyról való elmélkedésként előadtunk, engedelmükkel, kizárólag az én, nem pedig az ő szavai voltak.) Ami pedig Mozartot illeti, tegyünk összehasonlítást: egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy idő előtt halt meg, két utolsó művet hagyván hátra. Amit erről teljes bizonyossággal elmondhatunk, az annyi, hogy velünk, többiekkel összehasonlítva (persze feltételezve, hogy mi is keresünk-kutatunk), ő sokkal gyorsabb volt a keresésben, és sokkal hamarabb találta meg, amit keresett. Semmi sem jogosít fel azonban bennünket arra, hogy meghatározzuk, mennyi ideig élt közöttünk, és – ami e következtetések végkövetkeztetése – semmi sem támasztja alá azt az állításunkat, hogy meghalt; mert az egyetlen, ami erre az állításra feljogosítana minket, az éppen hogy annak a műnek a befejezése volna, amely túlontúl tökéletes ahhoz, hogy szerzője túlélhesse. Ám a Rekviem befejezetlen maradt.

Amiatt érzett megkönnyebbülésünk, hogy végre megszabadultunk a történettől, talán éppen ezért jogos: az elkerülhetetlen következményeket indikáló kérlelhetetlen logika ugyanis csupán a történetnek sajátja; a történetet pedig csak akkor fogadjuk kegyünkbe, ha félünk a forma romlandóságától; amint a forma biztosítva van, eldobjuk a történetet. És amint egyszer eldobatott, többé nem köt bennünket a logikája, s nem lévén alávetve törvényeinek, kétségbe vonhatjuk ezeket, és megszabhatjuk hatókörüket. És most, ezekben az utolsó pillanatokban, sokkalta nehezebb dolgunk lesz, mert továbbra is lemondunk a történetről, amely pedig okai és okozatai láncolatával segíthetne s vezethetne bennünket; további eszmefuttatásaink bizonyítóereje igencsak gyengécske a történettel összevetve, ám azért nem szándékszunk lemondani róluk – éppen ellenkezőleg.

Talán a továbbiakban jobb lesz, ha kérdéseket tesznek fel nekem, én pedig kötelezem magam, hogy válaszolok, amennyiben módomban áll.

– Nem ostoba dolog csak úgy semmiért veszíteni el az életet?

– Nemcsak ostoba, de úgy gondolom, egyenesen büntetendő dolog; ám meg kell jegyezni, hogy éppen ez a „csak úgy semmiért” lehet rá elégséges ok; más indíték nincs.

– Ha büntetendő, akkor a mi esetünkben miben áll a büntetés?

– Nyilvánvalóan abban, hogy így veszíteni el az életet teljességgel indokolatlan, vagyis fölösleges és hiábavaló, egyszóval semmire se jó. Tehát rossz, és ez a büntetés; a büntetés egyébként, ha rosszat teszek, az egyetlen reményem arra, hogy helyreáll az egyensúly. Mert ebben rejlik a cél: hogy a rossz elégséges céltalan legyen, hogy ne érje el célját. Boldog vagyok, minden rossz, tehát megvan a reményem a túlélésre. Bűnhődésem egyetlen reményem a túlélésre.

– És a halál?

– Nem a halálról beszélek, hanem az elveszített életről és a túlélés lehetetlenségéről; persze ebben ott van a halál is, de ismétlem, most nem róla beszélek.

– Nem éri be önmagában azzal az elrendezéssel, melyet a logika törvényei szabnak meg? (Nem a történet kérlelhetetlen logikájáról van szó, hanem arról, amely a végén lehetővé teszi, hogy fellélegezzünk, miután a történetet szerencsésen végigvittük.) Kijelenthetjük, hogy a semmi nem cél; ám ez a mondat csak annyit mond, hogy ha a semmi nem cél, akkor a célt valami másban kell keresnünk; ebből két figyelemre méltó észrevétel következik; először is, hogy a semmi az semmi, éppúgy, mint ahogy a cél az cél, és hogy nem tanácsos összekapcsolni őket; másodszor pedig – miben keressük azt a mást, ami azután cél lehet számunkra? – Azt hiszem, inkább arra kell panaszkodnunk, hogy túl nagy a választék, mintsem attól félnünk, hogy nem lesz miből válogatnunk.

Tehát e világ dolgaiban nincs helye a titoknak. – Egyetértek. – Mindent meg tudunk magyarázni. – Kiváló. – Nem marad semmi, amit homályban hagyna magyarázatunk. – Erre a szóra várok: „Nem marad semmi.” Ám ez épp csak annyit jelent, hogy ha minden megmagyaráztatik, akkor nem lesz semmi megmagyaráznivaló, tehát (ismét egyszerűen csak megfordítjuk a mondatot, amit a logika és a grammatika szabályai is megengednek): csak a semmi lesz, amin nem lesz megmagyaráznivaló.

Kedvüket lelik az efféle szójátékokban? Van még egy: nincs isten, ez kétségtelen, mivelhogy eddig még mindegyik ellen, akiben hinni szándékoztunk, fel lehetett hozni valamit; és tételezzük fel, hogy a legrosszabb esetben minden továbbival hasonlóképpen járunk. Tehát nincs isten, aki ellen ne lehetne felhozni valamit; más szóval – olyan isten, aki ellen ne lehetne semmit sem felhozni, nincs. És innen már csak ez van hátra: csak az ellen az isten ellen, aki nincs, nem lehet semmit sem felhozni.

– Nem értem.

– Mit? Itt nincs semmi, amit ne lehetne érteni, itt a lehető legegyszerűbb mondatok, kijelentések, megállapítások vannak, mégpedig többnyire tagadó formában; mivelhogy éppen ezek illeszkednek a legjobban a megengedett fordulatokhoz. De sokat fecsegek, és ennek az lehet a látszata, hogy lebecsülöm magát.

– Most már semmit sem értek.

– Vagyis – maga érteni kívánja a dolgokat? Mindezek után? De ha tényleg ezt kívánja, akkor sietnie kell. Vannak teljesületlen kívánságok, amelyek egész életünkben végigkísérnek. Emlékszem, hogy amikor ötéves voltam, a világon mindennél jobban vágytam egy léggömbre, amely szalagon lebeg, és könnyebb a levegőnél. És nem és nem akartam elhinni, hogy lehetetlent kívánok; hisz oly jól ismertem a könyvekből. Ám éppen háború volt, és a gumi akkoriban felettébb becses anyagnak számított, főleg abroncsgyártásra kellett. Úgy gondolja, hogy ez rossz példa? Hiszen ma annyi léggömböm lehet, amennyit csak akarok, egész léggömbfürtöket vehetek, a szivárvány minden színében. De tényleg elkerülte a figyelmét az az apróság? Akkor újra kezdem: amikor ötéves voltam, mindennél jobban vágytam egy léggömbre, amely szalagon lebeg, és könnyebb a levegőnél… Még mindig nem mond magának semmit ez a példa? De hát teljesült, teljesülhetett ez a kívánság? Hisz két feltétele van: egyrészt az áttetsző léggömb, másrészt az én öt évem. – Egyébként az is lehet, hogy azt a „most már semmit sem értek”-et nem is a megértés vágya mondatta. Nevetni fog, de végül is ez azt bizonyítaná, hogy kezdjük érteni egymást.

– Betelt a pohár: maga gúnyolódik. Ezek a következtetések minden második szóban megcáfoltatnak, vagy ha kivételesen és véletlenül mégsem, hát csak azért nem, mert állandóan egy s ugyanazon dolog körül forognak, így nem is juthatnak el sehová, és be kell érniük az értelmetlen szójátékokkal.

– Ez az – helyeselek –, látom, hogy ideje befejezni beszélgetésünket; csak visszaélek a türelmével, mert valóban szüntelenül ugyanazt hajtogatom, és semmit sem mondok.

 

Brno, 1958 decembere

 

 

* Harsányi Zsolt-Fischer Sándor fordítása.