Németh Gábor

Ő MEG MONDATOKKAL FIZET

 

Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű. Mint azok a Kínainál; hosszan turkál a fiókban, s mindig úgy teszi ugyanazt, akárha először; titkos kis mozdulattal göngyöli ki a fakólila bársonydarabot, ujjával végigdédelgeti a hét tűt, és elfelejtve, mit hazudott az előző alkalommal, észbontó mesével áll elő az eredetükről. A Kínai nagydarab, kopasz holland, a bőre, mint a tej, álmatag barom; senki sem tudja, hogyan ragadt rá ez a név.

Nem bírom a déli napot, pár órára abbahagyom a munkát. Ilyenkor szoktam benézni hozzá. Egy darabig üldögélek a parkban, aztán elsétálok a bolthoz. Egy szőke, enyhén megpuhult, harminc körüli férfi szerencsétlenkedik az ajtóban, a 38-as Adler légcsavarját vette meg, azzal igyekszik kifelé, a vajszínű Jaguárjához. Nyitva a teteje, így talán befér. A Kínai meglát, a kirakat üvege mögött bökdös a homlokára, vigyorog; nyilván jól átverte a jaguárost. Kicsit csilingel az ajtó fölött a csengő, amikor belépek; néha azt hiszem, ezért járok ide.

Van, hogy találok ezt-azt, és elviszem a Kínainak.

Ő meg mondatokkal fizet.

Nekem meg Weininger, a mondatokért.

Tiszta sor.

Odaadom a borotvát. Meghalt valami öreg olasz; a kukához támasztottak egy papírbőröndöt. Mire odaértem, már teljesen kirámolták, csak ez a borotva nem kellett senkinek sem. Hatvanas évek eleje, bordázott, aranyozott alumínium, akkoriban megörültünk, hogy ilyen modern dolgokat lehet csinálni, szarér-húgyér.

A Kínai jó nagyot vigyorog, és a zsebébe nyúl, a noteszáért.

– Kiugrottam egy sörre. – A fejével int, hová. – Két pasi dumált a szomszéd asztalnál. Azon a jó kis fojtott hangon, hogy épp csak a vécében nem érteni minden szót. Aztán az öregebbik megfogta a fiatalabbik karját, és azt mondta: Nem azt mondom, Hangyás, hanem hogy át kell köpni a szívén. És akkor a másik elsírta magát. De mintha munka volna; halkan és gyorsan sírt.

– Jól van. Már eladtad, nem kell ragozni. Hogy vannak a szerelmesek?

– Két hete nem jön össze. Először a csaj jött hiába, aztán a gyerek.

Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik ember számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele. Ez a barom például, akármerre tipor, kutyaszarba lép. Négy hónapja kezdődött. Valamit szöszmötölt a boltban, és ráesteledett. Szemben van egy telefonfülke. Épp lekapcsolta a villanyokat, amikor egy lány lépett a fülkébe, rókabundában. Baromi ideges volt, leejtette a pénztárcáját, harmadszorra aztán sikerült a hívás, azonnal kiabálni kezdett a kagylóba. Mire letette, került elő a parkból a ballonkabátos. Fel volt kötve a karja, és lehetett benne valami, legalábbis a Kínai szerint, és neki elég jó szeme van az ilyesmihez. A gyerek beugrott a fülkébe, a falhoz szorította a lányt, és megerőszakolta. A Kínai meg végignézte az egészet, azt mondta, valahogy nem bírt telefonálni a zsaruknak, mert olyan volt, mintha otthon nézné a tévét. Másnap még rágódott a dolgon, aztán elfelejtette. Egészen a következő szerdáig, akkor megint bent maradt, és hajszálra megismétlődött az egész. Rókabunda, telefon, kiabálás, ballonkabát. És azt mondja, kezd bedilizni. Mert most már minden este bent marad, mert azt hiszi, ha nincs itt, vége az egésznek. Harmadszor már a lány is akarta. Negyedszer valamivel előbb jött. Ötödször nem dugtak, csak beszélt hozzá a fiú, ő meg ült a fülkében, és lehajtotta a fejét. Halálos szerelem. És kíváncsi az igazi végére; mintha valami sorozatot nézne a lerobbant Sonyján.

Megiszom a narancslevet, bűnrossz, mint mindig. Holnap ne gyere be, csak este vagyok itt, mondja, és hátramegy valamiért, a raktárba.

Weininger hatra vár, leadás van.

Mostanában elég szépen perkál, mert rájött, hogy mennyit érek. Az újakkal nem megy semmire, pökhendi fiúcskák, bőrkötéses noteszekkel. Nekidőlnek a falnak a bő, puha gyapjúzakókban, ilyeneket olvasnak föl, nagy hatásszünetekkel: A halak nem hazudnak, A hegycsúcsok fölül vannak vagy Sokszor van úgy az életben, hogy nem igazság, ami igazság. Szép sorban kidobálja őket, nem is csodálom. Én egy héten fölveszek vagy hat kazettát, amit megkap, az maximum öt perc – de aranyat ér. A dzsekim patentjában van a mikrofon, a madzag belül megy a walkmanbe, a gombot a zsebemben nyomom meg, az ki van zárva, hogy lebukjak.

Harminc mondat egy héten.

Mondatonként egy kiló.

Azzal én már jól elvagyok. Nagy csacsi a kicsike. Azt hiszi, átver, de nagyon téved. A kétszersült, a banán, a tej, a sör meg az anyag. Nekem más akkor se kéne, ha ingyen adnák.

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. Mintha fölparcellázták volna az agyamat rézlemezekkel, ezer külön kis cella, s mindben egy őrült féreg ragyog. De megéri. Istenem. Tudom, hogy mi az ára.

Weininger elaludt; ahogy megyek föl a lépcsőn, egyre hangosabb a szuszogás. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, azt mondja, „mitől féljek, a legjobb, amit tehetne velem valaki, hogy nyakon baszna, mint a halat”. Nézem az arcát, akár egy gyereké, a nyakába csorgott az álom méze. Bekapcsolva hagyta a monitort, csupa ragacs a whiskytől. Elolvasom az utolsó mondatot: Ez délután volt, egy délután, a délutánoknak azzal a markáns ismétlődésével, ami már nem is emberi, istenem, egy délután! mit lehet várni tőle, nem igaz? ahogy mondaná valaki.

Kimegyek a lépcsőházba, és becsöngetek. Valami zaj, aztán kiabál. Bújj be! Azt hiszem, nem látszik, hogy csalok.

– Mennyi?

– Háromezer.

– Elég jól beálltál. Kérsz egyet? – az üvegre mutat.

A fejemet rázom.

– Keféltem álmomban.

Felemelem az ujjam.

– „A legtöbbször itt kezdődik a gyógyulás, ha az embert álmában a nők látogatják.”

Rekedten felröhög, rácsap a tolószék karfájára.

– Nem hittem volna, hogy valaha is elolvasol egyet.

– A parkban találtam, tele volt madárszarral.

– Mondjuk, azt nem lehet mondani, hogy hízelegnél.

Átnyújtja a pénzt, ki volt készítve.

– Eltolnál az ablakig? Elromlott ez a szar, és csak holnap jön ki a szerelő.

Kioldom a fékeket, és az ablakhoz tolom. Nem szól egy szót sem.

Nézem, hogy mit néz. Szemben, a kilencediken egy kurva lakik. Most az ágyon fekszik, hússzínű kombinéban, és a körmét lakkozza. Egy néger járkál a szobában, a kezében egy üveg, ütemesen rázogatja, magyaráz valamit. Most a nő beszél, idegesen szárogatja a lakkot. Weiningerre pillantok. Az ajkát harapdálja. Mire visszanézek, a férfi bizalmasan az ágy szélére ült.

Nem érdekel, hogyan csinálják, hogyan történik meg újra és újra. Mindig ugyanaz a történet.

Ujj az ég felé.

– Azt mondom, törje ki a nyakát az olyan építőmester, aki két egyforma házat épít egymás mellé.

– Ez mi volt?

– Desszert. Ajándék. Papsajt. Kecsketúró.

– Na, jól van. Fárasztasz. Most menjél. És ne gyere a jövő héten. Most nagyon hosszú ideig nem kell jönni. Ott az asztalon van egy doboz, abból vegyél ki. Amennyit gondolsz. Csak húszezernél ne nagyon gondolj nagyobbat.

Harmincat veszek el.

Az utcán eszembe jut, mikor először jártam itt.

Három kiskölyök passzolgatott, néha-néha dobtak egyet a rozsdás gyűrűre. A sarkon vettem egy doboz sört. Egy darabig néztem őket. Régebben is ezt csináltam, ha munka nélkül voltam, egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Az egyik kiskölyök elesett, a másik kettő fölsegítette, és a nyálukkal törölgették a térdéről a koszt.

Hazamegyek, benyomom az esti adagot. Tapló a szám, a szemem két külön golyó, a gerincemen bronzmenyétek.

Még tíz év, vagy húsz.

Ugyanúgy fogok megdögleni, mint az apám, a nagyapám, a sarki fűszeres vagy bárki más. Egy büdös, vén szivar a nyolcadikról. Szájszag, érzelmes levélcsomók. Papírbőrönd a kuka mellett. Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.

Hét tű, gonoszka aranyból, a fakó bársonyon.