HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Kocsis Zoltán: MOZART KADENCIÁIRÓL

    Kocsis Zoltán

    MOZART KADENCIÁIRÓL

     

    Mozart-év van, szaporodnak a különféle kiadványok, hangfelvételek, esztétikai értékelések, monográfiák s nem utolsósorban a versenymű-kadenciák komponálására irányuló kísérletek. Hogy az utóbbiakra mennyire szükség van, mutatja, hogy például Mozart nem zongorára írott versenyműveihez milyen kevés, mondhatni elenyésző számú a hangszertechnikai s főként stiláris szempontból elfogadható kadencia. Nagyjából ugyanez a helyzet azoknak a zongoraversenyeknek esetében is, amelyekhez a szerző nem írt kadenciát, illetve – fermátás megállásokkor bejátszandó – ún. „Eingang”-okat. Ezekre vonatkozóan a mai előadói gyakorlat általában kétféle megoldást ismer: 1. régebbi, gyakran másod- vagy harmadrendű szerző „jól bevált” művét játszani; 2. megpróbálkozni új kadencia komponálásával. Sajnálatos módon az improvizáció csaknem teljesen kiment a divatból (persze nemcsak ezen a területen; az egzaktságra, véglegességre irányuló, korunkban tapasztalható általános hajlam eleve lehetetlenné tesz mindent, ami nem kecsegtet azonnali értékelhetőséggel). A ma előadóművészei ezt nem is igen engedhetik meg maguknak, s valószínűleg arra is kínosan ügyelniük kell, hogy ne „tévedjenek más területre”, amely nem a szűkebb értelemben vett szakmájuk. Manapság a pódiumsztár nem komponál, a zeneszerző a legritkább esetben előadóművész, a karmester szinte soha nem nyúl hangszerhez; olyasfajta „csodabogár”, mint Bartók Béla, aki egy személyben volt alkotó, előadóművész, muzikológus, pedagógus, egyszerűen nem létezik. Ez természetesen korjelenség, elképzelhető, hogy nem tart örökké. A tény viszont tény marad: Mozart halála óta alig egy tucat kadencia született, amely időtállónak bizonyult, jól játszható, örömet szerez előadónak és közönségnek egyaránt. A kérdés – ellentétben azokkal a versenyművekkel, amelyekhez maga Mozart egy vagy több kadenciát is írt – tehát nem megoldott, egyelőre nincsenek olyan stílustiszta vagy éppen zseniális munkák, amelyek a Mozart versenyműveihez való kadenciaírást egyszer s mindenkorra feleslegessé tennék. De vajon ez lenne a végcél? Nem volna-e sokkal természetesebb, ha mindenki tehetségének, stílusérzékének, vérmérsékletének, pillanatnyi hangulatának tükreként új és új munkákkal lepné meg saját magát és a világot? Nyilván erre gondolhatott Mozart, amikor talán nagyon is tudatosan – mellőzte a kadenciák és „Eingang”-ok megkomponálását épp legjelentősebb zongoraversenyeihez, nem jelentéktelen megoldandót hagyva az utókorra. Fölmerülhet persze, hogy e nagy formátumú daraboknak (KV 466, 467, 482, 491, 503, 537) esetében a kadenciának – hasonlóan nagy formátumot követelvén – mintegy azonos anyaggal dolgozó külön műként kicsiben meg kellene testesítenie a darab formai struktúráját, szervesen beépítve a komponálás során torzónak bizonyult, ám improvizációs kibontásra mégiscsak érdemes ötleteket, „maradékokat”. Komplexitás tekintetében maximális rátermettséget követelő feladat lévén talán a legelfogadhatóbb hipotézis, hogy Mozart végül is a mindenkori rögtönzés mellett döntött. Igazi tehetségnek ez valóságos csemege: már a közvetlen kortársak (Hummel, Beethoven) is ráharaptak. Ám rögtön ezek a különben kongeniális kadenciák fölvetik azt a legsúlyosabb kérdést, amellyel szembe kell nézni azóta is: Mozart stílusában maradva, avagy azon túl?

    Ha az eredeti célt tekintjük, a kadencia tulajdonképpen a formába egy meghatározott – a szerző által minden esetben jelölt – ponton beillesztett virtuóz szóló volt, amelyben a szólista megcsillogtathatta hangszeres tudását (ne feledjük: a XVIII. század vége felé előadóművésznek lenni mást jelentett, mint napjainkban). Mozart, aki stílusfejlődésben egy pillanatra sem torpant meg, zongoraversenyeinek kadenciáit olyan stílusegység szellemében komponálta, ami szinte az improvizáció során elkerülhetetlen sablonoknak is keretet szab. A látszólagos ellentmondás itt csap át harmóniába: a mozarti ötletek, sziporkák csak keretek között teljesedhetnek be, az a gazdagság, amelyről sokan a szabadosság látszatát vélik felfedezni, műfajjá, műfajokká tipizálódva csillog igazán. Mozart életműve, stílusa – annak ellenére, hogy némely darabja meglehetősen avantgardistának tűnik – egyébként is zárt világ, amely kivet magából minden oda nem tartozó elemet. A legkézenfekvőbb, hogy ezen a világon belül maradva fejtse ki a szólista az inkább társszerzőség, mint reprodukálás, interpretáció ismérvébe tartozó gondolatait az adott műről. Mozart ugyanis kegyetlen. Ahogy az előadót habozás nélkül rúgja farba, ha bármi anakronisztikus megoldást csempész be olvasatába, ugyanígy utasítja el a stílusa ellen idegen területről történő támadást (nem kisebb mester, mint Brahms is áldozatul esett ennek).

    Magától értetődő, hogy a stílustisztaság még nem elég. Olyanfajta találékonysággal kell párosulnia, amely csakis és kizárólag Mozart egyéniségéből eredeztethető. A zenetörténet egyik leghatalmasabb forrása lévén, Mozart szerencsére sokat és sokfélét komponált, hogy szándékai, a zenéhez és a világhoz való viszonya mindenki számára eligazító értékűek legyenek. Mindazonáltal más a szó és megint csak más a tett; az esztétikai bátorításnál kétségkívül összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat zseniális művek anyagát újra masszába gyúrni s megmunkálni, vállalva a sikertelenség esetleges ódiumát.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!