Juhász Erzsébet

LEVÉL APÁNAK

 

Az az érzésem, hogy épp most jött el az ideje e levél megírásának, mert félidőn vagyok, apa. Ha a sors annyi időt ró rám, mint terád, akkor felnőtt életemnek éppen félidején. Ezenfelül félidőn úgy is, hogy eddig megélt életemnek éppen a fele telt el azóta, hogy te nem vagy az élők sorában. Mindezek persze javarészt esetleges számítgatások. A lényeg abban áll, hogy az utóbbi időben egyre jobban tapasztalom, hogy kortársakká lettünk te meg én. Igen, úgy, ahogy mondom. Mert az, hogy apa és gyereke között soha, de soha nem megszüntethető a kapcsolat, ez a természet törvénye. S ezzel elkerülhetetlenül vele jár az is, hogy szülő és gyerek életreszólóan keresi önmagát egymásban. Húsz éve e kölcsönösség – halálod következtében – megszakadt. Vagy talán mégsem egészen?

 

Nem akarom ecsetelgetni, mennyire megrendített a halálod annak idején. Az csak természetes egy gyerek részéről, hogy kétségbe van esve, s úgy érzi, valami olyat követett el ellene a sors, ami a lehető legnagyobb igazságtalanság. Igen, magam is József Attila-i dühvel toporzékoltam, hogy mennyire becsaptál. Nem hittem akkoriban, de az idő megmutatta: a fájdalom és a kétségbeesés enyhülni tud lassacskán.

Halálos ágyadon alaposan összekeveredtek benned életed különböző korszakai, keresztül-kasul száguldoztak benned hatvan év idői, s ezt te oly természetességgel vetted tudomásul, amire alighanem csak a halálos betegek képesek. Mi meg értetlenkedtünk, hüledeztünk, sajnálkoztunk, és sűrűn sírva fakadtunk. Japánba készültél, s oly részletes útitervekről számoltál be, mintha mindössze egy hét választana el az utazástól, miközben csontsoványan és magatehetetlenül nyomtad az ágyat. Úgy tűnt nekünk, hogy ha nincs az a jellegzetesen izzó fekete szemed, nem is apánk az ott az ágyban. (Csontsoványra fogyott arcodat betöltő izzóan fekete tekinteted nagyon sokáig kísértett ébren éppúgy, mint álmaimban.) Mi meg csak sajnálkoztunk, hogy szegény, szegény. Lehet, hogy annyi ideje sincs hátra, hogy kiérjen az előszobaajtóig. Csak mostanában kezdem megérteni, hogy te akkoriban valóban beutaztad Japánt, sőt az egész földkerekséget mindenestül. Te voltál a világhódító Nagy Sándor, Dzsingisz kán és Napóleon egy személyben. Kutyáink veszettül ugattak a töksötét és kihalt éjszakában. Nagyon haragudtál rájuk. Megértem nagyon, hisz bármilyen eszeveszett távokat utaztál is be megbomlott képzeletedben, azt azért pontosan tudtad: hátad megett a halál elhallgattathatatlan kutyái csaholnak, egyre kérlelhetetlenebbül fenve vad fogaikat rád. Csak mostanában értettem meg, hogy hatalmas, feketén izzó tekintetedet nem a betegség maga alakította, hanem az akadályokat nem ismerő elszántság, hogy mindent, de mindent megkaparinthass a világból, hisz végre-valahára minden akadályt letepert benned a lázas, halálos kór: most végre minden együtt volt. Telhetetlen voltál világéletedben, elmondhatatlanul vágytál mindenre, nagyvonalú életre, képességeidhez méltó munkára, elismerésekre, dicsőségre és persze nőkre és minden egyéb romboló élvezetre. És mi adatott meg az egészből? Néhány jobb év, felszikrázó pillanat, amikor tündökölni tudtál ezen a mi siralmas szemétdombunkon. S ugyanakkor azok az irtózatosan vonító és csaholó kutyák a hátad megett – hogy nincs az a viasz, ami e hangokat eltömíthette volna füledben.

 

Nem tudom, mely éveidet barangolhattad be legszívesebben a megélt hatvanból. A megszületésem előtti időidben akkoriban – haldoklásod idején – nemigen tudtam tájékozódni. Az azóta eltelt húsz év folyamán viszont – érdekes módon – egyre jobban. S mivel a legfontosabb dolgokat – ahogy ez sűrűn megesik az életben – nem kérdeztem meg, amíg megtehettem volna, kénytelen voltam lassacskán kitalálni téged, megformálni, mint valami regényhőst. Különben meg, ha meg is kérdeztem ezt-azt, a te akaratlanul is felületes és lekezelő válaszoddal úgysem jutottam volna messzire. Mit tudhat ez a gyerek az életről, pláne egy lánygyerek? – üthetted el magadban. Meg aztán nincs is tán nehezebb dolog az életben, mint legalább megközelítően hamisítatlanul felidézni a saját múltunkat, egyáltalán: önmagunkat. Igyekszünk mesékre szorítkozni, mert az önmagunkról szőtt meséink még úgy-ahogy elviselhetők. De mindaz, amiben mindhalálunkig örökösen benne fortyogunk – oly irdatlanul szerteágazó és alaktalan, hogy ember legyen a talpán, aki képes vele elbajlódni. Meg különben is: minek? Untig elég volt annak idején benne lenni. Ha szép és jó volt, az emberen úgyis eluralkodik az elmúlása fölött érzett heves önsajnálat, ha meg rossz volt, pocsék, már-már kibírhatatlan, akkor meg ezért. Egyszóval: a legjobb, ha maradunk a jópofa kis történeteinknél. Mi ketten tudtuk a családból legjobban, milyen kínkeserves dolog összetalálkoznunk önmagunkkal a hajnali előszobában.

 

Visszakanyarodva a te születésem előtti életedhez, én a magam részéről egyetlen részletre emlékszem, de arra ma is döbbenetes erővel. Az ötvenes évek elején történt, óvodás voltam. Egy valamikori zárda épületét alakították át a „kor szellemében” – óvodává. Ami abból állt, hogy a gyönyörűen ápolt zárdakertet egykettőre disznóóllá trancsírozták a gyerekek. A néhai zárda nyomait egy fából épített, futórózsákkal befuttatott szaletli őrizte. (Nem tartósan, annyi szent.) Akkor még megvoltak a valaha hófehérre meszelt boltíves folyosók, szép, valaha ugyancsak hófehérre meszelt termek, hosszú, elegáns vonalú ablakokkal. De a piszok mindezt vihariramban eltüntette. Máig emlékszem az egyik terem magas mennyezetén éktelenkedő baracklekváros kenyerek levakarhatatlan nyomaira: a Nagy fiúk műve volt. Egy akkoriban nagymenő politikus kibírhatatlanul neveletlen fiai célozgatták – merő virtusból persze – baracklekváros kenyereikkel a mennyezetet. S az „apukára” való tekintettel az óvónők még meg sem merték feddni őket. Tehát ebben az időben történt, hogy az óvónő valamelyik gyereket megkérte, menjen el venni valamit a Juhász-boltba. Dicső vezetéknevünkből szűkebb és tágabb pátriánkban egyaránt annyi van, mint a szemét, hogy a finom megfogalmazásra korlátozódjam e tekintetben, ennek a Juhász-boltnak az említésére azonban hatalmasat dobbant a szívem. – Apa, mi az, hogy Juhász-bolt – érdeklődtem otthon hevesen. Te csak legyintettél, anya pedig tapintatosan, mintha valamiért bocsánatot kellene kérnie tőled, legalább egy együttérző tekintet erejéig, elmagyarázta: – Még mielőtt te megszülettél volna, az volt apád üzlete. – És? És? – Mit és? – a közelgő haraghullám redőivel arcodon te. Aztán hirtelen mégiscsak elültek a jól ismert viharfellegek, furcsán elmosolyodva csak annyit mondtál: elfújta a szél.

 

Világéletedben lobbanékony, hirtelen haragú ember voltál. S a lakás távolabbi részeiből átszüremlő beszélgetésekből mindössze a te dörgedelmed két tömény szóba sűrített refrénjére emlékszem: nímandok, szarháziak. A bolt titkának megfejtéséhez azonban e két szó számomra semmiféle kulcsot nem adott hosszú időn át. Csak arra gondoltam olykor irigy sóvárgással: milyen jó lehetett a nővéremnek „annak idején” (a bolt: mint annak ideje?) – annyi csokoládét ehetett, amennyi csak belefért. Különben sem foglalkoztam sokáig a kérdéssel, egyszerűen eszembe sem jutott. Mégis, biztos vagyok benne, hogy pontosan innen datálódik bennem az az egész gyerekkoromat beragyogó fontosságtudat, hogy én a te lányod vagyok. Mindennek néhai boltod csak néma hátterét képezhette, ha egyáltalán szerepet játszott a dologban. Alighanem mégiscsak a te kis rituáléidnak volt betudható az egész, annak az általad megteremtett illúziónak, hogy mintha mi színpadon lettünk volna, s a többiek mind a hálás közönség. Egyike ezeknek vasárnap délelőtti sétáink voltak, amikor kézen fogtál, tüneményes sebességgel szemrevételezve, hogy elég csinos vagyok-e, és magaddal vittél, télen a Belgrád kávéházba, nyáron meg a Vénusz strandfürdő kerthelyiségébe. A vendéglőben levés is hatalmas élményt jelentett, de sokkal inkább maga az út. Világéletedben sokat adtál az eleganciára. Szerény számításom szerint minimum ötvenszer megnézted magadat a tükörben, mire fölkerekedtünk. Én viszont a várható élmény reményében sohasem piszkoltam el zinkweisszel kikent magas szárú fehér cipőmet, mely, homályosan sejtettem: a te szemedben az úrigyerekség státusszimbólumát képviselte. Kiléptünk az utcára, te barátságosan köszöngettél az embereknek, én pedig, nehogy leromboljam ezt az emelkedett vonulást, anélkül hogy megszorítottad volna figyelmeztetően a kezemet, harsogó kezitcsókolomokat vágtam ki, majd hanyatt esve eközben az általad megszabott viselkedésbeli követelmények mind tökéletesebb véghezvitelében való igyekezetemben. Az emberek pedig, nyilván érezve a te kimondhatatlan apai büszkeségedet, ne szegjék már kedvedet, el nem mulasztották megjegyezni: gyönyörű ez a gyerek, Juhász úr, és milyen jól nevelt, nemhiába: apja lánya, és ehhez hasonlókat.

 

Jólsikerültségemnek ez az örök időkre megingathatatlannak látszó tudata, s mindezt betetézendő, a kávéházi szörp! Kettő között lehetett választani, s ahogy te könnyedén odaveted nekem: te mit parancsolsz? Volt ún. narancs- és volt málnaszörp. Egyik förtelmesebb, mint a másik. Én pedig, ahogy illett: választottam. Később bővült a választék: divatba jött a kokta. Kis csúf üvegekben árulták, és szakasztott olyan íze volt, mint valami szénsavasított köhögés elleni szirupnak. Na, de legalább pezsgett, egy kicsit legalábbis.

 

Hogy te hogyan élted át e vasárnap délelőttjeinket, fogalmam sincs, de az az érzésem, ezek lehettek apaságélményed csúcsai. A gyereknevelés egyébként nem nagyon tartozott az időtöltéseid közé. Igaz, rengeteg elfoglaltságod volt. Te valóban szerettél dolgozni. Annyit tudok, hogy amikor üzletedet „elfújta a szél”, megkeseredtél, szemlátomást, de még tíztetejivel vetetted magad a munkába. Nélkülözhetetlenné tetted magad, ahogy mondani szokás. Néhány évig egy teljesen tönkrement kereskedelmi vállalat igazgatójaként ténykedtél, és – s ezek tények, nem gyermeki elfogultságom szüleményei – te egy jól „prosperáló” „céget” teremtettél belőle, ekkor azonban egyszeriben lefokoztak. Hogy mindez mekkora összefüggésben állt azzal, hogy te kerek perec visszautasítottad azt a bizonyos piros könyvecskét, rád jellemző dühös szókimondással azt is közölve, hogy te eddig is és ezen túl is a munkáddal bizonyítottál és bizonyítasz, politikus viszont sose voltál, és nem is leszel – ezt nem részletezted soha, tény azonban az is, hogy olyan politikust állítottak a te (!) vállalatod élére, akit úgymond kárpótolni akartak politikai „eltévelyedéséért” – ahogy az már lenni szokott abban az eszeveszett építésben, amelynek – ha akartuk, ha nem – valamennyien résztvevői voltunk.

 

Ebben az időszakban azonban már kezdtem fejtegetni lassacskán a refrénszerűen ismételt nímandok és szarháziak jelentéskörét. Szélsőséges természetedet azonban ekkor sem, sőt mindvégig sohasem hazudtoltad meg. Nem bírtad: ez voltál te. Mert a fenti körülmények ellenére is nálunk csupa vendégségből állt az élet. (Legalábbis én ezekre a „történetekre” emlékszem ebből a korszakból.) Jó ideig megvolt a magatok összeszokott baráti köre. Születésnapok, névnapok, hajnalig tartó kártyapartik, csevapcsicsasütések, halászlék, bográcsos csirkepaprikások, mikor mi volt soron. Mindezek csúcsát a te fergeteges szólóénekeid képezték. Tökéletes botfülűséged ellenére (illetőleg épp azért) úgy üvöltöztél, mint a sakál. Nem mintha botfülűségeddel nem lettél volna tisztában, de képtelen voltál a háttérben maradni. Nem is annyira azért, mert szeretted magad produkálni, hanem mert egyszerűen az adott helyzetben nem létezett más forma, hogy fergeteges jókedvedet kifejezésre juttasd.

 

De se szeri, se száma nem volt azoknak a rögtönzött vendégségeknek sem, amelyek a legváratlanabb éjszakai órákban vették kezdetüket, s amelyektől anyának minden haja szála égnek állt. Gyerekkori élményeim fénypontjai közé tartoznak például azok az esetek, amikor te valamely késő éjszakai órán, angyali derűvel arcodon, felébresztesz, mondván, hogy Tücsi, ugyan játssz már nekünk valamit! – Miközben anya a háttérben: – Apa, az isten szerelmére, hagyd azt a szegény gyereket, nem elég, hogy idecsődítetted ezt a sereg illuminált alakot! – Mire te ugyanazzal az angyali kedélyességgel: – Csillapodjál, drága Mincikém, neked teljesen elment az eszed, hát mi rossz van ebben az egészben? – Én pedig már ugrottam is, magamra kapva legünnepibb ruhámat, odaültem a zongorához, és eljátszottam a Schubert-szerenádot, például. Óriási sikerélményként elkönyvelve azt az osztatlan elismerést, amelyet részegségtől összevissza gémberedett ismeretlenekből váltottam ki. A produkció befejeztével te viharos tapsba kezdtél felébresztvén ezáltal és hasonló cselekedetekre ingerelve a többieket is, majd megpaskoltad arcomat. – Nagyszerű voltál, Tücsi, de most már sipirc az ágyba, mert holnap reggel iskolában a helyed! – De ennél még fergetegesebb élményt okoztál azzal a „vállalkozásoddal”, amikor egy hajnalon hazaállítottál a helyi színtársulat kiválóságaival, akik magukkal hoztak egy testes kofferre emlékeztető magnetofont. S én, hasonló mód felébresztve, magnóba szavaltam a magam nyolc-kilenc évével, hogy Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg… Természetesen a te kedvenc versed gyanánt. Mert mi sem lehetett elviselhetetlenebb neked meg nekem, egy istentől elrugaszkodott bácskai kisváros éjszakájában, az ötvenes évek dereka táján, mint ágyban, párnák közt halni meg. Mint akik azon szent pillanatban rohannának bele a forradalomba. Mit sem sejtve arról az igaziról, amelyik hamarosan ezután ki is tör, de azt mi csak a rádióból kísérhettük figyelemmel, a részvétel minden esélye nélkül. Akkor láttalak először sírni, apa, először örömödben, nem sokkal később pedig a kétségbeeséstől. De ez nem tartozik jelen levelem tárgykörébe.

 

Aztán lassacskán a szervezett és a spontán vendégeskedések is abbamaradtak. Megaláztatásaid miatti keserűségedet azzal kompenzáltad, hogy időről időre ecsetelted anyának a te kivételes szakmai képességeidet, emberi tartásodat a nímandok között. Mindez (természetesen) mértéktelenné fajuló pálinkázások közepette ment végbe időről időre. (Miben voltál te valaha is mértéktartó? Én tudom a legjobban: az égvilágon semmiben.) Föltehetően jócskán el is túloztad a tényeket, de én elhittem neked, hogy igazad van, alapvetően igazad, s ezt ma már sokkal világosabban látom az elmúlt hosszú évtizedek tapasztalatának fényében. Anya illedelmesen és a figyelem leghalványabb jele nélkül hallgatott ilyenkor egy darabig, aztán kérlelni kezdett: feküdjél már le, apa! Ami neked persze csak olaj volt a tűzre: – Hova gondolsz!, ez igazságtalan világ felett nem lehet napirendre térni, és nem lehet aludni! Ebbe az egészbe nem lehet belenyugodni! – Szegény anya, spontán vendégségszervezéseidet éppúgy, mint későbbi sűrű nekibúsulásaidat úgy élhette meg, mint az ő legszemélyesebb szerencsétlenségét. Sűrűn mesélte, hogy gyerekkorának az volt a legnagyobb bánata, hogy nagyon szeretett babaszobát berendezni, ám amikor már az utolsó simításokat is rendre elvégezte, a bátyja rendszerint belefeküdt az ő babaszobájába, teljesen szétzilálva az egészet. Alighanem ezekkel a te vendégeskedéseiddel és nekikeseredéseiddel is így volt egyfolytában. Mindig megőrizte kislányosságát, rendezgette a kis babaszobáját, finoman, érzéssel és odaadással, te meg újra meg újra széttrimpoltad az egészet. Érdekes, hogy én mindig neked adtam igazat gyerekkoromban, de később, némi fogékonyságokra szert téve női szomorúságok iránt, heves haragra gerjedtem ellened nemegyszer. Hogy önző vagy és kegyetlen. És hogy jössz te ahhoz, hogy ennyire alávetett helyzetbe kényszerítsd anyát. És így tovább. Emlékezhetsz számtalan vitánkra, mindketten toporzékoltunk, végül elnevettük az egészet. Húsz éve, hogy nem vagy az élők sorában, elárulhatom neked, hogy soha, de soha nem tudtam senkivel annyira azonos hullámhosszon vitatkozni, mint veled.

 

A fentiek alapján azt hihetné valaki, hogy te sok mindennek lettél volna való, csak családapának nem. Az elmúlt húsz év folyamán egyre tisztábban látom, hogy te igenis született családfő voltál. Eltartottál bennünket, alig voltak anyagi gondjaink, ami nem is olyan mindennapi dolog, ha tekintetbe vesszük az utóbbi negyven év közép-kelet-európai nyavalyáit, s persze azt a körülményt, hogy sohase voltál a rendszer kegyeltje, hogy finoman fejezzem ki magam. Rengeteget utaztál, és sohase jöttél haza üres kézzel. Boldogan hoztad tiéidnek, amit hozni tudtál. Irányítottad anyát (minden iránta érzett mélységes szeretetem ellenére: ráfért). Ábrándozó volt, híján minden idő- és realitásérzéknek. Neked viszont, ma már látom, igen erőteljes volt az arány- és realitásérzéked. Nyilván ezért tudtad olykor oly meghökkentő tökéllyel hatályon kívül helyezni. Irányítottad a nővéremet – emberfeletti erőfeszítéseket téve, hogy az általad helyesnek vélt irányba tereld. Talán engem akartál a legkevésbé irányítani. Mi valahogy elparádéztuk ugyan az apa és lánya szerepét, de valahol a lelkünk mélyén mindketten tudtuk, hogy komédia, játék az egész. Ha belegondolok, pelyhedző állú gyereknek látlak, amikor huszonnégy éves korodban elveszítetted első feleségedet. Semmiképp sem lehetett egyszerű, még akkor sem, ha nővérem bevallása szerint imádtad a nőket néhány évi özvegységed alatt, gondolom, később is, miután feleségül vetted anyát. Aztán végül anyát is eltemetted. Ekkor tényleg megkergültél. Lépten-nyomon és fűvel-fával házasságra akartál lépni. Közben – már nyugdíjasan – utazgatni kezdtél a nagyvilágban. Afrikából tértél haza, amikor ágynak estél, és félévi halódás után meghaltál.

 

Nemrégiben fura betegségbe estem, az egész testem fájt, rázott a hideg veszettül, és csúnya magas lázak törtek ki rajtam. Az volt az érzésem, hogy kelepcébe kerültem, amelyből nincs többé menekvés. Nem halálfélelem volt ez, hanem valami kétségbeejtően kilátástalan kiútkeresés. Keskeny hengerekben kúsztam, de ahelyett hogy világosodott volna, egyre sötétebb lett. Pengevékony vaslétrákon lépkedtem végtelennek tűnő mélységek felé, aztán fölfelé, csak a felszín nem akart sehogy se előbukkanni. Akkor hallottam meg azoknak a kutyáknak hátborzongató vonítását és csaholását. Hirtelen eltűnt a sehová sem vezető létra, futkározhattam nyugodtan minden irányba, de valahogy nem volt egyetlenegy út sem, mely elvezethetett volna valahova is. Csak azoknak a kutyáknak a vonítása, az volt. Világosan éreztem, hogy nem vagyok sehol sem. Megtestesült agyrém vagyok, tehát ennek az egésznek sohase lehet vége, és még csak meg sem halhatok soha. Amint csillapodott valamelyest a lázam, egyszeriben előttem volt utolsó arcod, apa, pontosabban: a hatalmasan izzó, szénfekete tekinteted. És akkor megéreztem: én magam vagyok ez a hatalmas, feketén izzó tekintet. Csak a láz teheti olyan bátorrá az embert (meg tán a haldoklás), hogy szembe merjen nézni önmagával, egész sorsával, élete legnagyobb kudarcaival és baklövéseivel. S ekkor felismertem végre én is azt az egész lényemet meghatározó makacsságot, mely oly mélységes, önpusztító indulattal lobogott bennem kezdettől fogva, megzabolázhatatlanul és szélsőségesen jóban-rosszban. Világosan felismertem végre, mekkora erőfeszítéseket, tévhiteket, önpusztító csökönyösséget követelő siralmas hiábavalóság az én egész íróságom e kisebbségi lét elanyanyelvtelenedésének feltartóztathatatlan zajlásában. Recseg-ropog alattunk a talaj, mindenki mentené még, ami menthető, nyelvét, nemzetét, kultúráját, mert ennivaló már alig. S mi kisebbségiek is ebben az általános, ragályos nekibuzdulásban, úgy teszünk, mintha lennénk. Vagyunk vagy három és felen. Na és? Olvadjunk be? Hová? Ahol nagyobb a ricsaj? Ugyan! Én meg itt írtam-írtam, a magam tetű módján ugyan, de több mint húsz éven át. Kinek? Minek? Ugyanabba a végső, kiúttalan kelepcébe kerültünk, apa. Csak te immár húszévnyi behozhatatlan előnyt élvezel.

 

Néhány nap múltán, már lábadozóban, még mindig vissza-visszatértek hozzád gondolataim. Eszembe jutott, hogy körülbelül ennyi idős lehettél, mint én most, amikor elvették tőled az üzletedet, a Juhász-boltot, melyet „elfújt a szél”. Van egy utolsó fénykép: ott állsz boltod ajtójában, s egy lépcsőfokkal lejjebb, ahogy illik, félkörben a segédeid. Elég komorak vagytok, nem mondom. De e pillanatban felismerem azt az árnyalatnyi huncutságot a tekintetedben, amit, tudom, nekem szántál, aki akkor a világon sem voltam még. Most diadalmasan visszahunyorítok.

 

Igaz, mindig berzenkedtél, apa, hogy rászoktam a cigarettázásra, mert így meg úgy. Mit? Ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Ezért most azt ajánlom: szerencsés viszontlátásunkat megpecsételendő, szívjunk el együtt egy cigit.

Takarékosan végigszívjuk majd, jó?