Johann Wolfgang Goethe

A VARAZSFUVOLA. MÁSODIK RÉSZ

Tandori Dezső fordítása

 

 

NAPPAL, ERDŐ, SZIKLABARLANG KOMOR BEJÁRATTÁ ALAKÍTVA

 

Az erdőből, mórokkal, Monostatos jön

 

MONOSTATOS

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

MONOSTATOS

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

MONOSTATOS

Keljetek, zengedezvén

Üdvünket, társaim!

Az Istennő elébe

Dicsőn térünk meg, ím.

Üdv járt lépteinkkel,

A jó sors útjain

Az Istennő elébe

Dicsőn térünk meg, ím.

Jártunk lopakodva,

Osontunk, szél ha száll;

De ami parancsa volna,

Félig megtéve már.

Jártunk lopakodva,

Osontunk, szél ha száll;

De ami parancsa volna,

Meg is lesz téve már.

Ó, Istennő! ki sziklamélyen

Éled magányos életed,

Trónolsz, mit ég ont, könnyű légen,

S visszavetsz büszke fényeket,

Ó, halld híved! halld jövendő férjedet!

Mindenható Erő, mi tart vissza téged,

Mi gátol, Királynője az Éjnek,

Hogy ránk borítsd nyomban legvégső Lényeged!

 

Mennydörgés. Monostatos és a mórok a földre hullnak. Sötétség. A barlang bejáratán át felhők tódulnak, s végül is elfedik

 

A KIRÁLYNŐ (a felhők közül)

Ki szólít engem?

Ki merészeli megtörni csendem?

Ki ily vakmerő – ellenemben?

Magam vagyok – hang ide nem tör át.

Elnémul – némuljon is! – a világ.

 

A felhők szétterülnek a színpad felett, és Monostatos s a mórok fölébe vonulnak, kiket mindazonáltal látni még

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MONOSTATOS ÉS A KÓRUS

 

 

KIRÁLYNŐ

 

MONOSTATOS

 

KIRÁLYNŐ

KÓRUS

KIRÁLYNŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MONOSTATOS ÉS A KÓRUS

 

 

 

 

 

Felhők, tóduljatok.

Földet takarva,

Jöjjön a Sötétnek

Komorabb hatalma!

Lelkek riadalma,

Panasz-gyász fuvalma

Csituljon szorongva,

Éji énekre szállj

Te Csönd és te Halál.

(az előbbi helyzetben, igen halkan)

Szent trónusod előtt

Szolgálni hullva –

Hűséges érkezők,

Itt vagytok újra…!

Hívednek örvendj,

Szerelmesednek –

Hát megbosszultatok?

Istennő, meg, meg!

Villámok, dühvel

Kacskaringózzatok!

Rángva, sok súlyos éjet

Meghasogassatok!

Üstököshad, zúgj

Egemről lefelé!

Fonódj mind, vándor lángnyelv,

Társad köré,

Fényességtekben álljon

Csitult dicső harag!

Íme! Üstököshad zúg

Az égről lefelé!

Vándor lángok fonódnak

Újra egymás köré,

Terek jégsarki tájon

Ragyogva izzanak!

 

Ahogy az Északi Fény középről elterjed, a Királynő akár ha dics-sugárzásban állna. A felhők közt üstökösök, Szent Elmo tüze és fénygömbök keresztezik egymást. Az egészet a forma, a szín és a rejtett szimmetria megborzasztó, de kellemes hatássá alakítja végül

 

MONOSTATOS

 

 

 

 

KIRÁLYNŐ

MONOSTATOS

 

KIRÁLYNŐ

MONOSTATOS

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÓRUS

MONOSTATOS

 

KÓRUS

MONOSTATOS

 

KÓRUS

KIRÁLYNŐ

 

KÓRUS

MONOSTATOS

 

 

 

 

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

 

 

 

 

 

MONOSTATOS

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KIRÁLYNŐ, MONOSTATOS
ÉS A KÓRUS

 

 

 

 

 

 

 

 

Ily ünnepélyes pompa ölén

Jelensz meg hamar az egész világnak;

Hatalmad él s hat a Nap körén.

Pamina és Tamino könnye árad;

Fő-fő boldogságuk elnyelte az éjszaka sírja.

Kezem közt van már újszülött fiuk?

Még nincs, de általunk már odajut;

A vad csillagcsatán ez meg van írva.

Még nincs a kezemben? mit tettetek lenn?

Ó, Istennő, ne légy velünk kegyetlen!

Jajban hagytuk ott a királyi házat,

Melyet örömed most gyűlölve gyalázhat.

Halld –! A legszebb nap már trónusára hág,

Az édes Remény nem tétova tovább,

Ígéri, férjhűségnek kegyes jutalmat ád,

Adja rég vágyott elsőszülött fiát!

A legdúsabb koszorúkkal ékesek már a lányok,

Várják az áldó-áldozat-menetet, a táncot,

És új ruháknak örvendeznek igen.

Az asszonyok bölcs gonddal ezalatt

A királynét óvják anyailag –

Láthatatlan suhantunk palotatermeiken –

Harsant: „Fiú! Fiú!” S nyitjuk legott

Az aranykoporsót, amit te adtál:

Sötétünk árad, életet takar már,

S ki-ki meginog, szédül, toporog.

Nem élvezhette a látványt az anya se még,

Az édes gyermeket nem látta apja sem,

Tűz-kezem elragadta azt sebesen,

Aranykoporsónkba, no sebtén rá fedelét –

És az éj mind-sűrűbbje jő,

Lát csak abban a mi tigrisszemünk.

De jaj! én nem tudom, miféle erő,

Mégis, mely szembeszáll velünk.

Az aranykoporsó mind nehezebb –

Súlyos súly, lehúzza kezünket.

Igen, mind s mind nagyobb súlya lett!

Nem tudjuk bevégezni a művet.

Lehúz a földre, még elterülünk!

A földre zuhan, nem moccan, ólomsúlya van.

Sarastro varázsáldása hat! bizonyosan!

Féljük mi magunk is! Menekülünk!

Gyávák, ezek hát tetteitek?

Haragom…

…Ó, királynő, fékezd haragod!

Higgadt, körültekintő maradok,

Törhetetlen pecsétedet sebtén odaütöm

A koporsóra, a fiúgyermeket

Örökre bezárom!

Hadd legyen szemük fénye: dermedett!

Gondjuk én mit se bánom.

Ott áll a holt teher, szorongás lett a nappal,

Dallal jövünk el, fenyegetve, vaddal.

Ha látná az anya,

Láthatná még fiát,

A gyors párkakezek

Megint elrántanák.

 

Ha látná az apa,

Láthatná még fiát,

A gyors párkakezek

Megint elrántanák.

Bár tudom, hogy hadunk távolodik,

Érződik már a szarkofág – pehelynek;

Viszik is nyomban a fivéri rendnek,

Mely halk magányán bölcseimet tanul s tanít.

Föl, csel s erő, szolgád hadd hasson újra!

Van még a szent helyen is útja

Gyűlöletednek, ott is sújt erőd.

E házaspár legyen egymás tébolya tükre;

Ha elbájolva néznek gyermekükre,

Lássák örökre elragadva őt.

 

Ha még a szülők valaha

Egymásra néznek,

Legyen az rémpillanata

Lelkük örök őrületének.

 

Ha még fiukra néznek

A szülők valaha,

Dühe a párkakéznek

Ragadja őt tova!

 

A színpad káoszba fordul át, ebből kibontakozik egy

 

 

KIRÁLYI TEREM

 

Nők hoznak dús-ékes szőnyeggel borított aranyállványzatot, rajta aranyszarkofág. Mások dúsékes baldachinnal jönnek. Kórus

 

ASSZONYOK KÓRUSA

 

 

 

EGY HÖLGY

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

EGY HÖLGY

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

EGY HÖLGY

 

 

 

Lépdelünk, csöndben emészt a bú,

Gyász lett, mi volt gyönyör;

Egy gyermek van itt, egy fiú,

Szívet bánat gyötör.

Csak járjatok, sose hagyjátok abba,

Ez a bölcs férfiak parancsa.

Engedelmesen, vakon bízzatok,

Míg lépdeltek, a gyermek élni fog.

Jaj, te bezárt gyermek, te szegény!

Sorsod mi végre szánhat?

Nem lehetsz fény anyád szemén,

Se szeme fénye apádnak!

És a hites társak is szétszakadtak,

Nem lelik vigaszul egymás hű kebelét;

A férj amott jár, itt sír a feleség,

Házi békét Sarastro szava ad csak.

Ó, szunnyadj békén, édesen,

Rég áhított gyerek!

E kora sírból majd atyád

Trónját elérheted.

Jön a király, menjünk innen tovább.

A puszta térben zengi panaszát.

Sejtelme már trónjának pusztasága;

Gyerünk, fia koporsóját ne lássa.

 

Elvonulnak

 

TAMINO

 

 

 

 

 

 

 

AZ ASSZONYOK (távolból)

 

TAMINO

 

 

 

 

 

AZ ASSZONYOK (távolból)

 

TAMINO

 

 

EGY HÖLGY

 

TAMINO

 

 

 

HÖLGYEK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TAMINO

 

 

 

 

 

 

 

 

TAMINO ÉS A KÓRUS

A fiút ha látja apja

Mosolyogni bölcsejében,

Míg a reggel simogatja

Édes arcát lágy legével,

Hálásabb e sorskegyért,

Mint akármi kincsekért!

Szeretetben él a gyermek,

S viszonoz majd ily szerelmet.

Szeretetben él a gyermek,

S viszonoz majd ily szerelmet.

Felderengett már a nap,

Aurórának bíborfénye;

S jaj! menny dördült, vége szakadt,

Fordult éjbe mind e béke.

S hamar, mit a sors ígért,

Aranysír fedi. Miért?

Hamar, mit a sors ígért,

Fedi aranysír. Miért?

Hallom, ott viszik kis édesemet.

Sirassuk együtt őt. Ó, jöjjetek!

Ó, Pamina ily sorsot hogy viselhet?

Híján két legszebb istenadománynak

Siratja a fiút, sóhajt utánad.

Él még bezárt boldogságom, a gyermek?

Moccan-e még elbűvölt rémhelyén?

Ó, mondjátok: e kincshez van remény!

Adjátok vissza hamar – életemnek!

Bódultan föl-le járva,

Fülelvén bánatosan

Halljuk, surrog e láda

Oly csodálatosan.

Valami mocorog.

A koporsó mozog!

És fülelünk csak egyre

Mind e csöpp jó-jelekre.

S éjten, ha minden néma lett,

Halljuk, gügyög egy kisgyerek.

Óvjátok, istenek! Mentse bár csoda műve!

Éltesse étketek! Italotok üdítse!

S ti… hadd lássam hűségteket.

Járdaljatok ide-oda!

Ó, hamar megmentőnk lehet

Sarastro isteni szava!

Füleljetek, hátha moccan,

S jelentsétek néki nyomban:

Várja a riadt apa.

Ó, bár menekedne végre,

Hullna anyja kebelére

Szívünknek kis angyala!

 

ERDŐ ÉS SZIKLA, A HÁTTÉRBEN KUNYHÓ, ENNEK EGYIK OLDALÁN ARANY VÍZESÉS, MÁSIK OLDALÁN NAGY MADÁRSEREG

 

Papageno és Papagena a színpad két oldalán, egymásnak háttal

 

PAPAGENA

 

PAPAGENO (nem moccan)

PAPAGENA

 

PAPAGENO

PAPAGENA

KETTEN

(fölkel, és a férfi felé indul)

Mi baj, mi baj, édes uracskám?

Hagyj! Rosszkedvem van, az angyalát!

Nem mondod már: Kedves tyukocskám…?

Szemed már nem örül, ha lát?

Kedvem sehol! kedvem komor!

Kedve sehol! kedve komor!

Ó, hol van már az a szép világ!

 

Papagena visszaül a helyére

 

PAPAGENO

PAPAGENA

PAPAGENO

PAPAGENA

PAPAGENO (távolodva)

KETTEN

(fölkel és a nő felé indul)

Mi baj, mi baj, no, drága nőcském?

Hagyj! Rosszkedvem van, az angyalát!

Nem szólsz: Galambom…! – incselődvén?

Szerelmünk nem tart már tovább?

Kedvem sehol! kedvem komor!

Kedvem sehol! kedvem komor!

Mi történt kettőnkkel, nohát…?

PAPAGENO Gyermekem! Gyermekem! térnénk egy kicsit észhez. Nem vagyunk-e igencsak hálátlanok a jótevőink iránt, ha ily csúnyán viselkedünk?

PAPAGENA De bizony ám! mondom én is, és még sincs másképp.

PAPAGENO Hát akkor miért nem vagyunk elégedettek?

PAPAGENA Mert nincs jókedvünk.

PAPAGENO Hát nem adta nekünk nászajándékul a herceg a legbecsesebb fuvolát, mellyel minden állatot magunkhoz csalogathatunk, hogy aztán a legízletesebbnek ígérkezőket kiválasszuk, pompás lakomát csapjunk?

PAPAGENA És te magad nem ajándékoztad-e nekem házasságunk másodnapján nyomban a fenséges harangjátékot; hogy csak megütöm, és már minden madár a hálómba repül? Szánkba a sült galamb?

PAPAGENO A nyulak nyárson inalnak ide, tányérunkra, ízibe! és Sarastro a kunyhónk mellé fogyhatatlan csobogó borforrást bűvölt – és így sem vagyunk elégedettek.

PAPAGENA (sóhajt) Igen! és nem is csoda.

PAPAGENO (sóhajt) Persze! nem csoda.

PAPAGENA Mert nincs nekünk…

PAPAGENO Mert sajnos nincsenek…

PAPAGENA (sírva) De boldogtalanok is vagyunk!

PAPAGENO (sírva) Bizony, de boldogtalanok vagyunk!

PAPAGENA (még mindig sírással-zokogással küzdve) A kedvesek…

PAPAGENO (szintúgy) Az édesek…

PAPAGENA Nincsenek a kicsi…

PAPAGENO A cuki…

PAPAGENA Pa…

PAPAGENO Pa…

PAPAGENA Papa…

PAPAGENO Papa…

PAPAGENA Jaj, megöl engem a fájdalom.

PAPAGENO Akár ne is élnék, mondhatom!

PAPAGENA Már vélni véltem, itt vannak köröttünk.

PAPAGENO Itt szökdelnek, és úgy örültünk.

PAPAGENA De bájosak voltak! De helyesek!

PAPAGENO Előbb, hé-hó, egy ilyen kis Papageno.

PAPAGENA Aztán, hé-ha, egy ilyen kis Papagena.

PAPAGENO Papageno.

PAPAGENA Papagena.

PAPAGENO De hát hova lettek?

PAPAGENA Hát meg se születtek.

PAPAGENO Micsoda tragédia! Hogy nem akasztja fel magát soha jókor még az emberfia! PAPAGENA Maradtam volna vénasszony örökkön!

KETTEN Jaj, mi szegények!

KÓRUS (a szín mögött)

 

 

 

PAPAGENO

PAPAGENA

KETTEN

 

 

 

 

KÓRUS

Hű teremtmények,

Mit búslakodtok?

Fürge madárként

Mért nem vigadtok?

Aha!

Aha!

Csendülnek a sziklák,

Zendül énekük,

Csendülnek,

Zendülnek

Hangok az erdőn és a termen, mindenütt.

Csak dolgozzatok,

Csak pihenjetek,

Az istenek adnak majd hozzá –

 

Szünet

 

PAPAGENO

KÓRUS (visszhangként)

PAPAGENA

KÓRUS (visszhangként)

PAPAGENO

Hogy? Pa?

Pa. Pa. Pa.

Hogy? Pa?

Pa. Pa. Papapa.

Papagenókat?

 

Szünet

 

PAPAGENA

Papagenákat?

 

Szünet

 

KÓRUS

 

PAPAGENO

 

 

Az istenek adnak majd hozzá

Szép gyermekeket.

Akkor hát gyerünk, dologra,

Úgy a komor kedv messze fut.

Jöhet még egy pohár borocska…

 

A forráshoz mennek, isznak

 

KETTEN

Akkor hát gyerünk, dologra,

Már a komor kedv messze fut.

 

Papageno fogja a fuvolát, körülnéz, mintha vadat keresne-lesne. Papagena a kis lugasban telepszik le a madársereghez, és előveszi a harangjátékot. – A férfi megfújja a fuvolát

 

PAPAGENA (dalol)

 

KETTEN (dalolnak)

Ó, Fénynek nagy Szelleme,

Add, hogy sikerrel vadásszunk! (Játszik)

Madarak tarkálló serege

Kövesse, add, a nyájunk.

 

Papageno fuvolázik

 

PAPAGENA (dalol)

 

PAPAGENO (dalol)

 

PAPAGENA (dalol)

 

PAPAGENO (dalol)

 

 

 

PAPAGENA (játszik és dalol)

Nézd! nézd! az oroszlánok

Már kezdik fürge útjuk. (Játszik)

Túl hatalmasok ők nekem,

És túl rágós a húsuk. (Fúj)

Halld! a madárhad verdes már,

Ott surrog a lomb alatt! (Játszik)

Csak játssz! Jó e parányi nép.

A legfinomabb falat!

A mezőn künn totyognak már

Szép kis kövér tyukocskák. (Fúj)

Fújd csak! fújd csak! jönnek már

Szökdelve szép nyulacskák!

 

A sziklán nyulak jelennek meg, mezeiek és háziak. Közben az oroszlánok, medvék és majmok is megérkeznek, Papageno útját elállva. – Papagena játszik

 

PAPAGENO (dalol)

Medvéktől hogy szabaduljak?

Átok majmok, mit tegyek?

Amazok mind dúlnak-fúlnak;

Dőre bohócok mind emezek.

 

A fákon papagájok tűnnek fel

 

PAPAGENA (játszik és dalol)

Papagájseregek is

Jönnek, jönnek messzi tájról.

Színpompájuk élvezem bár,

Nem kérem őket a tálból.

PAPAGENO (közben a nyulak után vetette magát, egyet elkapott, fülénél fogva hozza)

 

Nézd, elkaptam egy nyulat,

Ahogy futamodtak.

PAPAGENA (berántja közben a hálócsapdát, melyben madarak verdesnek)

 

Kövér madarakat, ím,

Hálóim befogtak.

(Kivesz egy madarat, szárnyánál fogva hozza)

KETTEN

 

 

 

KÓRUS (láthatatlanul)

Így élünk hát, gyermekem,

Így segítjük egymást.

Kunyhónk vár már kedvesen,

Vigasságra, meglásd!

Derűs madarak, ti,

Hát csak örvendjetek.

Meghallgatta az ég

Kéréseteket.

Kunyhótokba siessetek:

Szép és jó vár ott titeket.

 

Ismétlés, melybe a pár is bekapcsolódik

 

 

Meghallgatta az ég, ím,

Hő kérésünk szavát!

Kunyhónkban szép és jó vár:

Siessünk, rajta hát.

 

 

SZENTÉLY

 

Papok gyülekezete

 

KÓRUS

Ím, az ember néz és választ!

Ám ez gyakran mit segít?

Bölcs botolhat, hű hibázhat,

S kettőződnek kínjaik.

Jól cselekedni,

Híven menni:

Így válasszon, aki nemes.

És ha szenved,

Ha nem dönthet:

A Véletlen is becses.

 

Sarastro lép be az ének vége felé körükbe. Mihelyt elhalt az ének végszava, a szóvivő is megérkezik, Sarastróhoz siet

 

A SZÓVIVŐ Szent lakunk északi portája előtt áll fivérünk, ki évünk zarándoklatát bevégezvén, óhajtaná, hogy újra bebocsáttassék körünkbe. Küldi, íme, ama bizonyos jelet, melyről felismered, méltó-e ő még, hogy kebelünkbe fogadjuk. (Átnyújt Sarastrónak egy kötőre erősített kerek kristályt) sarastro Ez a titokzatos kő világos még és tiszta. Zavart lenne a fénye, ha fivérünk hibázott volna. Vezesd ide a visszaérkezettet!

 

A szóvivő el

 

E csöndes falak közt az ember megtanulja, mint ismerheti meg önmagát, maga-legbensejét. Felkészül, hogy meghallja az istenek hangját; de a természet magasztos nyelvét, az ínséges emberiség hangjait csak a vándor ismerheti meg, ki a föld széles térein bolyong-csapong. Ily értelemben kötelez minket a törvény, hogy évente egy zarándokot küldjünk-bocsássunk magunk közül a nyers nagyvilágba. A sors szava dönt ebben, s a jámbor engedelmeskedik. Magam is, miután diadémomat a méltó Taminónak átadtam, miután ő ifjú erővel és kora érlelődésű bölcselemmel kormányoz helyemen, én is, és ma először, oly helyzetben vagyok, hogy mint közületek bárki, a szent edénybe nyúlhatok, és alávethetem magam a sors rendelésének.

 

A szóvivő jön a zarándokkal

 

ZARÁNDOK Üdv néked, atyám! Üdv, testvéreim!

MIND Üdv neked!

SARASTRO A kristály jelzi nékem, hogy tisztaszívűen térsz meg körünkbe, hogy semmi vétek terhe rád nem nehezül. Most azonban oszd meg fivéreiddel, mit tapasztaltál, és gyarapítsd a bölcsességet azzal, hogy igazolod. Elsősorban mégis várj, mert kérdés, ugyan kinek adod át gúnyád, ezt a jeltárgyat, ki lesz az, akit az istenek akarata ezúttal a boldog társaságból útra eltávoztat. (Visszaadja a zarándoknak a golyót)

 

Két pap behoz egy hordozható oltárt, melyen lapos aranyedény áll. Az oltár legyen olyan magas, hogy az edénybe betekinteni ne lehessenkelljen ágaskodni ahhoz is, hogy belenyúlhasson a kéz

 

Kardal

 

SARASTRO (kigöngyölgetvén tekercsét) A sors engem választott, íme, és egy pillanatig sem rettenek vissza, alávetem magam e parancsnak. Igen, a sejtelem beteljesült. Az istenek eltávoztatnak engem körötökből, próbára tenni ezzel titeket s magamat csakúgy. Fontos pillanatban történik elszólíttatásom, mikor az ellenséges hatalmak erői hatékonyabbá válnak. Hogy elválok tőletek ekképp, a jónak tányérja súlyra könnyebb lesz. Tartsatok össze, tartsatok ki, bármeddig tartson is mindez, az útról le ne térjetek, és akkor derűs viszontlátásunk lészen.

Koronám átadtam, ím, rég,

Értékes, kedves emberemnek.

Hatalmam, az velem maradt még,

Hogy szolgálnék véle tinektek.

Most ez is elragadtatik;

Mert el kell válnunk még ma itt,

Szent, kedves helyről távozom –

Megyek, megyek.

Fiam, Isten veled!

Fiaim, ég veletek:

Bölcsesség nagy szépségét őrzitek.

Én elmegyek,

Hagyom kedves, szent csarnokom,

Zarándok, elbocsáttatom.

 

Emez ária alatt Sarastro leveti köntösét, átadja papi jelvényeit, ezeket az aranyedénnyel együtt elviszik. Átveszi viszont a zarándoköltözéket, a kötőt a kristálygolyóval reáakasztják, s a botot is kezébe fogja már. A komponistának ehhez az ária megfelelő helyein épp csak szükséges-elégséges teret-időt kell hagynia

 

KÓRUS

A kedves, szent helyen

Most ki uralkodik?

Ő zarándokként itt hágy minket, itt.

 

A papok kétfelől állnak, az oltár: középen

 

SARASTRO

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÓRUS

Lett köztetek, fivérek,

Létem egy nap csupán.

Hát zengjen örömének,

Boruljatok le, kérlek,

De Isten arra késztet,

Hogy keljetek föl azután.

 

Tőletek válnom,

Elmennem innen:

Meggyötör fájón!

Ó, tarts ki, szívem!

Föl! e csapás után. (El)

A szent termeken

Panasza száll át;

Nem halljuk sosem

Szava suhanását

Derűs napokon,

Komolyan-tudón

Kötelességeinkre

Nemesen intve.

A földi téren

Mind ez igazság

Tisztázva, szépen

Nem leli jussát.

Magas utadnak

Teljéig érj:

Ránk így szakad csak

Mélységes éj.

Ünnepi menet

 

Pamina, kíséretével. Hozzák a ládikát. Ő, jóslatnak megfelelően, a Napnak ajánlaná, s így a ládika felkerül az oltárra. Ima, földrengés. Az oltár elsüllyed, vele a ládika. Pamina kétségbeesése. Ez a jelenet olyképp alakul, hogy a színésznő a zene segítségével szenvedélyek jelentős sorát fejezheti ki

 

 

ERDŐ ÉS SZIKLA. PAPAGENO LAKÁSA

 

Szép, nagy tojásokat leltek a kunyhóban. Feltételezik, hogy a tojásokból rendkívüli madarak kelhetnek ki. A költőnek gondja legyen rá, hogy az ez alkalomból esedékes tréfák az illendőség határain belül maradjanak. Sarastro érkezik hozzájuk. Némely misztikus kijelentés hangzik el a természeti erőkről, mikor is egy alacsony szikla emelkedik ki a földből, bensejében tűz mozog. Sarastro utasítására ebből takarékos fészket alakítanak, a tojásokat beleteszik, virágokkal fedik. Sarastro eltávozik. A tojások duzzadozni kezdenek, egyik a másik után törik fel, három gyermek kél ki végül a héjakból, két kisfiú és egy kisleány. Egymás közti, valamint a szülőkkel szembeni első viselkedésük költészeti és zenei tréfákra ad alkalmat. Sarastro érkezik. Pár szó a nevelésről. Majd elmeséli neki, mily szomorú is Pamina és Tamino helyzete. A ládika elsüllyedése után Pamina felkeresi férjét. Ahogy megpillantják egymást, szakaszos álomba zuhannak, miként jósolva is volt nékik, fenyegetőleg, s ebből a szenderből csak kevés időre riadnak, hogy akkor a kétségbeesés mardossa őket. Sarastro a derekas családot az udvarba meneszti, hogy élénkségükkel, tréfáikkal oszlatnák a bánatot. Különösen fontos, hogy Papageno a fuvolát vigye, s ennek gyógyító erejét megpróbálja. Sarastro egymaga marad, és jelentős ária kíséretében megmássza a derűsen magasodó hegyet

 

 

ELŐCSARNOK A PALOTÁBAN

 

Két hölgy s két úr föl-lejár

 

TUTTI

 

 

 

HARMADIK HÖLGY

 

 

 

 

HARMADIK ÚR

 

 

 

 

ELSŐ TUTTI

 

 

HARMADIK HÖLGY

HARMADIK ÚR

HARMADIK HÖLGY

HARMADIK ÚR

NEGYEDIK HÖLGY

 

 

 

 

NEGYEDIK ÚR

 

 

 

 

Csönd, senkit ne riasszunk, jaj, föl ne verjünk,

Az ének csak álmán kószálja be termünk!

Éber a gond, mely itt virrasztva jár:

Szívünk is senyved, ha beteg a király.

(sebtén jön)

Tudjátok-e, mi az újság?

Jó újságom van tinéktek:

Búsulásunk véget érhet,

Mert megbékélt az anya.

(sebtén jön, szavába vág)

És azt mondják, Papageno

Talált óriási kincsre,

Rög-tömb aranyra-ezüstre,

Akkorák, mint strucctojás.

Csönd, újsággal most idejönni vétek,

Míg a király fájdalmát zengi az ének!

De hát beszéljetek, minél előbb.

Tudjátok-e, mi az újság? –

És azt mondják, Papageno –

Jó újságom van tinéktek –

Talált óriási kincset –

(sietve jön, belevág)

No de hogy eltűnt Sarastro,

Tudják már, hogy hova lett,

Gyűjtött csak gyógyfüveket,

S jön, gyógyítson mielőbb.

(sietve jön, belevág)

Víg órákat, ím, jelentek!

Vége minden gyötrelemnek,

Mert hogy megkerült a herceg,

És már hozzák is ide.

 

Tutti, az utóbbi négyé, melyben híreiket összefonva adják elő

 

TUTTI (az első négyes)

Csönd, holmi mesékkel idejönni vétek!

Dalra! Urunk és úrnőnk kínját zengje az ének!

De bár úgy lenne: meggyógyultak ők!

 

Az utóbbi négy is bekapcsolódik, híreiket mindig összeindázva ismételik

 

Papageno és Papagena; az őrséggel küzdve behatolnak

 

PAPAGENO Engem ugyan föl nem tarthat senki.

PAPAGENA És engem se, nem ám.

PAPAGENO Előbb voltam én szolgálatára a királynak, mint neked ez a szakállad serkenni kezdett, amivel most olyan zord vagy.

PAPAGENA És én a királynénak némely szívességet tettem, mikor még a gonosz mór tartotta a hatalmában őt. Persze, az úrnő már nem ismerne rám, mert akkor még rút voltam és öreg, de most fiatal vagyok és csinos.

PAPAGENO Hát szóval, ha egyszer itt bent vagyok, ki nem megyek.

PAPAGENA És én is maradok, ha már itt vagyok.

ÚR Nézzünk oda, a tollas pár! mintha végszóra toppannának be, ahogy rendje. (Az őrséghez) Őr, hagyd őket! A király és a királyné örvendeni fog nékik.

PAPAGENO Ezer hála, kegyes uraság! Halljuk, itt nagyon rosszul állnak a dolgok.

ÚR És mi azt halljuk, nálatok igen jól.

PAPAGENO Míg jobban nem járunk, megjárja.

HÖLGY Igaz volna, hogy ti leltétek a felséges tojásokat?

PAPAGENO Igaz, igaz.

ÚR Arany strucctojásokat mégpedig?

PAPAGENO Nem mást.

HÖLGY A madarat, amelyik rakja, azt szintén ismeritek?

PAPAGENO Eleddig nem ismeretes.

HÖLGY Felséges tojások lehetnek.

PAPAGENO Tisztára fölbecsülhetetlenek.

ÚR Hányat leltetek eddig?

PAPAGENO Körülbelül százhúszat-százötvenet.

HÖLGY És mind ép-szép?

PAPAGENO Pár híján, ami zápféle.

ÚR Kedves, drága Papageno, ugye, juttat nekem belőlük egy bő tucatot?

PAPAGENO Szíves örömest.

HÖLGY Én csak egyet-kettőt szeretnék kiállítani a természetrajzi kabinetemben.

PAPAGENO Állok és állnak szolgálatjára.

HÖLGY És akkor, van még legalább tíz természetbúvár barátom, ők főképp a nemesfémek tudorai.

PAPAGENO Mindőjük kedvére lehetnek e tojások dudorai.

ÚR Kiváló ember kegyelmed.

PAPAGENO Nem esik nehezemre. A tojásügy nem nagy eset. Kereskedőember vagyok, most nagyban az, ami kicsiben voltam különben.

HÖLGY Hol vannak a portékáid?

PAPAGENO Kinn a legküllebb várudvaron. Ott kellett hagynom cakk-pakk.

HÖLGY A vám miatt, bizonnyal.

PAPAGENO Azt se tudták, mire taksálják.

ÚR Oly ritka és becses holmi.

PAPAGENO Fölbecsülhetetlen, az.

HÖLGY Tojások-számára számítható ki.

PAPAGENO Hát! azt is csinálják, számolják. Csak egyik tojás, mint a másik.

ÚR (a hölgyhöz) Barátainkul kell megnyerni őket, segíteni, hogy továbbjussanak.

 

Papagenóval és Papagenával el, azután hamar vissza, velük. Aranykalitkákat hoznak szárnyas gyermekekkel

 

PAPAGENO ÉS PAPAGENA

 

 

 

 

 

 

 

PAPAGENA

 

 

 

 

 

 

 

 

PAPAGENO

 

 

 

 

 

 

 

 

PAPAGENA

 

 

 

 

 

 

 

 

KETTEN

 

 

 

 

 

 

 

Akármi eszemadta

Áru megy a piacra,

Kelendőbb semmi nem lesz,

Mint éppen – annyi szent! – ez,

Kincse távol hazánknak.

Hallga! mint dalolásznak;

Ládd e’! Mi szép madárnép!

És mindje eladó.

(egyet kieresztve)

Nézzétek, mily hatalmas,

Víg, fürge – s bizodalmas!

Rugalmas! Íme: föl-le!

Fára-bokorra… földre.

Hol jár egy szárnycsapással:

Dicsérem őt – magával.

Szavamnál-szebb madárka!

És ez is eladó.

(egy másik madarat mutat)

Íme! E kicsi másik,

Gyanakvónak ha látszik,

Azért csak oly vidám,

Mint nagy társa, no lám!

Kedvességéhez csend kell,

Tartsuk szép türelemmel.

Ez a virgonc madárka,

Ez is csak eladó.

(a harmadikat mutatja)

Kis tojó-tubikája,

Itt krúgat valahára!

Totyog megannyi keccsel,

Néz értelmes szemekkel.

Tollászkodni szeret,

S kell néki szeretet.

Ez az ékes madárhölgy,

Ez is, lám, eladó.

Nem dicsérjük mi őket,

De utólag s előleg:

Helytáll mind; és repül,

S örök hűség-jelül

Nem kell pecsét, reájuk

Jellemző így a szárnyuk.

Elvesztjük – visszavárjuk:

Teljes kör eladó!

 

A zeneszerzőtől függ, hogy minden egyes strófa utolsó sorait a gyermekek énekeljék-e, az öregek-e, netán a kórus egésze, mely utóbbi mind az összes jelenlévőből állna akkor

 

HÖLGY Elég kedvesek, kecsesek, de ez minden?

PAPAGENA Minden, s gondolom: elég.

ÚR Nincs néhány tojás is a kosaratokban? Az olyasmit jobban értékelném a kész madaraknál.

PAPAGENO Gondolom, hogyne lenne! Mármost eleve, ha ebben az igazságkereső világban az ember mindig az igazsággal kereskedne, az az igazság, hogy nehezen volna kereskedőember!

ÚR Túl sok a körítés.

PAPAGENO Jó, hát kertelés nélkül megmondom, hogy ez egész vagyonunk.

HÖLGY Akkor szépen állunk, valóban.

ÚR Hát a tojások?

PAPAGENO A tojásokból csak a héjak vannak már. Mert épp ezek a csibéim kibújtak.

ÚR Hát a többi százhúsz-százötven?

PAPAGENO Az csak olyan szólásmondás.

HÖLGY Akkor kevés marad nektek.

PAPAGENO Na, igen, egy csinos nőcske, víg gyermekek, és hozzá a humor. Kinek kell több?

ÚR Hát továbbra sem vagy több, mint tréfacsináló.

PAPAGENO És ezért nélkülözhetetlen.

ÚR Tréfáid talán a királyt és a királynét vidíthatják?

HÖLGY No, már ugyan. Nekik ez legföljebb szomorú emlékeket hozhat.

PAPAGENO Jóllehet mégis ide kellett jönnöm, javallatára Sarastrónak.

ÚR Sarastro? Hol láttátok ti Sarastrót?

PAPAGENO Honi hegyeinkben.

ÚR Gyógyfüveket keresett?

PAPAGENO Honnan tudnám?

ÚR Jó, de azt csak láttátok, hogy hajlong.

PAPAGENO Persze, főleg, ha megbotlott valamiben.

ÚR Egy ilyen szent úr nem botlik; nyilván szándékkal hajolt le.

PAPAGENO Felőlem aztán.

ÚR Füveket keresett, aztán talán köveket, és ide fog jönni, hogy a királyt s a királynét gyógyítsa.

PAPAGENO Már azért ma semmiképp; nekem ugyanis nyomatékkal meghagyta, jönnék a palotába, hoznám magammal a nevezetes varázsfuvolát, és hogy nagyuraságitok fölkélnek, játszanám a legkedvesebb melódiát, s evvel fájdalmukat legalább időre csitítanám.

HÖLGY Minden megkísérlendő.

ÚR Most épp az ébredés órája van. Tegyétek, amit tudtok. Hála és jutalom nem marad el, tudom.

 

Pamina és Tamino trónbaldachin alatt két karosszéken alszik. Azért, hogy a patetikus benyomás ne legyen megzavarva, Papagena a gyermekekkel elvonul, és Papageno, aki a fuvolát fújja, szintén legalább félig a kulisszák mögé bújik, és csak időről időre mutatkozik

 

PAMINA

(a fuvola hangjára felébredvén)

Kedvesemnek oldalánál

Elszunnyadtam édesen,

Ébredtem, becses a kép.

 

Papageno felhagy a fuvolázással, fülel

 

TAMINO (felébred)

 

 

KÓRUS

 

PAMINA (feláll, lejön)

 

 

 

 

TAMINO (feláll, lejön)

Ó, így a bús férfi már-már

Víg férj lészen; meghiszem!

Öröm, mi zavar? S miképp?

Fújd csak, fújd csak, Papageno!

Mert még visszatér a kin!

Férjem bátorít, legyek,

Nyugvást hagyván már, tevékeny,

Árnyvilág, isten veled,

Élet vár, új fürge létem,

S kötelesség – ó, gyönyör!

Örömet hű hitvesemnek

Jó tettekkel szerzek én;

Kéje ez szelíd szivemnek,

Kísérője víg erény.

Messze tűnt, mi meggyötör!

 

Összeölelkeznek. Szünet, a fuvolaszó is elhallgat

 

KÓRUS

 

 

PAPAGENO

 

TAMINO ÉS PAMINA

 

 

KÓRUS

 

Papageno, tarts ki, tarts ki!

Fújd csak, fújd csak fuvolád!

Most az egyszer föl ne add!

Tüdőm fog így megszakadni,

Fullasztó ily föladat!

(egymástól távolodva)

Jaj, mit vettek el mitőlünk!

Ó, üres ház! Mit tegyünk?

Tarts ki, fújd csak, Papageno,

Most az egyszer! Kérlelünk…!

 

Papageno fúj

 

TAMINO ÉS PAMINA

 

 

PAPAGENO

KÓRUS

PAMINA ÉS TAMINO

(egymáshoz derűsen közeledik)

Mit sem vettek el mitőlünk!

Gazdag házunk van nekünk!

Jaj, levegőm hova tűnt?

Tarts ki, tarts ki, kérlelünk…!

Ó, üres ház! Mit tegyünk?

 

Fölösleges is megjegyezni, hogy merőben a komponistától függ, miként fonódik össze és ismétlődik az elébbi szakaszok alkalmával elégedettség és öröm átmenete fájdalomba és kétségbeesésbe

 

Papok jönnek. A komponistától függ, hogy csak ketten énekelnek vagy az egész kórus. Magam ez utóbbit teszem föl. Hírt adnak róla, hol a gyermek

 

PAPOK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MIND

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Földnek mélyén-üregében,

Itt tűz gyúl, ott víz fakad,

Majd a könyörtelen őrzők,

Vad szörnyek, borzalmasak;

Élet között és halál közt,

Félig-holtan,

Szomjazottan,

Hever a fiú.

Halljátok, mint esd!

Senyved, jaj! Már félhalott.

Mentsétek meg fiatok!

Ó, mily csönd, mily borzadály hull

Mindőnkre itt hirtelen!

Mely zúgás távola tárul!

Mily kín ráng a szíveken!

Vihar messzi tengeren.

Egyre hangosabb a távol,

Fenyeget minden vihar.

Éjek éje jő, rivall

Zengzete az aranyégre,

És a csillagok szökése

Szédít, látásom kihal.

 

 

FÖLD ALATTI BOLTOZATOS TÉR

 

A középen: oltára ládikával – ahogy idesüllyedtek. Két oszlopnak támaszkodva fegyveres emberek, kik mintha aludnának. Láncok erednek-lógnak tőlük, ezekhez oroszlánok béklyózva, az oltárnál hevervén. Minden sötét, a ládika áttetsző, megvilágítja a színt

 

KÓRUS

(láthatatlanul)

ítélünk s büntetünk mi itt:

Az őrt álló nem alhatik;

Az ég vörösre vált.

Az oroszlán éber legyen;

S a láda ha nyílik hirtelen,

Hoz fiúra halált.

 

Az oroszlánok föltápászkodnak, láncukat rángatva ide-oda járnak

 

ELSŐ ŐR

 

MÁSODIK

 

ELSŐ

MÁSODIK

ELSŐ

MÁSODIK

ELSŐ

MÁSODIK

ELSŐ

MÁSODIK

ELSŐ

MÁSODIK

KETTESBEN

(mozdulatlanul)

Testvér, őrködsz?

(mozdulatlanul)

Mondd csak, hallom.

Magunk vagyunk?

Ki tudja?

Nappalodik?

Meglehet.

Jő az éj?

Itt az éj.

Elmegy az idő.

De hova?

Int az óra tán?

Nekünk soha.

Törekedtek? Mi végre,

Ti ott mind odafenn!

Fut az ember? Előle A cél is, szüntelen.

Rángatja, rázza, mi haszna,

A függönyt, mely az élettitokra,

Éjekre és napokra nehezül.

S mi haszna törekszik a légbe, az égbe,

Hatolhat akármi kriptai mélybe:

A lég neki éjszín,

A kripta a fényes,

De a fény is azonmód

Megtér a sötéthez.

Ront mélybe az ember,

Vagy vonzza magasság:

Bölcs hiedelemmel

Járja bolondját.

 

Szétlebben a hátuli függöny. A víz és a tűz díszlete: mint „A varázsfuvolá”-ban. Balra a tűz, kis szabad magaslat, ha ott átjutott az ember; azután a víz, feljebb járható szikla, de szentély nélkül. Az egész dekorációt úgy kell elrendezni, hogy a látszat az legyen, mintha a szikláról csak a tűzön s a vízen lehetne a kriptamélybe jutni

 

Jön Tamino és Pamina, fáklyákkal ereszkednek alá a sziklán. Így alászállva énekelnek

 

TAMINO

Feleségem, édes drágám,

Ó, hogy mentsük meg fiunkat?

Tűz közt, víz közt járva járván,

Útján rémnek s borzalomnak,

S kincsünk oly mélyen hever.

 

Átmennek a tűzön

 

PAMINA

Egy feleségnek s anyának,

Ki mentője egy-fiának

Lenne, tűzbe, vízbe menne,

Rémek, szörnyek meghódolnak,

Válnak őrök enyhületre.

 

Eközben felhő ereszkedett alá, így lebeg víz és tűz közt feleúton. A felhő akkor kitárul

 

AZ ÉJ KIRÁLYNŐJE

Mi történhetett!

Tűzön-vízen törve átal:

Jönnek vakmerőn! Ti meg –?!

Fel, ti őrök! Fel, ti szörnyek!

Szálljatok szembe e párral,

Védjétek meg kincsemet!

AZ ŐRÖK (dárdáikat a ládika felé fordítják, de úgy, hogy maguk közben távolabb maradnak. Az oroszlánok figyelmesen csatlakoznak hozzájuk. A felállás csakhamar szimmetriát mutat)

 

Őrt állunk, leng a dárda,

Fúj oroszlán pofája,

Istennő, óvjuk kincsedet!

TAMINO ÉS PAMINA

KIRÁLYNŐ

TAMINO ÉS PAMINA

KIRÁLYNŐ

(előbukkan)

Ó, férjem, kedvesem,

Ó, nőm, drágám, szivem,

Nézz vizet, nézz tüzet,

Győz rajtuk anyai szeretet;

Őrök, esdünk hát: kegyelem!

Őrök, ne legyen irgalom!

Helytálljatok, parancsolom!

Ó, jaj! ó, jaj! Mi szegények!

Drága kincsünk, ki véd meg?

Törnek az őrökön átal.

Vad oroszlánpofákkal,

Dárdákkal mit sem érek?

 

A felhő el. Csend

 

A GYERMEK

 

 

 

 

PAMINA És TAMINO

 

 

 

 

 

 

KÓRUS

 

 

 

 

 

 

 

 

(a ládikában)

Ó, ez az apa hangja.

Ez az anya szava.

A fiúgyermek hallja,

Éje tűnik tova.

Ó, üdv! Halljuk első szavát

Fiunk csöpp ajakának!

Be ne csapjon a varázslat!

Istenek! Boldogságot ád

E pillanat.

Hadd halljuk újra e csodát,

Az édes hangokat!

(láthatatlanul)

Nyugalom! a fiú

Nem alszik már tovább.

Nem rettentik a dárdák

S az oroszlánpofák.

Sötétlő kriptamélyek

Nem tartják vissza, ím;

Lélekként vág a légnek,

Jár szellemútjain.

 

A koporsó-ládika fedele felpattan. Genius kél belőle, a ládamélyből, s a ládikát áttetszővé tévő fényekben ott tündököl, s pedig úgy, hogy e fények a többi alakot – felső felüketszintén illuminálják. Az őrök akkor oroszlánjaikkal a láda felé nyomulnak, eltávolítván Taminót és Paminát

 

GENIUS

Kedvesek, itt vagyok hát!

És nem vagyok-e szép?

Ki búsul még, fiúcskát

Így látván, gyermekét?

Születtem éjszakából,

De elvesztem legott,

Az éj a drága házból

Szörnyűn elragadott.

 

Dárdák fenyegetnek,

Pofák dühe dúl,

S bár vad seregeknek

Sárkánytüze gyúl:

A szent fiúgyermek

Marad ép, s virul.

 

Ama pillanatban, hogy dárdáikkal az őrök a Genius felé döfnek, az elszáll