NÉMETH ANTAL MOZART-SZÍNPADA

 

Németh Antal itt következő írása 1932-ben keletkezett, pár évvel a nagy feltűnést keltő esemény előtt, amikor a fiatal színházi rendezőt és elméleti írót egy olyan patinás, az érdeklődés középpontjában álló intézmény élére nevezték ki, mint a Nemzeti Színház. Németh Antal működése ettől kezdve a legszélesebb nyilvánosság figyelmétől kísérve, szenvedélyes támadások pergőtüzében folyt, mert eltökélten egy olyan modern színpadművészeti irányzatot kívánt Magyarországon meghonosítani, amelyet a szakma és a kritika konzervatív része (és ezek voltak többségben) erős idegenkedéssel fogadott.

A Mozart-színpaddal kapcsolatos fejtegetések megfogalmazásának idejére Németh már megszerezte doktorátusát a színház esztétikájának témaköréből, és mögötte volt négy, rendezéssel eltöltött évad Szegeden, ahol a rá jellemző energiával (részben németországi tanulmányútjával párhuzamosan) számtalan darabot vitt színre, végül azonban távoznia kellett, mert alulmaradt az igazgatói pozícióért megindult harcban. Ezután pár évig nem sikerült rendezőként állást találnia, így ezt az időszakot újabb nyugat-európai tanulmányúttal és újságírói tevékenységgel hidalta át. Közben azonban Jaschik Álmos szabadiskolájával való kapcsolata révén rengeteg elképzelést, szcenáriumot dolgozott ki, amelyekhez a grafikus-iparművész tanár, illetve a tanítványok (köztük a későbbi Michel Gyarmati) készítettek díszletterveket. Goethe darabjaihoz fűződő megoldásaikat az évforduló kapcsán 1932-ben több német városban bemutatták. Ekkor íródott az a levél, melynek kíséretében az éppen kinn tartózkodó és a kiállítást szervező Németh Antal elküldte az itt közölt rövid eszmefuttatást Jaschik Álmosnak, azt indítványozva, hogy következő közös vállalkozásuk során Mozart operáit dolgozzák fel.

Németh Antal színházi ideálját az a XX. századi modern mozgalom alakította ki, amely Adolphe Appia és Edward Gordon Craig elméleti munkásságában gyökerezett, s mely leglátványosabban a német, illetve orosz rendezők művészetében nyilvánult meg (példaként itt csak a magyar rendezőre legnagyobb hatást gyakorló Jessnerre, Tairovra és Granowskyra utalnék). Ezt a tendenciát leggyakrabban az „antinaturalizmus” névvel illették, mert az európai színháznak a naturalizmusba torkolló fejlődési irányával kívánt szakítani, feladatának nem a valóság tükrözését, hanem a színházi előadás mint műalkotás önálló világának megteremtését vallotta, s a drámaíró helyett a rendezőt, a szavak helyett a látványt helyezte a produkció középpontjába. Az antinaturalizmus képviselői, így Németh Antal is, kulcsszerepet szántak a szcenikának. A díszlet, a jelmez és a fényrendezés, immár felszabadulván a valóságos környezet ábrázolásának, imitálásának lehetetlen feladata alól, legtöbb esetben azt a funkciót kapta, hogy a rendezőnek a darabbal kapcsolatos üzenetét hordozza. Ha pedig az előadás középpontjába a színészt, elsősorban pedig annak ritmikus mozgását állították, akkor a szcenika ezt volt hivatva szolgálni.

A Jaschiknak küldött levélből kiviláglik, hogy Németh Antal mindkét lehetőséget ki akarta próbálni: tervezett egyrészt egy olyan albumot, melyben minden Mozart-operához külön díszletet közöl, azaz az egyes művekkel kapcsolatos vízióját a szcenika eszközei által közvetíti; ugyanakkor, a cikkben foglaltaknak megfelelően, egy állandó Mozart-színpadot is elképzelt, amely a következő öt darab bemutatására lett volna alkalmas: Szöktetés a szerájból, Don Juan, Così fan tutte, A varázsfuvola, Figaro házassága. Ez a „Mozart-színpad” teljesen az appiai szellemben fogant: a zene a színész, az ő mozgása által ölt testet, s ez jelöli ki a díszlet terét, melynek legfontosabb feladata a szereplők mozgását szolgálni és hatásossá tenni. Ennek megfelelően csupasz és célszerű építményre volt szükség, az orosz konstruktivista díszletek szellemében. Németh hangsúlyozta, hogy a munka jó építészeti érzékkel rendelkező tervezőt igényel. A fő ideát már egy korábbi levelében (1929. VI. 25.) is megfogalmazta: Mozartot meg kell szabadítani a rokokós közhely-asszociációktól és a szirupos interpretálástól.

A javasolt díszlettípus, amely tehát a darab tartalmától teljesen elvonatkoztatott konstrukció, külföldön is viszonylag ritkábban előforduló jelenség volt (Appiánál a Ritmikus terek-kel jelent meg; később például az orosz konstruktivista színpadképek között akadtak hasonlók). Németh Antal ezért szükségét érezte, hogy utaljon egy hasonló jelenségre, a Shakespeare-színpaddal kapcsolatos, régóta folyó kísérletekre. Ezekkel azonban alapvetően más célt akartak elérni: részben rekonstrukciós próbálkozások voltak, részben pedig a gyakori színváltozásokat akarták így könnyebbé tenni – míg Németh Mozart-színpada egy olyan építmény lett volna, mely Mozart operái újszerű „látványrendezéseinek” bázisaként szolgál.

Németh Antal pályájának csúcsát a Nemzeti, vagyis egy prózai színház élén eltöltött kilenc év jelentette – épp ezért indokoltnak tűnik pár gondolat erejéig kitérni arra, milyen jelentős helyet foglalt el színházeszményében, elméleti munkáiban az opera. Ez a műfaj, vagy tágabb értelemben a zenés színház az antinaturalista jellegű szemlélet érvényre juttatásához természetes közegként kínálkozik. Appia első, a színházi forradalmat elindító elképzeléseit a wagneri zenedráma ihlette, a továbblépést pedig a Dalcroze-mozgásrendszer tette lehetővé, amely a zenét képezte le. Némethnek szegedi évei alatt módja nyílt több opera rendezésére, a harmincas évek elején pedig elsősorban a pesti Operaház felé törekedett – ám végül úgy adódott, hogy a Nemzetiben kapott lehetőséget, melynek előadásmódját egyre inkább átformálta, a látványra és a hangzásra építette. Mikor pályája alkonyán ismét rendezhetett, elsősorban Verdi-elképzeléseit valósította meg.

 

István Mária