Ingeborg Bachmann

LAP MOZARTNAK

 

Györffy Miklós fordítása

 

 

Öltsd fel legszebb ruháidat; ünneplődet vagy halotti ingedet. A fű frissen van nyírva – nemcsak a Mirabellben. Ha a vasárnapot ünnepied vagy lefekszel meghalni, hadd jöjjenek a vonósok, a rezek, a fák és az üstdobok. Nem kell lapoznod nekik. Lapoz a szél, amelyet a síkság bocsát be. Érzed, miféle szél. A nagy játszma, amelyet egyszer már megnyertél, újrakezdődik ott, ahol a dombok halmozódnak a nagy barna folyó körül, amely a teremtés napjairól beszél érthetetlen nyelven. Sejted, miféle folyó.

Csak azokat a történeteket nem szereted már hallgatni, amelyek arról szólnak, hogy egyszer egy angyal már lebukott a földre. Mert nem kedvelte a hárfát. (Csakhogy, kérdezed újra magadtól, idegenkedésével vajon nem származását árulta-e el?)

Miféle értelmük volna hát a történeteknek még?

„Keresztlevelében utolsó keresztnévként a »Theophilus« nevet jegyezték be.”

„Gyermekkorában elájult, ha trombitaszót hallott.”

„Azt írta, hogy nincsenek rózsaszínű álmok.”

„Juttasd eszembe, mondta a húgához fordulva, hogy a kürtnek valami különösen jót írjak.”

„Nyirkos, hideg, decemberi napon történt. Nem tudott többé a császárnő nyakába röpülni és megcsókolni őt. Azt mondta: ma éjszaka maradj nálam, és láss meghalni. Nyelvemen érzem a halál ízét.”

„Nem tudta befejezni a zenét, és meghalt a Lacrimosa fölött.”

De a bukott angyalok és az emberek csordultig vannak egyazon sóvárgással, és a zene erről a világról való.

A legtisztább, legkeserűbb és legédesebb zene nem más, mint tökéletes variáció a világtól határolt, ránk maradt témára.

Hallod, melyikre.