Heller Ágnes

IMMANUEL KANT MEGHÍVJA ÖNT EBÉDRE

 

Kant szerint okunk van feltételezni, hogy a természet végcélja a kultúra, mivel a kultúra teszi alkalmassá az észlényt minden lehetséges elképzelés szolgálatára, minden lehetséges cél kitűzésére. Ebben az általánosságban a kultúra erkölcsileg meghatározatlannak tekinthető: mind a célok, mind az elképzelések erkölcsileg jók, rosszak vagy közömbösek lehetnek. De Kant a kultúra területét is két tényezőre bontja: az egyik a puszta készségek kultúrája, a másik az akarat szoktatásának kultúrája (Zucht, Disciplin). A készségek kifejlesztése és gyakorlása, amennyiben nem ellensúlyozza az akarat szoktatásának kultúrája, előkészítheti a talajt akár a gonosz számára is, habár nem közvetlen oka a gonosznak. Ebben az összefüggésben Kant nem tekintette a készségek kultúráját erkölcsileg semlegesnek. Önmagukban, az akarat szoktatásának segítsége nélkül, a technikai ügyesség, a tudomány (Kant néha még a művészetet is megemlíti) eszközök az emberek vagyonéhségének, hírnévéhségének és hataloméhségének kielégítésére. S mivel az emberek a rossz (gonosz) maximákat többnyire e három főösztönzőtől hajtva fogadják el, a készségek megkönnyíthetik a Gonosz útját. Ezt csak jó maximák kialakításával lehet megelőzni. Olyan politikai intézményekre van szükség, melyeknek keretein belül még az ördög fajzata is tisztességesen viselkednék. Továbbá, az akarat szoktatását olyan mértékben kellene megerősíteni, hogy az emberek eleve fel legyenek vértezve a gonosz maximák csábításával szemben.

Kant állandóan visszatér mindkét kérdésre, rendszere különböző szintjein. Az erkölcsi törvény alkalmazásának ügye a filozófia rendszerébe tartozik: mind a jog (az alkotmány) természete, mind pedig az erény szerkezete Az erkölcs metafizikájá-ban kerül megvitatásra. Kant szerint jog és erény csak annyiban tartoznak a kultúrához, amennyiben formális feltételei a kultúra mindkét vonatkozásának, de elsősorban az akarat szoktatásának. Az erkölcs metafizikája a Szabadság és Természet viszonyát a transzcendentális szabadság abszolút autoritása szemszögéből tárgyalja. Azonban a jog- és erkölcsfilozófiától eltérően a kultúrfilozófia (a történetfilozófiát és politikai filozófiát is beleértve) nem foglalható bele a filozófia rendszerébe. Csupán a kritika rendszeréhez tartozik, elsősorban az ítélőerő kritikájához és a pragmatikus antropológiához. Igaz, a kultúrfilozófia is a szabadság és a természet viszonyáról beszél, de a szabadság itt nem a legfőbb Tekintély, hanem a legfőbb Végcél. Kant egyetemes rendszerén belül a legfőbb Tekintély és a legfőbb Végcél történetesen egybeesik. Ezt a történetet tartogatja Kant a teleológiai ítélőerő kritikájának utolsó paragrafusaira. De Az ítélőerö kritikája a maga egészében, ahogy az Antropológia is, mindenekelőtt a sensus communisról és nem a transzcendentális szubjektumról szól; célszerűségről és képzelőerőről, nem pedig törvényről; ízlésről és savoir vivre-ről, nem pedig kötelességről, röviden, mindazokról a dolgokról, melyeket Kant a Humanitaet szóval foglal össze. Bár ez a humanitás csak jó köztársasági törvények közepette virágozhat, és semmiféle humanitás nem helyettesítheti a jó ember jóságát, még a legjobb törvények világa is szürke, örömtelen sivatag maradna humanitás híján. Kant írja: „Cinikus purizmus és anakronéta önmarcangolás társas jó élet (jólét) nélkül az erény torz alakja; nem teszi azt vonzóvá, éppen ellenkezőleg, és gráciáktól elhagyva nem tarthat igényt a humanitás rangjára.” (XII 622) Kultúrfilozófiájában Kant áttekinti a társas jó élet (jólét) legális ösztönzésének útjait.

A modern világban a jó élet (jólét) közvetlen (pozitív) előmozdításának feltétele a jó republikánus törvények uralma, azaz az ember szabadságának, a honpolgár egyenlőségének és a választópolgár függetlenségének biztosítása. Másik feltétele az, hogy az emberek maguk okozta kiskorúságából való kiszabadulásának folyamata megkezdődjék. A társas jólétet többféle szinten és módon lehet előmozdítani. Ezek mindegyike fontos, de nem mindegyike problémamentes. Az egyik mód a cselekvőké, a másik a szemlélőké, egy harmadik pedig azoké, akik beszédcselekvésükkel az egyenlők párbeszédében vesznek részt. Mind a három mód erősíti az ember elméjének, lelkének (Gemüth, Gesinnung) készségét az erkölcsi törvény befogadására, bár különbözőképpen. Világos, hogy az, ami a cselekvő természetét ösztönzi az erkölcsi törvény befogadására, nem lehet az igazi dolog, csupán annak szimulakruma, mivel az efféle módon ösztönzött cselekvő heteronóm. Az igazi morál ezzel szemben autonóm, amennyiben az ember azért veti alá magát szabadon az erkölcsi törvénynek, mert az az erkölcsi törvény, és ezzel minden más ösztönzést kizár. A szemlélő esetében vagy az egyenlők párbeszédében részt vevő, beszédcselekvést gyakorló ember esetében azonban nem beszélhetünk szimulakrumról, mert itt az igazi, eredeti esettel van dolgunk. Kant terminológiájával szólva, mind a szemlélő, mind pedig a beszédcselekvő többek között a reflektív ítélőerő apriori fakultását is mozgósítja. Ebből érthető, hogy Kant Az ítélőerő kritikájá-ban csak a szemlélő és a beszédcselekvő magatartását tárgyalja.

Ha a második Kritika és különösen Az erkölcs metafizikája néhány szórványos megjegyzésétől eltekintünk, leginkább a pragmatikus Antropológiá-ból ismerhetjük meg Kant elképzelését az etikáról mint a morál szimulakrumáról. A világ Kant szerint az ember lakóhelye, közelebbről a világszínház. Mindannyian cselekvők és egyúttal szemlélők is vagyunk ebben a színházban. Kant finom megkülönböztetést tesz világismeret és világbirtoklás között (die Welt erkennen; die Welt haben). Amennyiben ismerjük a világot, megértjük a játszott darabot, amennyiben birtokoljuk a világot, magunk is játékosok vagyunk. A szemlélő ismeri a világot (jól vagy rosszul, ez más kérdés), míg a cselekvőnek van világa. A párbeszédben részt vevő beszédcselekvő e két magatartást kombinálja, szintetizálja. Szemlélő, amennyiben pragmatikus, érdek vezette cselekvéseit felfüggeszti, de ugyanakkor a párbeszédben cselekvőként is részt vesz – a szümpozion is dráma.

Az erkölcs is játék, minthogy a morál (a jó) szimulakruma a megengedett morális látszat társadalmi játékterében. Kant szerint a civilizáció előrenyomulásával az emberek egyre inkább színészkednek. Rousseau civilizációt megvető írásainak tett néhány elismerő gesztus ellenére Kant inkább La Rochefoucauld realizmusának elfogadására hajlik: a képmutatás mindenképpen jobb a cinizmusnál. Miközben a jó ember szerepét játsszák, az emberek hozzászokhatnak a játszott szerephez, maszkjuk arcukhoz tapadhat. A másik emberben még a jó látszatát is értékelni kell. A társadalmi érintkezésben egészséges az illúzió is. Levetni olyan illúziókat, mint például politesse vagy decorum, a barbarizmus jegye. „Társas érintkezésben minden emberi erény váltópénz: csak egy gyermek tekinti színaranynak. – De jobb, ha van váltópénzünk, mint ha semmi efféle forgalmi eszköz nem állna rendelkezésünkre, s végül még sikerülhet, bár tetemes veszteséggel, ezt is aranyra beváltani. Teljesen értéktelen játék pénznek kikiáltani… az emberiség ellen elkövetett felségsértés.” A színház – dráma metaforát Kant itt a pénzforgalom metaforájával helyettesíti, de a mondanivaló ugyanaz marad. A szimulakrum távolról sem olyan értékes, mint az igazi/eredeti, de mégsem teljesen értéktelen.

A látszat lehet puszta tettetés, de lehet csalás és árulás is. Alkalmazkodás az erkölcsi elvárásokhoz tettetés, de nem csalás. Azzal, hogy erkölcsileg megengedett cselekvési formához és gesztusokhoz alkalmazkodunk, senkit sem csapunk be. Amúgy is mindenki ismeri a játékszabályokat, és így az udvariasság kifejezéseit senki sem veszi a névértékükön, de ha tenné is, komoly kár nem származna belőle, legfeljebb kis kellemetlenség és nevetséges helyzet. Amíg a játék az erkölcsileg megengedett területen folyik, az ember csak önmagát csaphatja be. De mihelyt az ember önmagával, saját lelkiismeretével néz farkasszemet, már el is hagyta az erkölcs (legalitás) világát, és a moralitás területére lépett. Ami az ember és lelkiismerete között történik, nem tartozik a kultúrára. A szabadság és természet összetévesztése a moralitás elárulása és ennyiben öncsalás – de a másik emberhez való viszonyban csupán tettetés, és mint ilyen nincs érték híján. Természetesen, amennyiben a cselekvés erkölcsileg meg nem engedett, akkor a tettetés csalás és árulás is egyúttal, mivel a cselekvő nem tartotta be a játékszabályokat, hanem csalt a játékban. Egy erkölcsileg meg nem engedett cselekvés méltánytalan, igazságtalan, bűnös vagy gonosz, függetlenül attól, hogy a cselekvő tettetett-e bármit vagy sem.

Minél inkább a szemlélő szintjére helyeződik a hangsúly, annál kisebb lesz a jelentősége annak, hogy az embert magányában vagy pedig a társas érintkezés szövedékében vesszük szemügyre. A szint effajta eltolódását leginkább Az ítélőerő kritikájá-ban figyelhetjük meg. A tiszta esztétikai ítéletek levezetésében például Kant a társadalmiságot hangsúlyozza, különösen a szubjektív tapasztalatok és benyomások közölhetőségét, és nem csupán a 41 paragrafusban, a szépre vonatkozó empirikus érdeket tárgyalva, ahol Hannah Arendt Kant „igazi” politikai filozófiáját vélte felfedezni. Közvetlenül ezt követően, a szépre vonatkozó intellektuális érdekről szólva, Kant a magányos ember képét idézi meg, aki megcsodálja és szereti a vadvirág szép alakzatát és az énekesmadarak dalát, anélkül hogy benyomását bárkivel közölni szándékozna. Itt az esztétikai érdeknek nincs közvetlen társas vonatkozása, s ennyiben fontos, hogy Kant a vad, tehát a kultúrától meg nem érintett virág és madár csodálatáról beszél. Ebben az összefüggésben a csalás-becsapás fogalma az emberi csinálmányhoz kapcsolódik, mint amilyen a madarak énekének vagy a vadvirág alakjának utánzása. Öncsalásról azonban itt nem lehet szó, mivel a magányos embernek a társadalomtól meg nem érintett természeti szép puszta formájától való elragadtatása nem egyéb, mint morális érzékének ikerérzése. Az ízlésítélethez fűződő kettős érdeket Kant Az ízlés módszertanáról című fejezetben még erősebben hangsúlyozza (60. §). „A lelkierők kultúráját”, mondja Kant, a humaniórák fejlesztik ki, mert „a humanitás egyfelől általános résztvevés (szimpátia) érzését jelenti, másfelől azt a képességet, hogy bensőségesen és általánosan tudunk megnyilatkozni.” Kant ehhez csak azt teszi hozzá, hogy mivel az ízlés lényegében az érzékletessé tett erkölcsi eszmék megítélésének képessége, az ízlés igaz propedeutikája az erkölcsi eszmék kialakítása és az erkölcsi érzék művelése marad.

Az ízlésítélet mind a társas érintkezés készségét, mind pedig a moralitást elősegíti. Közvetlenül segíti elő mindazt, ami a legalitásra (erkölcsre), közvetve azt, ami a moralitásra tartozik. Ebben az összefüggésben a szép és a fenséges némileg eltérnek egymástól, mivel a fenségesre vonatkozó esztétikai ítélet nem tiszta ízlésítélet. Mind az ízlésítélet, mind pedig a fenséges iránti érzék kialakítása elménk és képzelőerőnk általános kiművelésének eredménye. Az előbbi helyes módon szeretteti meg velünk a természetet, az utóbbi arra nevel, hogy tiszteljük azokat az eszméket, melyek meghaladják az ábrázolhatóság határait. Tehát mindenfajta esztétikai ítélet (és nem pusztán az ízlésítélet) valamiféle módon a jóra vonatkozik; ugyanakkor nem valós cselekvésformák, és nem is váltanak ki valós cselekedeteket; morális jelentőségük ezért csak közvetett.

A társas érintkezésben megnyilvánuló erkölcs esztétizálható, amennyiben szimulakrum, látszat. A színészek birtokolnak egy világot, együtt (egymással) játszanak, de nem önmagukat játsszák. Az esztétikai ítélethez is tapad egyfajta szimulakrum, látszat, amennyiben mind a szép, mind pedig a fenséges, ha különbözőképpen is, a Jóra utalnak. De ez, szemben a cselekvők játékának többé-kevésbé meghatározott látszatával, szabad látszat: a képzelőerő szabad játéka nyilvánul meg benne. Mint esztétikai ítéletet alkotó lények, az emberek azok, amik. Nem utánoznak, és nem csak azért mondják, hogy „ez szép”, mert más ezt mondta; s nem azért nyűgözi le őket a csillagos ég fensége, hogy kicsikarják a szomszédok jó véleményét. De vajon birtokolnak-e egy világot? Vagy jobban megismerik-e a világot? Kant erre azt felelné, hogy esztétikai ítélet alkotásával az emberek többet tudnak a világról, bár csak negatív értelemben, amennyiben megsejtenek egy világot, mely magasabb a pusztán empirikus világnál. Ennek a magasabb világnak az üzenetét akkor is magukkal vihetik, ha a cselekvés szintjére lépnek, ahol birtokolják a világot. Végül is, a cselekvők és a szemlélők ugyanazok a személyek. Az esztétikai ítélet mint kommunikáció a társias társas lét kultúrájának (kiművelésének) hordozója, egyesíti a néző és szereplő magatartását. A két magatartásnak ez az egysége, mely állandó felcserélésükben, váltakozásukban nyilvánul meg, jellemzi a társias társas lét (gesellige Geselligkeit) kultúráját. A társias társas lét is egyfajta szimulakrum, látszat, amennyiben a szabadság és boldogság egységének hasonmása, analógiája. A legkisebb zug, ahol a társias társas lét a társiatlan társassággal (ungesellige Geselligkeit) szemben gyökeret ver, Kant szemében a promesse du bonheur.

Kant a társiatlan társas lét fogalmában az emberi természetnek, a természet és szabadság ezen egyszeri kombinációjának paradox jellegét fejezi ki. Hogy az emberek avégett és egyedül avégett sértik meg, rabolják ki, gyilkolják meg, semmisítik meg, használják puszta eszköznek felebarátaikat, hogy megnyerjék felebarátaik tiszteletét, szeretetét vagy elismerését, valóban paradox. Ezzel szemben a társias társas lét, a természet és szabadság másfajta kombinációja, semmiféle paradoxot nem tartalmaz. A társiatlan társas lét világában a szabadság a természet szolgálatában áll, míg a társias társas lét világában sem a természet, sem a szabadság nem veti alá vagy instrumentalizálja a másikat – egyensúlyban vannak. A társias társas lét, melyet Kant többnyire Humanitaet-nek nevez, a természeti állapot ellentéte. Ugyanez mondható el a törvény uralmáról, az alkotmányos államról, a modern republikáról. Csakhogy a törvényes állapot nem vet véget a társiatlan társas lét világának, pusztán kordában tartja a törvényes erőszak gyakorlásával. Ennek semmi köze nincs a humanitáshoz, bár a jó köztársasági törvények biztosítják a legelőnyösebb feltételeket a humanitás gyakorlásához. Kant bizonyos különbséget tesz a politikai kultúra és a társias társas lét kultúrája között. A politikai kultúra, mivel a cselekvés kultúrája, a színészi játékhoz hasonló, egyfajta szimulakrum a társas erkölcshöz hasonló értelemben. A társias társas lét (humanitás) azonban cseppet sem hasonlít a színházhoz. E két kultúrának van azonban egy közös vonása: mindkettő megköveteli a nyelvhasználat radikális áthangolását egoista nyelvről pluralista nyelvre. Nos, a pluralista nyelvhasználat is lehet autentikus és inautentikus, kifejezheti a szabadságot vagy ennek puszta látszatát. A politikai kultúrákban a látszat is megteszi, a társias társas lét kultúrájában azonban egyedül az autentikus pluralizmus kaphat helyet.

Kant háromféle egoizmust különböztet meg: a logikait, esztétikait és etikait. A logikai egoista nem hallgat más véleményére és ítéleteire, az esztétikai egoista közömbös mások ízlése iránt, míg az etikai egoistát csak saját előnye és élvezete érdekli. Kant az egoizmussal a pluralizmust állítja szembe. Az ember akkor pluralista, ha logikai, esztétikai és etikai pluralista egyaránt. A logikai pluralistát érdekli mások (bár nem mindenki) véleménye és ítélete, éppen azért, mert mások véleménye és ítélete, mivelhogy azok a mások érdeklik őt, és nem pedig azért, hogy az így szerzett tudását e mások manipulálására használja fel. Ugyanez mondható el az esztétikai pluralistáról. A pluralistáknak is előnyük származik a pluralizmusukból, méghozzá ugyanazon a szinten, ahol gyakorolják. Például egy logikai pluralista ítéletei finomodni, véleményei gazdagodni fognak pluralizmusa következtében. Az etikai pluralisták esetében sem lehet persze eldönteni, hogy vajon kötelességből cselekednek-e, vagy erkölcsi érzékük, emberbarátságuk motiválja-e őket, de ez itt mindegy is, minthogy az erkölcs primátusa mindenütt jelenvaló, ahol a mások boldogsága és jóléte az emberek közvetlen céljaihoz tartozik. Az erkölcsi pluralizmus az erkölcsi érzések (a szív) kultúrája, de nem a megértésé és az ízlésé. A humanitás mint a társias társas lét kultúrája azonban mindenoldalú.

Az ízlésről, mint a sensus communis egy fajtájáról szóló fejezetben Kant hirtelen egy a problémával csak lazán összefüggő tárgyra tér – a józan és közös (gemein) emberi értelem három maximáját illeszti be gondolatmenetébe. Az első maxima arra szólít föl, hogy gondolkozzunk saját fejünkkel – ez az autonóm gondolkodás maximája –, míg a harmadik gondolkodásunk következetességét írja elő. A második maxima arra szólít fel, hogy tanuljunk meg más fejével (más helyében) gondolkozni, hogy gyakoroljuk azt a gondolkodásmódot, melyet Kant másutt pluralistának, itt viszont „kiterjesztett gondolkozásmódnak” (erweiterte Denkungsart) nevez. A „gondolkozz a saját fejeddel!” maximája, azaz az autonóm gondolkodás követelménye szerepel az első helyen. Kant, aki ritkán folyamodik történelmi utalásokhoz szisztematikus műveiben, fontosnak tartja itt hangsúlyozni, hogy a felvilágosodás maximájáról van szó. Az Antropológiá-ból, ahol Kant beszédcselekvés-elméletének vázlatát ismerteti, még világosabbá válik, hogy a társias társas lét kultúrája a modern korhoz tartozik.

Bevezetésképpen Kant az egoizmust az egyes szám első személyben való beszéddel (gondolkodással), míg a pluralizmust a többes szám első személyben való beszéddel (gondolkodással) azonosítja. De egy ponton rátér a királyi többes használatának kérdésére, majd a beszédcselekvés aszimmetrikusságának taglalására a feudális világban (Feudalwesen), ahol még a megszólítás esetében is pontosan és hierarchikusan megszabták a különböző grammatikai személyek és számok használatát. Végül Kant arra a következtetésre jut, hogy a feudális világban még van pluralizmus, mert az emberek egymást a társadalmi hierarchiában betöltött rangjuk szerint szólítják meg. Pluralizmus és egoizmus nem válnak el teljesen, mivel a személy énje elválaszthatatlan rangja mijétől. Mindenkinek rangja szerint jár tisztelet – a rang nélkülieknek (Kant a szolgákat és gyermekeket említi meg) semmi nem dukál. A szabadság eszméje segíti világra az autonóm gondolkodás maximáját, míg a politikai egyenlőség eszméje kívánja meg, hogy az ember gyakorolja magát a pluralista nyelv és gondolkodás használatában, hogy kialakítsa a más fejével való gondolkodás készségét, tekintetbe véve, hogy az a másik ember nem rang megtestesítője, hanem ugyanolyan független polgár, mint ő maga. A premoderneknek nem volt szükségük a társias társas lét hálózatára, és nem is lettek volna képesek azt kialakítani. A leghatártalanabb egoizmus és a legszubtilisabb humanitás együtt jelent meg. Ahol a készségek kultúrájából táplálkozó és határt nem ismerő vágyak barbarizmusa állandó ösztönzést kap a szükségletek kiterjedésének egyre fokozódó tempójától, ott az akarat fegyelme szintúgy eddig példátlan kifinomodásra lesz képes, mégpedig szabad és egyenlő emberek érintkezésében és párbeszédében.

 

Kant élvezettel osztotta meg hosszúra nyúlt déli étkezését barátaival. Azután, hogy barátai lettünk, minket is meghívott, a tőle szokásos urbanitással, hogy jöjjünk egyszer hozzá ebédre.

„Nincs egyetlen más alkalom sem, melyben érzékiség és értelem egyetlen élvezetben olyan hosszú időre egyesülne és olyan gyakorisággal és örömmel ismételhető lenne, mint egy jó társaságban elköltött jó ebéd” – jegyzi meg Kant, a szép és a fenséges tárgyalása közé beillesztett gondolataiban az Antropológiá-ban. Mind az étkezés, mind a társaság minősége és milyensége a gazda ízlését tükrözi. „A gazda esztétikai ízlése” – írja Kant – „abban a készségben nyilvánul meg, hogy általános érvényességgel válasszon: ezt saját érzékeire hagyatkozva nem tudja elérni, mivel vendégei talán más ételeket és italokat választanának, mindenki a saját privát ízlése szerint. A gazda tehát rendezvényét sokféleségként (Mannigfaltigkeit) tételezi, úgy, hogy mindenki megtalálja, ami saját érzékének megfelel: ez a tételezés komparatív (összehasonlító) általános érvényességet hoz létre.” A vendégek helyes kiválasztása a „kölcsönös általános szórakoztatás” („wechselseitige allgemeine Unlerhaltung”) szempontjából, teszi hozzá Kant, megkívánja észnek az ízléssel való összekapcsolását.

Függetlenül attól, hogy a jó étkezést (a jó beszélgetés előfeltételét) vagy magát a jó beszélgetést taglalja, Kant mindig az „általános” vagy az „általános érvényesség” kifejezéseket használja. Mit jelent az „általánosság” ebben az összefüggésben? Azt, hogy az étkezés minden résztvevője megegyezzen abban, hogy az ebéd volt, és hogy a beszélgetés volt, bár mindannyian különböző dolgokat ettek, és minden valószínűség szerint különbözőképpen járultak hozzá a beszélgetés menetéhez. Természetesen, az összehasonlító általánosság másként működik az étel kiválasztásában és a vendégek kiválasztásában – a „kölcsönös általános szórakoztatás” ismérve csupán az utóbbinál jön számításba. Az ételek sokfélesége a vendégek privát ízlését szolgálja, általános érvényességre csak a gazda ízlése emelhet igényt. Ezzel szemben a különböző nézetek privát és nem privát ítéletekből tevődnek össze, ahol is az utóbbiak általános beleegyezésre (Zustimmung) tartanak igényt, és mindezek a vélemények kölcsönösségi viszonyba lépnek. Mindenki gazdagítja valamivel a többiek eszét (Vemunft), értelmét és ítélőképességét, és megfordítva, úgy, hogy végül mindannyian meg tudjanak egyezni abban, hogy jó beszélgetésben vettek részt. Csak rossz gazda hív meg olyan vendégeket, akik minden bizonnyal mindenben egyet fognak érteni – miféle vitára kerülhet sor az efféle együttesben? De az is egy rossz gazda, aki olyan embereket hív meg ebédre, akiknek semmi közük sincs egymáshoz, vagy logikai és esztétikai egoistákat, akik meg vannak győződve arról, hogy az ő véleményük és ízlésük az egyedül mérvadó. A különbözőségből összetevődő általánosságot, nem pedig a különbözőségben megnyilvánuló általánosságot nevezi Kant az ítélet esetében összehasonlító általános érvényességnek. Nem lehet kizárni, hogy egy és más esetben a különböző véleményeket képviselők megegyeznek, de nem is lehet ezt megkövetelni. Ha azonban az emberek minden ügyben konszenzusra akarnának jutni, a vita hangulata hamissá válna. Hiszen a liberális gondolkodásmód (liberale Denkungsart) gyakorlásához tartozik a különbség felismerése és elismerése.

Mind az Antropológiá-ban, mind pedig Az ítélőerő krltlkájá-ban Kant ismételten visszatér az ízlésítéletek pluralista természetének taglalására. Semmi kétség, hogy ha valaki azt mondja, hogy „X. szép”, ízlésítélete magában foglalja az általános hozzájárulásra formált igényt. Az ítélet, mely szerint „X. szép”, azt jelenti, hogy X. természete szerint (objektíve), mindenki számára szép, és nem csak az én számomra az. Ez pluralizmusra mutat, mivel az „én” itt a „mi” nyelvén beszél. Azonban ha valaki jó társaságban azt állítja, hogy „X. szép”, és egy másik vendég erre úgy válaszol, hogy „nem, X. inkább csúf”, a pluralizmus megköveteli, hogy kölcsönösen tiszteljék egymás ítéletét, bár mindkettő a maga ítélete számára igényel általános egyetértést. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy csak az ő ítélete mérvadó, mert amit ő szépnek nevez, valóban az, és a másiknak nincs ízlése, egoista módjára cselekszik, és így játékrontó. Jó beszélgetésre csak liberális gondolkodásmódú emberek között kerülhet sor. Ugyanakkor nem lehet jó beszélgetést olyanokkal sem lefolytatni, akiknek pusztán privát ízlésük van. Több okból maradhat az ízlés pusztán privát, s ezek közül a legfontosabb a kifinomultság hiánya, valamint az, ha az emberek lemondanak az általános hozzájárulás igényéről ízlésítéletük számára. A kifinomultság hiánya jellemző mind a műveletlen ízlésre, mind pedig a heteronóm ízlésítélet gyakorlására. Kant elismeréssel szól a benső cenzorról, amennyiben az megvétózza, hogy az emberek ízlésüket a divatnak vessék alá. Nem lehet jó beszélgetést folytatni olyanokkal, akik a mindenkori dernier crit visszhangozzák. ítéleteik látszólag pluralisztikusak ugyan, valójában azonban egoisták, mivel nem tudnak ízlésben különbséget tenni az „én” és a „mi” között. Továbbá, mint említettem, az ebédre meghívott vendégek csak akkor fognak Kant szerint jó beszélgetést kialakítani, ha legalább egyes ítéleteik általános érvényességének elismerésére igényt tartanak. Ha az egyik azt fogja mondani, „én élvezem a dolgot”, a másik pedig így válaszol „én nem komáltam”, és a vélemények kicserélése ezen a szinten folytatódik, akkor a jó beszélgetés halva született. Így a jó beszélgetés három feltétele az autonómia, a pluralizmus és a gondolkodásmód liberalizmusa; ha ezek közül csak egy is hiányzik, lehet kellemes időtöltésben részünk, de semmiképpen sem jó beszélgetésben.

 

Jól tudjuk, mit várhatunk el, ha elfogadjuk ebédmeghívását, mivelhogy Kant ránk hagyta a modern szümpozion részletes leírását, méghozzá a következő cím alatt: A legfőbb morális-fizikai jóról. Itt Kant a legfőbb morális és a legfőbb fizikai jó összekapcsolásának (egyesítésének) lehetőségét tárgyalja. Összekeverni a két legfőbb jót persze nem lehet, mert az mindkettőt tönkretenné. A morális és a fizikai jó helyes aránya nem más, mint az erkölcsös boldogság (gesittete Glückseligkeit). Ezen a ponton tér vissza Kant a társias társas léthez, a humanitáshoz. A humanitás úgy jelenik meg itt, mint a legtökéletesebb társadalmi/politikai világrend szimulakruma. „A humanitás” – írja Kant – „az a gondolkodásmód, mely a jólétet és az erényt az emberi érintkezésben egyesíti.” A humanitás egyfajta gondolkodásmód (tehát nem közvetlen cselekvés), ugyanakkor olyan gondolkodásmód, mely társas érintkezésben nyilvánul meg. A jólét (jó élet) és az erény egyesítése csak társas érintkezésben lehetséges, mivel privát erények nincsenek. A humanitás nem lehet közvetlen cselekvéshez kötve, mert itt a jólét és az Erkölcsi Törvény közötti folyamatos konfliktusban mindig az utóbbinak kell győzedelmeskednie. Tehát a humanitásnak, mely lehetővé teszi a jólét és erény arányos egyesítését, társas érintkezésnek és így cselekvésnek kell lennie, de úgy, hogy mégis pusztán egy gondolkodásmód és ennyiben nem cselekvő maradjon. Ez a látszólagos paradoxon megoldódik, ha elfogadjuk Kant meghívását a képzeletbeli ebédre, és kényelembe helyezzük magunkat, jó társaságban, a képzeletbeli ebédlőasztal körül.

A képzeletbeli Asztal a képzeletbeli Szerződés ellenpontja. Szókratész párbeszédeire többnyire szimbolikus asztalok körül került sor. A Názáreti Jézus előszeretettel foglalt helyet asztaloknál. A követ kenyérré változtatta, megszaporított halakkal látta el a társaságot, és szívesen osztotta meg az Asztal örömeit tanítványaival és barátaival. Egy vacsorán ötvöződött a keresztény gyülekezet. A Szerződés ezzel szemben az egyes személyek társulása. Aki szerződést köt, azt a szerződés kötelezi; a szerződő felet ettől kezdve engedelmességre lehet kényszeríteni. Egészen másfajta kötelékek szövődnek az Asztal körül: a barátság, a bajtársiasság szellemi kötelékei, a szabadon választott elkötelezettségeké. A szerződő felek kölcsönösen függnek egymástól; előnyökre, nem pedig örömre tesznek szert ebben a kölcsönös függőségben. De ha asztal körül ülünk, akkor nem előnyre teszünk szert, hanem gyönyörködünk ebben az együttlétben. Nincs itt szerződés, amit megszeghetnénk, senki sem kötelezhető, hogy helyet foglaljon mellettünk, ha ő nem akarja.

Ebben Kant nem ismert vagy-vagy-ot. Mind a kettőt akarta, a Szerződést is, az Asztalt is, mind a jogállamot, mind a misztikus uniót. A kanti misztikus unió külsőségei banálisak; de minden misztikus unió külsőségei azok. Egy ebéd pusztán egy ebéd. A szellem, amennyiben jelen van, a gazdában és a vendégeiben lakozik.

 

Az ember táncolhat, zenét hallgathat vagy játszhat társaságban, de ilyen alkalmakkor nem kerülhet sor jó beszélgetésre, mely „megköveteli a gondolatok kölcsönös közlését”. A játékok, Kant szerint, különben is csak a korlátot nem ismerő egoizmusnak adnak szabad teret. Csak az asztal körül ülve és jó beszélgetést folytatva fonódhatnak a humanitás kötelékei, melyeket Kant sokszor a világpolgárság nevével is illet. Félreismerhetetlen itt a szabadkőműves modell, bár Kant irtózik a kőműves testvériség ceremóniáitól, mely számára csak hókuszpókusz.

Néhány szabály azonban mégis köti a nemes asztaltársaságot – ezek mind a vendéglátó gazdára, mind pedig a vendégekre vonatkoznak. Minden résztvevőnek osztani kell a szándékot, hogy egymásban és ne pusztán az ételben leljék örömüket. A résztvevők számának megfelelőnek kell lennie; elég soknak a sokféleség biztosítására, és elég kevésnek, hogy jó beszélgetéshez alkalmas legyen. Szomszédok privát beszélgetése az asztal körül rossz ízlés jele, és nagy társasági esték különösképpen minden ízlés híján vannak.

Ahhoz, hogy akár képzeletben is részt vegyünk Kant egyik szümpozionján, ismernünk kell a nemes asztaltársaság erkölcsi kódexét. Létezik egy ilyen kódex. Ahogy Kant írja: „Mert minden erre vonatkozó külön szerződés nélkül, minden szümpoziont egyfajta szentség (Heiligkeit) jellemez, és a titoktartás kötelezettsége köt.” Kant olyan súlyos szavakat használ, mint szentség és a titoktartási kötelezettsége eskü nélkül, pedig látszólag igencsak banális ügyet tárgyal. Arról beszél, hogy egy asztaltársaság tagjai ne pletykálják tele másnap a várost arról, ami ott elhangzott. Sem a megvitatott témák, sem az ott kifejtett vélemények nem tekinthetők információknak, melyeket kívülállókkal közölhetünk. Az ember nem állampolgári, közéleti minőségében vesz részt az asztaltársaságban, hanem mint ez és ez az ember. Az asztaltársaság a kommunikáció privát közössége. Lényegét tekintve a látszólag banális példa egyáltalában nem is banális, hiszen Kant a kölcsönös bizalomról beszél. Ha hiányzik a kölcsönös bizalom, ha a férfiak és asszonyok vigyáznak a nyelvükre, és nem mondják ki nyíltan, amit a fejükben forgatnak, ha a beszélgetők más megszorításokra is tekintettel vannak, mint amelyeket saját ízlésük diktál olyan emberek társaságában, akik azért jöttek össze, hogy egymás személyét élvezzék ítéleteik és nézeteik kicserélése közben, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az emberek világa hobbesi dzsungel és semmi más. Ha azt hisszük, hogy így van, akkor kétszer is meg kell gondolnunk, hogy vajon elfogadjuk-e Kant meghívását ebédre.

Feltéve, hogy elfogadjuk, ott ülünk már az asztal körül. Az egyes fogások lassan követik egymást, s mindegyiket a beszélgetés sajátos fogásai kísérik. A beszélgetés általában három szakaszból áll. Az első fogás történetek elbeszéléséből áll, a második fogás az, amit Kant raisonnement-nak nevez, a harmadik fogás a tréfálkozás.

Az első fogásban a politikai információk kicserélése foglalja el a fő helyet. Ez, Kant szerint, jó étvágygerjesztő, és a beszélgetést az élénkség olyan fokára emeli, mely felbátorítja az embereket véleményalkotásra és ítéletalkotásra. Miután a vélemények és ítéletek különbözők, konfliktusokra kerül sor, és a konfliktusokkal együtt a „hordóra irányuló szükséglet” is megnő. Végül is a túlfűtött vita túl sok erőfeszítést követel; lazítani kell, s úgy a harmadik fogás, a tréfálkozás és viccmesélés következik. Az erotikus játék is helyet kér magának; az urak a hölgyekről tréfálkoznak, és viszont, a hölgyeknek is alkalmuk nyílik szellemességük csillogtatására. Az étkezés nevetéssel ér véget.

A társalgás szempontjából a második szakasz a leglényegesebb. Ezen a ponton ütköznek össze az ítéletek, ízlések és vélemények, itt kerül sor a vitatkozásra (Streit). Sem disputációra, azaz tudományos vitára, sem pedig veszekedésre nem kerülhet sor az asztal körül. A disputáció tudományos vagy filozófiai fogalmakra alapuló ítéletek igaz vagy hamis voltának kiderítése körül folyik. Itt csak egy igaz állítás lehetséges, csak egyetlen igaz helyes megoldás van. A disputáció folyamán érvek győzik meg a kétkedőket az igaz állítás igaz mivoltáról, s így az egyetértés (konszenzus) szükségszerűséggel jön létre. De a tudományos vitákat többnyire egy diszciplína keretén belül folytatják, nem pedig különböző diszciplínákhoz tartozó emberek között. Az asztaltársaság tagjai azonban vagy nem ugyanazon diszciplínát gyakorolják, vagy pedig egyáltalán nem gyakorolnak egyetlen tudományos szakmát sem. Ez Kantnál lényeges szempont, mivel sem a filozófus kollégák, sem az egy szakmához tartozó tudós kollégák egymás közötti vitáinak, bármilyen épületesek és élénkek legyenek is ezek, nincs közelebbi közük a társias jóléthez vagy humanitáshoz. A tudományos vita nem a legfőbb társas és politikai jó szimulakruma, nem a „legfőbb morális és fizikai” jó, minthogy egy ilyen vitában részt vevők szándéka az igazság kiderítése, nem pedig egymás társaságának az élvezete. S míg a tudományos vita (Disputation) nem társias tevékenység, addig a veszekedés (viszály) egyenesen társiatlan. A viszály a természeti állapotra jellemző konfliktus, és így a társiatlan társas lét (ungesellige Geselligkeit) világába tartozik. Ezért kell azt feltétlenül elkerülni az asztal körül, amely arra hivatott, hogy a társias társas lét szimulakruma és a humanitás gyakorló terepe legyen.

Kant állandóan visszatér a vitatkozás (Streit) témájához. A vita esetében elvileg megoldható konfliktusról van szó, mely azonban többnyire megoldatlan marad. Az emberek egymás véleményeit és ítéleteit vitatják. Nem jutnak egyezségre, legalábbis nem minden esetben, s mégsem fajul a konfliktus viszálykodássá, mivel az erkölcsileg megengedett cselekvések területén zajlik. Egymással vitatkozva az emberek nem használják egymást puszta eszközként. Az ízlésítéletek mintapéldányai a folyamatosan vitatható ítéleteknek. Mint tudjuk, ízlésítéletekről nem lehet tudományos vitát folytatni, de vitatni lehet őket. Kant hangsúlyozza, hogy amennyiben a tiszta ízlésítéletek vitatásának területére lépünk, igényt tartunk másoknak a mi ízlésítéletünkhöz való hozzájárulására. Minden vitapartnerünk ugyanezt várja el a saját maga számára. Függetlenül attól, hogy tiszta vagy nem tiszta ízlésítéletet vagy egyéb esztétikai ítéletet alkot, avagy politikai ítélettel, történelmi ítélettel áll elő, minden vitatkozásban részt vevő személy ítélete objektív érvényességére tart igényt, ha nem is okvetlenül annak egyetemes érvényességére. De minthogy a vita minden résztvevője az erkölcsileg megengedett keretei között marad, egyet nem értésük nem vezet viszályhoz. Senkin nem esik bántalom, ellenkezőleg, mindenki erkölcsi, esztétikai vagy intellektuális hasznot húzhat a konfliktusból. A vitatkozók tovább finomíthatják ízlésüket, elmélyíthetik ítéleteiket, valami újat is tanulhatnak, s végül gyakorolhatják azt a képességüket, hogy más véleményére odafigyeljenek, hogy más fejével gondolkodni tudjanak, tehát a pluralizmus képességét. De a legfőbb mégis az, és az is marad, hogy mindannyian önmagáért élvezik a vitatkozást és egymás társaságát.

Mielőtt csatlakozunk Kant asztaltársaságához, meg kell ismerkednünk az efféle összejövetelnek vendéglátó gazdánktól leszögezett négy alapszabályával. Először is, a beszélgetés tárgyát úgy kell megválasztani, hogy minden meghívott saját véleménye és ítélete megfogalmazásával hozzájárulhasson a vitákhoz. Másodszor, a beszélgetés csak rövid időre szakadhat meg, sosem ereszkedhet halálos csönd a társaságra. Harmadszor, nem szabad túlságosan hirtelenül az egyik témáról a másikra ugrani; a tárgyváltoztatásra akkor kerüljön sor, mikor az egyik vitatéma az adott pillanatban kimerülni látszik. Negyedsorban, a vitatkozók egymás iránti tiszteletének és jóakaratának még a legélesebb vita közepette is nyilvánvalónak kell maradnia. A hangvétel éppen olyan fontos, mint a tartalom. Kant igen nagy fontosságot tulajdonít a hangvételnek, az intonációnak, mivel ez szerinte az emberi érintkezés egyik legalapvetőbb gesztusa. Az ő asztala körül sem sipító felemelt hangon, sem pedig arrogáns tónusban nem lehet vitatkozni.

Kant az étkezést drámához hasonlítja. Ha lemegy a függöny, vagy befejezzük egy dráma olvasását, vissza szoktuk idézni annak legemlékezetesebb jeleneteit. De ugyanezt teszi a racionális (vernünftig) ember élete végén is, teszi hozzá Kant sietve. A két hasonlat között feszültséget érzünk, de Kantnak mindkét hasonlatra szüksége van ahhoz, hogy a jó asztali beszélgetés eszméjét érzékeltesse. Az étkezésben való részvétel cselekvés. Amennyiben cselekszünk, együttlétünk komolyságot igényel. Fenn vagyunk a színpadon. A dráma, melyet játszunk, az életre hasonlít, mi több, az élethez tartozik. Kant a „komoly vitatkozásról” (ernstlichen Streit) beszél. És mégis csak játszunk, az ügy nem komoly, senkit sem ér bántódás. „…minthogy ennek a foglalatosságnak nem üzletnek, hanem játéknak kell lennie ” – írja Kant -,„értenünk kell ezt a komolyságot egy ügyesen beillesztett tréfával elhessegetni.”

Tréfa és humor, mindenekelőtt pedig tapintat a kanti ebéd éltető elemei – a kezdettől fogva jelen vannak, mielőtt még a tréfálkozás foglalná el a központi helyet, ami csak az étkezés vége felé történik. Ami az asztal körül történik, az reális cselekvés, ugyanakkor azonban nem reális, szimulakrum. De minek a szimulakruma? Kant feltételezése szerint a jó asztali beszélgetés a lehetséges legjobb világ szimulakruma. S valóban ilyennek kell a jó asztali beszélgetésnek lennie. Amennyiben a jóakarat és a kölcsönös tisztelet nem sütne keresztül az ítéletek kollízióján, amennyiben az öndicsekvést és önmutogatást nem tenné azonnal ártalmatlanná a könnyű tréfa vagy a humoros megjegyzés, akkor az asztali társaság könnyen a társiatlan társas lét szimulakrumának vonásait öltené fel. Az utópikus és nem utópikus valóság közötti feszültség érzékelhető a kanti ebéd egész tartama alatt. A kultúrának végül is két ága van, és a készségek kultúráját többnyire a társiatlan társas lét hatóerői és ösztönzői állítják szolgálatukba. Ezért az ebéd tartama alatt az akarat kultúrájának fölényben kell maradnia a készségek kultúrájával szemben. A beszélgetésekben a készségek kultúrájának is szerepe van: a könnyedség a társalgásban szintén egyfajta készség. De a készségek kultúráját a beszélgetés tartama alatt sem lehet az akarat kultúrájának szolgálatába állítani, mert ebben az esetben sosem jöhetne létre a morál és boldogság egyensúlya. És éppen ennek az egyensúlynak az elérése és fenntartása teszi a jó beszélgetést a lehetséges legjobb világ szimulakrumává.

Erkölcsprédikációval nem lehet feloldani a két kultúra között időnként mégiscsak létrejövő konfliktusokat. Az erkölcsi önelégültség nem fér össze a liberális gondolkodásmóddal. Elsősorban véleményeket és ítéleteket, nem pedig személyeket kell egymással összehasonlítani, a legkevésbé pedig jelen levő személyeket. Különben is, Kantnak az a véleménye, hogy az emberek saját erkölcsüket sosem mások erkölcsével hasonlítják össze, mivel a morál egyetlen mércéje a categoricus imperativus. Az erkölcsileg önelégült emberek nem jók, bár a társiatlan társas lét világában erkölcsösnek kell őket tekinteni. Nem így a társias társas lét világában, ahol az erkölcsi önelégültségnek semmi helye nincs.

De mi történjék, ha mégis sor kerül a készségek és az akarat kultúrájának konfliktusára az Asztal körül? Humor, szellemesség, tapintat az a három iránytű, mely biztonságossá teszi a hajózást a társias társas lét igencsak szűk öblében. Egy szívből fakadó nevetés az étkezés után megpecsételi az étkezést. De humor, szellemesség és tapintat csak azért segíthet ki bennünket, mert ez az ebéd csak szimulakrum, oázis vagy inkább rezerváció, ahol a társadalmi dzsungel vadai rövid időre megszelídülnek. De ebben a néhány órában csoda történik, megvalósul a társias társas lét utópiája. S Kant elhiteti velünk, hogy ha egy ilyen csoda megtörténhet, akkor a Végcél, a szabadság és természet egysége, több is lehet puszta regulatív eszménél vagy reflektív teleológiai ítéletnél. A mi ebédünk és a francia forradalom Kant szemében ugyanazt az ígéretet testesíti meg.

 

A szümpozion vége a dráma vége; az élet vége is az. A vég közeledtével a racionális és tisztességes ember visszaemlékezik a főbb jelenetekre; ugyanez történik a szümpozion után. Kantot különösképpen érdekli a szümpozion utóhatása. Azért is tiltakozik a témák túl hirtelen és gyakori változtatása ellen, mert ha ezt tesszük, később nehéz lesz a diskurzust felidéznünk – az emlékezet könnyen elveszti a fonalat. Az ebéd kibontakozik, fogásokból, szakaszokból áll, drámákat foglal magába, olyan, mint az élet. Röviden az ebéd történés, azaz történelem. Ugyanakkor sajátos fajta történelem: megélt történelem. A történelem akkor él, ha együtt tudunk visszaemlékezni arra, amit közösen tapasztaltunk. A megélt történelem lehet elsődleges és másodlagos. Az elsődleges történelem szoros, gyakorta intim, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatokban bontakozik ki. Minél mélyebbek és tartósabbak ezek a kapcsolatok, minél több élményben osztoznak a kapcsolatban állók, annál súlyosabb, szubsztanciálisabb lesz a megélt történelem. A másodlagos megélt történelem a pusztán empirikus együttlétben alakul olyanok között, akik egy időben élnek, ugyanazt látják, hasonló dolgoknak örülnek, ugyanattól szenvednek. A másodlagos megélt történelemnek sok síkja van – ugyanazon iskolai osztály diákjainak, ugyanazon falu lakóinak, ugyanazon okból üldözötteknek mind megvan a megélt történelmük, ha másként is. Bármi is a közös élmény, tudunk rá együtt emlékezni. A Kanttal és barátaival elköltött ebéd sem nem elsődleges, sem nem másodlagos történelem, hanem valami harmadik. Szemben az elsődleges történelemmel, lehet rövid életű, és nem kíván meg intimitást sem a részvétel idején, sem pedig a közös emlékezésben. Azonban szemben a másodlagos történelemmel, tudatos elkötelezettséget feltételez, ugyanakkor bizalmat és megbízhatóságot is. Végül ez a megélt történelem privát. Összefoglalva, Kant magát a kultúrát tekinti a megélt történelemnek. Amennyiben a kultúra a szimmetrikusan kölcsönös viszonyok hálózatában alakuló közös és közölhető élmény, akkor ez az élmény mindig visszaidézhető, újragondolható, újraélvezhető. De amennyiben a kölcsönösség gondolatok kicserélésére korlátozódik, a megélt történelem ugyancsak sovány marad. Megértésre fog korlátozódni, élvezet nélkül. A közös étkezés, a borosüveg, a tréfák, a másik ember jelenlétének puszta élvezete ugyanannyira része a kultúrának, mint az ízlésítéletek megvitatása. (Kant emlékeztet bennünket arra, hogy a latin kifejezés, gustus, mindezekre vonatkozik.) Együtt emlékezünk az ítéleteinkre és a tréfákra, az újság utolsó híreire, melyeket még megvitattunk, szenvedélyeinkre, ostobaságainkra, véleményeinkre és az ételek ízére; mindezekre együtt emlékezünk. És boldogak vagyunk, hogy volt egy ilyen ebéd, és hogy szerencsénk volt részt venni benne, hogy felejthetetlen élvezetben volt részünk másokkal együtt, és nem mások ellenében. Boldogak vagyunk, hogy gyönyörködhetünk a múlt utópiájában. Mindaddig, amíg gyönyörködünk a múlt utópiájában, az utópia fennmarad: mindaddig, amíg együtt emlékezünk arra, amit együtt éltünk meg, addig mi is élők vagyunk, addig nem szűnjük meg élni az eleven történelmet.