Glauziusz Tamás

PHOENIX ÉS LÓFAROK

 

A fordítónő azon a hajnalon színes álmot látott. Dús, élénk színekkel álmodott, és örült, mert tudta, milyen ritka dolog ez. Égszínkék, fűzöld, lobogó piros, mind-mind ott tornásztak az álmában, mint valami szomjas akvarellen, melynek ráadásul ő a festője. De jó is szomjasnak lenni!

Idegen ország ismeretlen hegyi városában járt, nyáron. Fölötte a nagy és frissen nyitott égbolt, s ő hazafelé tart talán. Az út emelkedik, itt már nyaralóházak sorakoznak a szélén, kő- és faházak vegyesen, de nem szanaszét összevisszaságban és találomra: csinos, természetes rendben. Szűrt napfényben ment, árnyékon haladt át. Lombok védték a hőségtől. A táj lassan otthonossá vált, az erős színek elcsendesedtek, ideje támadt nézelődni. Hogy idegenben van, a megnőtt távlatok is mutatták. Egy kanyarulatnál a lombok közül kilátás nyílt a lenti városra. Jól megnézte magának, mint aki már nem türelmetlen. Szabályosan lélegzett, felnőttként. A város nem nőtt óriásra, vidékiesnek látszott, megbízhatónak. Folyója is volt, szigetekkel, pálmákkal, narancsfákkal.

A fordítónő farmert viselt, csomagja nem volt, csak válltáskája: valahol erre lakik. HOTEL PHOENIX – látta most meg a feliratot. Fából épült egyemeletes penzió. „Itt lakom” – gondolta elégedetten, s már nem dobogott a szíve. Úgy érezte, majdnem magától értetődő, hogy itt él, ebben a városban. Fenyőfák álltak a szálló előtt. Semmi sem mozdult; kissé távolabbról hallatszott csak a forgalom zaja, ahogy az út lekanyarodott a város felé.

Tétován egy szürke autó közeledett.

„Bitte” – mondta valaki „legyen szíves…”

Lágy, nosztalgikus mosoly ragyogott fel az arcán a német szóra. „Nem is németek” – gondolta. A kormánynál szőkésbarna fiú ült, mellette útitársa, egy fáradt arcú lány, valamivel fiatalabbak nála, huszonnyolc-harminc évesek. Angolt és németet keverve azt kérdezték, hogy jutnak el a Los Angelesbe vezető autópályára. Buzgón, kicsit sietve és túl széles mozdulatokkal magyarázni kezdett, mintha ismerné a választ. Azok most térképet húztak elő, mire maga is kíváncsi lett, hol lehet, merre Los Angeles, de a térkép elmosódott, kusza jelein nem tudott kiigazodni. Ott is csak a Phoenix nevet vette ki nagy nehezen. A messze tájba meredt, és mint varázsütésre, máris ismerte a járást. „Nem amerikaiak?”, kérdezte aztán. Alighogy kimondta, máris átvillant rajta, hogy ezt itt Amerikában biztosan másképp mondják, „Phoenixbe valók”, vagy „idevalósiak”, talán így kellett volna. De azok nem vették észre. „Lengyelek vagyunk… Poland…” felelték egyszerűen, bár némi dacos várakozás is bujkálhatott bennük, hogy neki talán semmit sem mond ez a név.

Biztatóan bólintott, mint egy kezdő gyermekorvos. Máris megszerette ezeket a távolról jött utasokat, akik saját múltjából érkeztek ide. Mióta is élhetek itt, töprengett, de most már egyre biztosabban érezte, hogy elég régen, hogy most már befejezetté, elfogadhatóvá vált régi élete is. Már nem jut eszébe minden ébredéskor és elalváskor, már nem sajog, már csak részben tartozik hozzá, ezért nyugodtan bevallható, mint a csecsemőkor. De nem árulta el az idegeneknek mégsem, hogy magyar, csak mosolygott rájuk. Mosolygott akkor is, amikor az autó elindult lefelé. A levegő is hihetetlenül tisztán fénylett, nemcsak az utca és a házak. Úgy látszott, mindent maga a természet szűr itt tisztára, nem az emberi igyekezet. A lengyel rendszámú autó viszont szürke volt és piszkos, vastag porréteg lepte.

A távoli szegénység otthonos ízei, merengett titkolt s bánatos fölénnyel. A porcsomó aztán egyre kisebb lett, végül egy fordulóban eltűnt. Belesajdult a szíve. Örült a találkozásnak, de azért sajnálta is ezeket a lengyeleket, sajnálta, hogy vissza fognak menni. Szánta saját, kárba veszett otthoni éveit is. Hiába fedte sűrűsödő ködfüggöny már azt az időt, ő a finom ködön átbámulva is szánta egykori mindennapjait, a fuldokló munkát, a kétségbeesett tanulást, szétporló céljait és vad szerelmeit, az egész csikorgó, csörömpölő hullámvasutat. Mintha más ült volna azon a vasúton, más fogta volna görcsösen a kapaszkodót, más sikongott volna örömtől vagy félelemtől… talán balszerencsés, önsorsrontó hasonmása volt, akiről újabban egyre kevesebb hírt kap. Itt, az egyetemen, ahol tanít, még nem találkozott magyarokkal, csehekkel vagy lengyelekkel, s a telefonkönyvben sem kereste nevüket kíváncsiságból, mint tette egykor Londonban.

Mélyen beszívta a fenyőillatot. Jó itt a hegyi penzióban. Sajátjának érezheti ezt a faházat, ahol mindig akkor van csend, amikor épp dolgozni akar, ahol maguktól udvariasak az emberek, ahol sohasem kérdeznek semmi fölöslegeset, neki sohasem kell magyarázkodnia, s a munkájának élhet. És erdőre nyílik az ablaka. Erős vágy fogta el most, hogy ezek az ismeretlenek is próbáljanak csak meg itt maradni, váljanak felnőtté, szülessenek újjá.

A Bedford fűrészes sivítására ébredt. Aztán a jól ismert dördülés: most csapódik a felhúzott kukásedény a szemeteskocsi tartálynyílásához. Nagy, hivalkodó és büszke betűkkel van ráírva az új szemetesautókra, hogy „Bedford”. Egy vigasztalan téli hajnalon, amikor felriadt, hogy jó korán folytathassa éjjel félbehagyott munkáját, akkor látta meg először a feliratot. Megpróbálta Robert Redford nevét rávetíteni, de nem nagyon sikerült. Mégis, a játék néhány rossz napján továbbsegítette… Tavaszodik legalább? Feküdt mozdulatlanul, partra vetetten. Az álom elvesztése fájt ugyan, de kárpótolta a képek erőssége, a sok szín. „Jaj, de érdekes volt, gondolta, ez majd elkísér egy darabig.”

Felkelt, zuhanyozott, pongyolába bújt. Fésülködés közben, fél füllel hallgatta a rádiót; valami közgazdasági vitaműsor szólt, lassú beszédű, megnyugtatóan alt hangú riporternő tett fel semmitmondó kérdéseket, s ugyancsak megnyugtató hangon válaszolt rájuk két férfi, egy öblös hangú meg egy kappan. „A nyugtatótelep” – gondolta a fordítónő, és nyugtalan lett. Kezdte magát úgy érezni, mint más, álom nélküli reggeleken. Megszólalt a lassú, nyúlósan vonszolódó szünetjel. Mintha egy súlyos férfi fulladozva lépcsőt mászna, térdig levágott lábbal. Tétova rosszkedv kerülgette. Kint szürke volt az ég, de legalább nem esett.

Forró, lobogó vizet öntött a csésze nescaféra. Régóta nem törődött az utasítással, hogy „forró, de nem lobogó” vízzel öntsük fel a kávét, ő mindig bugyborékoló vizet öntött rá. Égesse csak az ínyét meg a torkát, az olyan serkentően hat, és így leküzdi a kedvetlenségét. Most tejszínt is tett hozzá: bátorításul, mint katonának roham előtt a rum, járt neki. Lehet rossz idő, akár eső is, ő ma dolgozni fog, sokat és jól. Íróasztalhoz ült, a csészét aljastul a Nagy Websterre rakta. Szépen mutatott a kis fehér porceláncsésze az ormótlanul vaskos és sötét Websteren. Csúf, de jóságos elefántként tartotta hátán, mint fehér madarat. Az elefánt maga egy megbízhatóan régimódi asztal hátán állt. Mesebeli teknősbéka talán a világ közepén. Az asztal-teknősbéka teli volt szótárakkal, és a szótárakból cédulák tucatjai lógtak ki.

Hosszan elnézte az író arcképét; mindig így szokta, amikor új munkába kezd. Virginia Woolftól még nem fordított, nem is nagyon mert volna. Az arcát valahogy túl élesnek, hegyesnek találta. A szöveg nehéznek ígérkezett, s ráadásul ezzel a hegyesen számon kérő arccal. Itt szenvednie kell majd. Érzi a magyar nyelvet, de azt a magyar nyelvet is éreznie kell, amelyen Woolf írt volna. Ha ilyen nyelv nincs, akkor most meg kell teremteni. Potomság, gondolta hetykén. Izgult, mint a versenyúszó start előtt. Óceánúszó. Mindjárt fejest ugrik bele. Félt tőle, de szerette a magyar nyelvet, valahogy úgy, mint önmagát. Polipok várnak, meg örvények, gondolta. Munkára!

Mégsem kezdett még hozzá. Lapozgatta a keze ügyébe akadt első könyvet, az iskolásoknak való The English Illustratedet. Woolf… Járt volna arrafelé ő is? Mikor, és miért? Tovább lapozott. Hadihajótípusok rajzán akadt meg a szeme. Érdekes, mondta magában, azt sem tudom pontosan, hol is lehet ez a Phoenix… Csak arra emlékezett halványan, hogy az USA valamelyik déli államában, bár olyan nagyon délen mégsem lehet, ha fenyőfák állnak a faházak előtt. Persze, a hegyek… Na, kis bemelegítés, aztán elkezdem. Az Illustratedben szó sem esett amerikai városról. „Phoenix, mythical bírd” olvasta, aztán: „Phoenix Park in Dublin: Murders, assassination (6 May, 1882)…” Érdekes, én voltam ebben a parkban, gondolta most. Akkori szerelmét látta maga előtt. Becsukta a könyvet. Nem tudok addig dolgozni, amíg meg nem nézem, hol jártam álmomban. Földrajzi könyvei alig vannak. Ha bemegy a könyvtárba, elvész a mai napja. Fel is hívhatnék valakit, persze az a legveszélyesebb. Nagy tapasztalatai voltak időfecsérlésben, óvatosnak kell lennie. Felkelt, és mindenféle régi könyvek között turkált az előszobában. Végül egy szakadozott iskolai atlaszban találta meg: Phoenix, Arizona állam fővárosa, közel a Gran Canyonhoz, a mexikói határ felé. Déli állam ugyan, nézegette a térképet, de közel a másik parthoz, Kaliforniához… Illett volna tudnom. Arizona Jim, volt egy ilyen film is. Mókásan hangzott a cím. De a filmre egyáltalán nem emlékezett, talán nem is látta.

Virginia Woolf bizonyára soha nem járt ott. Helyette álmodtam hát… Gyorsan leírta az első szót, mely, mint a frontvonalat először átlépő katona, el fog hullani, s a helyére lépő nyolc-tíz másik szó is el fog hullani, de a döntő csata mégis megkezdődött. Valahogy ezért is szerette az írógépkattogást. Hallom, hogy dolgozom. Élek.

Az eső eleredt, majd abbamaradt. A fordítónő néhány összegyűrt oldal után magára kapott egy tavaszt ígérő könnyű kabátot, és átszaladt a közeli postára. Néha ugyan ilyen idő tájt is sorba kell állni, de most biztos szerencséje lesz. Kék kabátjában, kék selyemsállal a nyakán, ugrándozva kerülgette a pocsolyákat. Negyedórája volt ahhoz, hogy feladja leveleit: ha addig nem végez, már nem tud visszazökkenni. Mint az iskolai nagyszünetben valamikor, ugróiskolához lett volna kedve.

A posta előtt bánatos arcú kutya volt kikötve. Bent csak gazdája, egy bánaton már túl levő idős férfi állt az ablak előtt. A behúzott függöny mögött az egyik postáslány friss hangon felnevetett: „Hát csak lézeng, egész nap lézeng, mégsem akar felhívni!” „Honnan tudod? Lehet, hogy épp útban van ide?” – válaszolta az idősebb. „Na, még csak az hiányozna!” Ezen megint nevettek egy nagyot. A fordítónő sietősen megcímezte leveleit, közben rájött, hogy nagyalakú borítékra is szüksége volna. „Lézeng – ismételgette az imént hallott szót –, hogy van az, hogy szinte látni lehet, mikor kimondják?” Nem volt kedve nagyalakú borítékot kérni: ha nincs, máris romlani kezd a nap, márpedig a lézeng felett érzett örömét nem szívesen rontaná rögtön el. A postán nálunk csak szabványboríték kapható, aki másmilyet akar, vegye meg máshol, s utána hozza ide feladni, itt ez a szokás.

Lassan indult hazafelé, kelletlenül. Szürke, málló vakolatú házak vették körül, odébb, a körút felől a délelőtti forgalom csörömpölő, zörgő rossz dallamtalansága, benne a szürke arcú járókelők. Inkább haza. A sarki cukrászdánál mégis megállt. Úgy látta kívülről, hogy nincs bent senki. Gyorsan bement, nehogy meggondolja magát. A cukrászda kisebb volt, mint a szobája, nem várt szerencse, ha most nem kell sorba állnia és lökdösődnie. A délelőtt s vele az egész nap elég bizonytalanná vált, akár a tél és tavasz között cibálódó idő, jó lesz feljavítania egy újabb kávéval, s nem is akármilyennel: ebben a sarki cukrászdában különlegesen jó kávét főznek. A környék nyugdíjasai jártak ide, meg a környékbeli gyerekek fagylaltért. Általában bosszantotta, ha köréje gyűltek, vagy közéjük kellett állnia. Amikor utoljára itt járt, néhány tolókocsis nyomorék jött éppen fagylaltozni. Túláradó vidámsággal hangoskodtak, de vidámságuk nem ragadt rá. Azok szerencsére levegőnek nézték, de ő nem tudta levegőnek nézni őket. Most, mint aki illegalitásba vonult, s üldözik, óvatosan hátrakémlelt. Se kamaszokat, se nyugdíjasokat, se tolókocsis nyomorékokat nem látott.

A cukrász magas, barna szakállú fiatalember volt, a kövérség megbízható ígéretével. Még nem látta mosolyogni. Most sem mosolygott, s ettől valahogy igazivá, hitelessé vált. Mosolytalansága nem ellenséges, hanem szakmai. A világ leghíresebb cukrászai és szakácsai sem mosolyognak munka közben, mosolyogni csinos pincérlányoknak kell. A kávé természetesen elég jó volt. Óvatosan a cukrászra nézett. Majdnem ugyanolyan barna haja van, mint nekem… „Olyan megbízhatóan barna hajad van” – mondta egyszer valaki. Furcsa bók. Talán inkább burkolt sértés vagy lekicsinylés. Lehet, hogy épp Dublinban mondta a szerelme. Évekkel később egyszer a kisföldalatti állomásán találkoztak véletlenül, és úgy tettek, mintha nem látnák egymást. Arcpirító. Egyszer egy eszpresszóban arra kérték, előbb váltsa fel az ötszáz forintosát. Ott gőzölgött a pulton már a kávé, gyorsan fizetni akart, és nem tudtak visszaadni. Nem váltotta fel. „Érdekes, külföldön ilyenkor nem a vendég megy ki az utcára pénzt váltani”, mondta.

„Oda kell menni, hölgyem!”, felelték maró gúnnyal. Szerencsére hozzá se nyúlt a kávéhoz. Ezt a cukrászdát szerette ugyan, de csöppet sem volt biztos abban, hogy a barna szakállas kiszaladna a kedvéért valamelyik boltba pénzt váltani. Mások itt a szokások. Nem kell kiprovokálni, az a fő. „Defenzív vezetés!”

Babylone Street, így hívták álmomban azt az utcát? És vajon az eső is megbízhatónak tartja a barna hajamat? Ment hazafelé a szemerkélő esőben. Semmi baj, leveleit feladta, a nagyalakú boríték ráér, most a Woolf a fő. „Most a Woolf a fő”, erre masírozni is lehetne. Megállt a ház előtt, s mint álmában, figyelmesen nézelődött. Ez sem volt magas és nagy épület, romos vagy málladozó sem, mégis, alig elviselhető kedvetlenséget árasztott magából. Semmiféle színnek még a nyomát vagy az ígéretét se lehetett felfedezni, itt a szürkének uralkodtak kedvrontó árnyalatai. Azon kapta magát, hogy a zászlóvasat nézi. Erre sohasem figyelt fel eddig, hogy zászlótartó is van a kapu fölött, sőt két zászlótartó. Így, zászló nélkül sem keltettek bizalomgerjesztő hatást, érezni lehetett, hogy bármikor, minden külső kényszer nélkül is elfogadják, éhesek a beléjük nyomott lobogókra. Fáradt, rozsdás színtelenségük csak álca: harapnak még.

A házból most üres gyerekkocsit toltak ki. Csecsemő helyett egy nagy és ruhátlan hajas baba feküdt benne, széttárt combbal. A fordítónő elfintorította az arcát, várt még egy kicsit, aztán bement a lépcsőházba. Úgy látta, van valami a postaládájában, kapkodva keresni kezdte a kulcsát. A félhomályban nem lehetett kivenni, levele van-e, vagy csak valami reklámcédula. Most csend volt, csak a kulcsai zörögtek. Meghívót tartott a kezében, csalódottan forgatta. Pedig az imént úgy látszott, mintha kézzel lenne megcímezve… Tehetetlenül, lagymatagon a táskájába ejtette.

A kapu most döngve kivágódott; betörő hatol így be az elhagyott házba. Magas, fiatal férfi törtetett befelé nagy, ugrásra kész léptekkel, s neki a láttára megdobbant a szíve, mintha félnie vagy örülnie kellene. Kapkodva rámosolygott, és táskájába nyúlt a meghívóért: „most érkezett”, mondta ok nélkül és kérdezetlenül. A férfi megtorpant. Hosszú, varkocsba font haját fagyűrű fogta össze. Inkább rockzenésznek vagy visszavonulásra készülő sportolónak látszott, nem távirat-kézbesítőnek. Egyenruha helyett kifakult farmeröltözéket viselt. Most lassan közelebb jött.

„Nyugodtan irkálhatja a bejelentéseit és panaszos leveleit”, mondta reszelősen mély hangon. Milyen magas… A fordítónő alig értette, csak azt érezte, hogy elpirul, pipacspiros lehet az arca. A férfi toronyként állt mellette a félhomályos lépcsőházban, körülöttük gyomorhurutos, mosdatlan kukák. Ezt a táviratkihordót Lófaroknak nevezte el, amikor először látta. Később sokáig nem találkoztak. Egyszer táviratot kapott, de a kézbesítő visszavitte a táviratot, mert az rosszul volt megcímezve. Akkor mintha valóban panaszos levelet írt volna valamilyen postai főnökségre. Mivel a levélre nem kapott választ, utána még be is telefonált, később az egész dolgot elfelejtette. Most nem tudta, mit csináljon. Egyre inkább égett az arca.

„Érti, amit mondok?”, hallotta. Védekezésül maga elé emelte a meghívót, mintegy igazolva önmagát. A lófarkast ez nem érdekelte, továbbra is a szemébe nézett. „Ne akarja, hogy tovább ragozzam!” Komor és halk a hangja. Olyan, mint egy fáradt oroszlán. Egyszer elvitte a barátnője kislányát az állatkertbe, és akkor az oroszlán hirtelen ordítani kezdett, mintha sziklákat rágtak volna… „De hát, hallotta a saját dadogását, nincs jogom reklamálni?” Most látta csak, miért emlékeztette sportolóra. A kézbesítő megtévesztésig hasonlított Björn Borgra. Mint egy hosszú ideje Magyarországra száműzött Björn Borg. Már feladta. Már nem borotválkozik. Teniszütőjéről rég lepattogzott a húr. „Joga? Joga, az van. Forduljon az ENSZ-hez vagy az Atyaúristenhez…” A magas férfi még nézte egy ideig, aztán, ahogy jött, eltűnt. Esőnyomok maradtak utána.

 

Ott állt az ablaknál, és az utcát bámulta. Dolgozni fog, ha kell, hajnalig. De előbb megöntözi a növényeket. Vizet töltött az öntözőedénybe. Kinyitotta az ablakot is: mintha bujkálna már a nap. Valahol lassú kutya ugatott, makacsul, mint a tél. Húzogatta a függönyt, tavasszal majd tisztíttatni kell. „Aki a járdán megy, az is szerelmes, aki a fa alatt áll, az is szerelmes” – hallott egy éneklő kislányhangot. Kezében az öntözőkannával óvatosan előrehajolt. „Aki a függöny mögé bújt, az is szerelmes” – folytatta a kislány.

Arizona Jim, gondolta.

Halkan és gyorsan sírt.