Balla Zsófia

BEFEJEZETLEN

 

A megkönnyülés, az irtózatos
sóhajtás, a lélegzetvétel
mámora: Van!

Rí, nyivog,
pici, az enyém.
Az a bátortalan mozdulat, az
első pillantásé, lucskos fejére
csók. Csúf, vöröske lény.
Gyönyörű, igazi!

Aztán a kereső száj, medúza-kör,
karomban kincs, mellemben fájdalom.
Az a szokatlan kisfiú.
Hang. Vékony láb. Cincérzokogás.

A többi szűkölés,
rohanó lábak, cementes pádimentom;
van ilyen?, felcsapódó
fodor, kavics, azúr egek,
tarajos félelem. Hullámsörény
nyalja a partot, beomlik.
Sötétül a tenger, a szem. Össze-
húzva a vitorlák, feszes haj,
jól fésült asszony, fékezett sorvadás.
A papírlapok megtelnek vízzel,
a múlt vegyes lekvárral; malacpörkölt,
délutáni napfény a bútorokon, közöttük
vártam Őt.

Vélem volt, egyetlenegyszer,
a világ királya.

Ahasvérus nyara. Kezemben
kagylók, víz, homok,
hideg esztendők, felfordult csónak,

a makogás
világünnepélye.

Az űr született meg,
pehelysúlyú hiány.
Két karomon ott a test nyoma.
Ölelést formázok, ringatást.
Fölfeszültem e vázra.

Pirosló vágtában
a szélnek eresztett asszony.