Tandori Dezső

KIS BÁLKIRÁLY

 

„Élszvan apálya, dagálya;
és van a lópálya.”

(Anarchist Aristocrat)

 

– Ez délután volt – kezdtem egy délután, a délutánoknak azzal a markáns ismétlődésével, ami már nem is emberi, istenem, egy délután! mit lehet várni tőle, nem igaz? ahogy mondaná valaki.

– És nem is tudom – tettem hozzá; sokáig én beszéltem; s néha tényleg, nem csupán a gép billentyűinek kopogásával; és olykor rájuk nyitottam, megnéztem őket, óvatosan, a konyha felől, nehogy innen, ahol dolgoztam ezen itt, és ahol egyre szellőztettem is, újból-újból, nehogy megcsapja őket a hűvösség, ez a még mindig áprilisi; mert egyikük pár napja köhécselni kezdett, lihegni kicsit, vagy zihálni, egyszer-egyszer, kétszer-háromszor napjában, talán, és náluk ez, ne feledjük, háromdekányiak, akár a halál előjele is lehet. Hát nem is tudom – folytattam –, kimentem minden délután. Április volt – erre mondtam az imént: „még mindig” –, hűvös április Párizsban. Samu az, aki most elkezdte a köhécselést, és Samu, bár nem biztos, épp ez az, hogy megéri, nem biztos, hogy ezt már meg, tizenhárom éves lesz. Minden megtörténhet. Mégsem érne semmit, már nem hiszek abban, nem érne úgy igazából semmit, ha folyton mellette állnék. Barkácsolás, így neveztük az ilyesmit, óhatatlanul az következik, ha ott állsz tehetetlenül, végső soron, adogatsz neki krumplit, borsót és legfinomabb tyúkhúrt; orvosságot már rég nem merészelünk, az infravörös lámpában nem hiszünk, az idő elmúlt, és még jobban el fog múlni – tettem hozzá. Kicsit az írógépemmel is küzdenem kellett – egyebeim mellett –, tizenöt-húsz soronként egybefuttatta leütéseimet. Más baj azért most nem volt, maradt az, hogy tisztán látok, mi értelme lett volna, ha engedek bármi szemhomálynak.

– Nem is tudom – ismételtem el –, ahogy itt ülök most, hirtelen annyira nincs az, hogy én még bármikor is menni akarjak valahová; így, itthonról hosszabban el. Hosszabb? Persze, itt is csak tizenhárom éjszakáról volt szó, nem egészen két hétről Párizsban, és minden délután kimentem, igen, nyomban a megérkezés szombatján Vincennes-be, kimentem a hét pálya valamelyikére, még ide is írhatom, ha a tavaly karácsony előttről hazahozott kis sűrű nyomtatású, piros versenynaptárkártyámat kikotrom a papiroshalomból, fogadócédulák, blokklapok, Paris Turfök, vagyis a lepedőnyi nagy szaklap példányai, napra nap, ahogy megvettem mindennap e tájékozódásforrását, aznap már mindig a következő napi futamok részletes elemzésével, a rákövetkező napi előrejelzéssel, a hátsóféle oldalak valamelyikén az előző napi futamok mindegyikéről egy-egy képpel, a lovak mellett keskeny téglalapok fehérlésein a lónevek, hát így volt, ilyen volt az a villanás, a befutó, a célegyenes utolsó pár métere, alig tudtam érzékelni, olyan gyors; és ha Samu meghal egy napon, és talán soká-soká képtelen leszek még csak gondolni is arra, hogy nekem bárhová is elmennem szabad így, és főleg ha akkor halna meg, amikor nem is vagyok itthon, a tizenkét és háromnegyed év, a tizenhárom év, ha megéri, az esetleg valamivel majd épp több idő, az is ennyi lesz: egy villanás, és valami isten szaklapjában egy ilyen egy-szál-kép az, hogy itt ülök, és ezt írom, valami még végtelenebbül még kevesebb, mint amit valaha is hittem volna.

– De úgy első nap, mondom, amikor azért izgultam, hogy Vincennes-be mielőbb nekilódulhassak a szállodámból, ahol megkapom végre a szobám, aztán a République téren megvehetem az előző napi Paris Turföt, az eznapi futamok részletezésével, meg a mait, a holnapiakéval, első nap késő délben, ahogy akkor azért az már a délután volt, tagadhatatlanul a délutánjaim egyike, markáns ismétlődések kezdete, igen, Vincennes, Longchamp, Auteuil, Enghien, ó, istenem, Auteuil-t tavaly decemberi első ottlétemkor búcsúztattam, addigra már voltak havas futamok is, most három auteuil-i délutánom lesz, Enghient viszontlátni meg már úgy boldogság, hogy ott a parkom, a padom, egy csatornafedő vaslapon ott egy luk, melyen begolfozom a mélybe a Felix Potinnél vett olcsó bor műanyag kupakját, ott a Boulanger-Danger pékem, ahol az idén majd kenyeret is veszek, a Danger az vasúti átjáró figyelmeztető táblája, megveszem majd a kenyeret, megyek a vasútsoron, a hűvösön át is forrón süt a nap, a kertekben szinte zümmög a zárt világ, a verebek kergetőznek és verekszenek már, a söröző előtt nagy farkaskutya nyújtózik a napon, a kicsit csúnyás-lakótelepes tömbházak előtt a kőülőkén időzgethetek, mindig korábban megyek ki, Enghienbe métróval és busszal, hogy pénzt takaríthassak meg, a vasút drágább, eszem majd a könnyű belű, fekete héjú, meleg kenyeret, elégedetten fingok be egyet-kettőt a kőülőke rúdlapjai közé, és közben gyönyörködve nézem, ahogy jönnek a Citroenek, a Peugeot-k, a satöbbik, úgy mögöttük a hosszúkás furgon utánfutókocsikkal, ezekben állnak a lovak, a hátsó furgonajtóra oda van erősítve az ezüstösen-alumíniumosan csillogó sulky, az ügetőszekérke, és akkor a pályák, ahol nem jártam még: Longchamp-on kívül St. Cloud, Evry, Maisons-Laffitte… és mindegyik délutánnak olyan odaadó részese leszek, vagyok, sorra jönnek, körülöttük – mintha térben lennének, akár a pályák – erdők, tavak, kisvárosias kocsmák egy-egy pohár sörrel, az egyik boulogne-i erdei tó mellett tavalyról a hollóm, igen, a szóló-holló, akinek az otthoni csokoládéból adtam kínomban, mit adjak, de most a hosszúkás kenyeret megveszem minden ilyen auteuil-i vagy longchamp-i délután Passyban, ahol a prisunic bolt bora a legolcsóbb, a pimasz ázsiai kasszásnő kapcáskodik, nem akarja hinni, ó, profival van dolga, én aztán centime-ra megnézem az ilyet, mielőtt kockázatos vásárlásba kezdenék, az újságom rovására, a belépőjegyeimére, a fogadáslehetőségeim kárára, nem, hát ezt mind össze kell hozni, nem szólva róla, hogy e tizenkét délután kell összekeresnem azt a pénzt, ami kell majd, majd, ha igaz, és ha még lesz kedvem nevetni majd, ahogy a híres vers mondja, ha nem hal meg valaki, igen, Valaki, míg közben netán még egyszer távol vagyok, ha nem hal meg Samu akár most hajnalra, hirtelen, ha nem fekszik ott a kalitka alján, miközben még beborítékolva sincs ez az írás, amelyet, célra, leadok, amelyben ott lesz Ő, meg nem is, ha lesz nevetni még jogom, mert ezek a délutánok nem lehetnek szomorúak, sőt, amikor hideg van, aztán Longchamp közönsége a fogadóirodákban intézi el a fogadásos dolgát, nem megy ki, üres szinte a tribünök sora, olyan, mintha a játékszerem volna, ámde hol is tartottam, boldog vagyok, a feleségem hazajött a fogorvostól, ahol hihetetlen hamar megcsinálták a reménytelennek hitt dolgot, mégis él a foga, nem kell kínlódnia sokat, ez mégis valami, talán nem kell nekem se olyan szomorúan írnom ezt, állunk Samu kalitkájánál, az egykori íróasztalomon áll a fakalitka, még a Szpéróé volt, tizenhárom évesnél jóval öregebb kalitka, Szpéró három éve lassan, hogy halott, Szpéró meghalt, és láttam Bécsben, ahogy véletlenül kikeveredtem az ügetőre, hogyan rajtol egy mezőny, ha startautó van, két fehér szárnya van a startautónak, a mezőny ott robog mögötte, feszülten várakozva, a szárnyak összecsukódnak, össze, valahogy ahogy a Szpéró kifehérült szárnyai, amikor meghalt, és nem tudom, rajt-e, cél-e, és elhomályosul a szemem; Samu meghal, a kalitka üres lesz, örökre talán, az íróasztalomon nem fog lakni többé senki, de hát én se megyek oda vissza többé írni, nincs ilyen oda-vissza; ott, első-szombaton, Vincennes-be igyekezvén, törekedvén, sietve szinte az erdőn át is, nagyon sietve, bár módjával, hogy azért az „én patakomat” is megcsodáljam, kicsit elüldögéljek, annyira odaadó tudtam lenni, olyan bizakodó, és olyan boldog, mert a Sam Grandchamp futott, aki a Samu miatt lett fontos nekem tavaly, és akit színről színre most fogok először látni életemben, holott hát rég része már az életemnek – apály, dagály? –, „része”? vajon, ahogy mondaná valaki, és ez a valaki most én vagyok.

– Vacsorázunk, nem kell nagyon vigyázni, hogy puha legyen a koszt, a fog gyorsan megkötött, mégsem tudunk igazán örülni, Samu mellett állnánk; az imént újra köhögött egy sort, csukott csőrrel, kis nyiszorgáshangokkal. Nagyon élénk, lendületes, mondom a feleségemnek, most akkor…? Van a lópálya; ezt mintha álmodtam volna, pedig A. A. mondása, valóban, akinek a neve viszont nem rövidítés, hanem „ennyi”, és – épp ellenkezőleg! – mindig kibővíti valamivé ezt. Mit lehet várni, most akkor, kérdezem, Samuval mi lesz? Tizenhárom év ér véget, valami azért végképp véget ér, akkor igen, ha ő meghal, végképp véget.

– De még az az április hatodika szombat van, megyek, visz a métró, sietni kell, a vincennes-i erdőben is el akarok időzgetni, szeretném alaposabban végiggondolni az első két futamot, sokszor ezekben a futamokban dől el, milyen is lesz számomra „az aznap”, ezek esetleg alappénzhozó futamok, egyszerű ötletekkel jut bennük valamire a nagyon kis pénzű fogadó is. Bár az első futam, általában, mindig monté, afféle ügetőlovaglás, nekem kicsit drabális, zöty-zöty, nyeregben a lovasok, ugyanazok, akik a hajtók, nagyjából, csak nem a sulkyban ülnek, dong a pálya, más zaj ez, mint a kocsik robogása. Az ötödik futamban megy Sam Grandchamp. De különös volt ez, még tavaly nyáron, jöttem el, Samunak semmi baja nem ígérkezett, csak úgy általában „tudtuk”, hogy öregszik, hogy lassan nagyon öreg lesz, a lábai egyre betegebbek, bajosabbak, lerakódnak bizonyos anyagok, rosszabb az anyagcsere, ő a körmeit különben se rágja le, ahogy akár Szpéró is lerágta, nem volt vele gond, Samunak a feleségem tudja levágni néha a karmait, s ő se meri hosszan kézbe fogni Samut. Ami lemegy, lement; a többi marad, a mozgás nem a legkönnyedebb, mégis élénk, most a legutóbbi körömnyírás után jobban fogja a rúdjait; talán életében ez az utolsó karomnyírása volt, talán ez.

– Délután, elfogultan lelkes délután – elfogult vagyok ott a versenynap iránt, mellett, vágyom rá, visszaemlékezem: de különös volt tavaly nyáron, jöttem el Párizsból, a külső Montmartre utca sarkán, ahol mindig, még megvettem a Paris Turföt, akkor arrafelé laktam, így jöttem el, a repülőgépen a lepedőnyi lapokat tanulmányoztam, néztem néhány nevet, hozzám közel álló nevek, mindegy most a többi, most ez az, amelyik számít: Sam Grandchamp. Eléggé esélytelen ló, az volt, istenem, hát ha itt maradnék még, biztosan megtenném azért, valahogy megtenném, s azt gondolom még: jó, hogy eljövök, legalább ezzel nem kell bajlódnom, ezért nem kell izgulnom, volt, ami volt, elég volt. S akkor egyszerre Köln, egy este, sötétedéstájt, a délután megvolt nekem valami közvetítésekkel – St. Cloud? Maisons-Laffitte? még elvont nevek, de avont, azért az fontos volt, mert mintha úgy vonták volna a mezőnyöket, galopp, az volt, más, mint az ügető, más a galoppmezőny mozgásjellege, ahogy előrehajolva, a kengyelből kiemelkedve, ahogy megnyúlva… a lovas és a ló, sorra a lovasok és a lovak, mintha dróton húznák a mezőnyt, valóságosan, a fák alatt, mögött, között és hátrább, a pálya kerítésén túl, gépkocsik, közönyös forgalom, valami utca, igen, St. Cloud lehetett, mert Maisons-Laffitte igen keskeny, igen hosszú pálya, fantasztikusan keskeny és hosszú, több mint két kilométer hosszú, az egyik végén hegyesszögben végződő pályája túlján maga a Szajna van, szinte nyomban ott, St. Cloud volt, és én olyan valószínűtlennek láttam azt az egészet, a kölni fogadóirodában, ahogy a monitoron, lóversenyipari adásban közvetítették, a németek önmagukat nemigen közvetítik, az angolok a fogadóirodáikban jószerivel csak a saját versenynapjaikat, a franciák semmit, háromszorosan jellemző, de mindegy, ott Kölnben én is annyira elvont maradtam, St. Cloud-t látva, aztán annál hökkentőbb volt, hirtelen ott lenni pár nappal Vincennes után St. Cloud-ban is, az meg kicsit trapézos alapterületű, középen átlós, széles pálya, különben Evry is középen átlós, ez eléggé jellegzetes alapkép, mindegy, mikor Sam Grandchamp először felbukkant, csak az ügetőt ismertem, úgy-ahogy, és akkor Kölnben, este, váratlanul, a G. fogadóirodába zuhantam be, és épp Vincennes jött, Nachtrennen, hét éjszakai futam; a Szpéró nekem az Esthajnal tud lenni, megyek, mondjuk, visz a vonat, Duisburgból Kölnbe vissza, kinézek, ott van fönn Cicánk, így is szól neve, az Esthajnallal szól, mint Szép Ernőnél az a csillag, akihez föl lehet nézni, csillagocska, mondja, tedd meg talán Rheinpolart holnap Gelsenkirchenben, hátha örülni fogsz, csillag az is, Rheinpolar, vagy a Star nevű lovak, a White, a Blanche, a Toute Blanche, Vincennes-ben futott egyszer Toute Blanche, jó, hát ő a Szpéró volt, valami módon, de egy éjszakai futam olyan reflektorcsillagozás a lovakon, mint maga a fényözön, akkora fehérlő csillagok vannak az esetleg fehér csíkú lókoponyákon; és Szpérónak volt egy kifehérlett csillaga a csőre fölött, a fején, akár a szárnyak fehérülése; éjszakai futam, még három perc, és indul, de még lehet fogadni, ez a komputerrendszer! életemben először a fogadásoknál éreztem közvetlenül elevennek; lehet fogadni, nézem, 76-tal, 76 az egyhez, ott a Sam Grandchamp. Már volt olyan, hogy Gelsenkirchenben vesztésre álltam, és akkor az utolsó előtti futamban, utolsó remény, még, megtettem egy Comtess Hannét, Ottlik regényéből a Hannát, és célfotó… ott álltam, a korlátra akasztott állal, vártam, és akkor… nyert Comtess Hanne! Hát nem tudom, túl józan délután volt ez St. Cloud-val, a másik fogadóirodában, nem bírtam könnyelmű lenni, átlagomhoz képest szépen raktam a Sam Grandchamp-ra, de azért szerényen… mit nyerhettem volna! Százassal: hétezer-hatszázat! De ennek a huszadát alig… mindegy, így is szenzáció volt… Sam Grandchamp, Sam Grandchamp…! kiabálták, és én visszarohantam a szomszédos sörözőből, nem bírtam végignézni, a Sam Grandchamp nyomban élre állt, nyert, én ezt filosz mód alapoztam meg magamnak, ezt a hitemet, épp az egyik fogadóiroda archívumából, ott a Paris Turfből, Kölnben is megvan a teljes évfolyam, s kibányásztam pár nappal korábban véletlenül – nem véletlenül? – egy másik ló eredményét keresgélve makacsul – szóval: kitartóan? –, hogy a Sam Grandchamp nyert akkor augusztusban, amikor eljöttem épp Párizsból, és – én ostoba? – megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell bajlódnom tovább „szívem szerinti kétes dolgokkal”, mint a nekem kedves nevű, közeli nevű lovak, elég volt egy kicsit; mikor lesz úgy, majd Samu után lesz úgy, hogy elég lesz? Mi lesz az? És akkor, ott a G. fogadóirodában elkiáltottam magam én is, hogy megvan a Sam Grandchamp, ha csak kis tétre is, hihetetlen volt, kis legenda lett, a fogadóirodás karácsonyra írt, küldött egy kivágott Sam Grandchamp-képet… viszonzásul, hogy én ott rögtön megmutattam neki a Szpéró és a Samu közös képét, nem akarta elhinni, hogy „ezek – verebek”, igen, igen, egy tojó veréb, egy hím veréb, ültek a Samu fakalitkáján, amelyik korábban a Szpéróé volt, csak ő egy fémkalitkát kapott. Az most már kint pihen a raktártérben, az egykori spájzban. Cicám köve néha velem jön, a „Cicám a kövön, Cicám a köbön álldogáááállt” szövegű dal alapja, a kő tojáshéjportól fehérlik, a feleségem őrölte, szitálta a tojáshéjport, a legjobbat akartuk adni neki, nekik, tizenegy éven át, tizenharmadik év, mutattam Samu képét, hát ez azért tette meg a Sam Grandchamp-t, mert… És a hatalmas termetű szerb vagy horvát ember körbelobogtatta Samuékat, ez volt ott akkor.

– Később is gyakran írt a Sam Grandchamp eredményeiről, ezek nem voltak mindig tündöklőek, fura pályájú, karrierű ló a Sam Grandchamp, nagy győzelmek, persze, már 12:1,9-es alapon, aztán n. p., helyezetlen, aztán harmadik. Most is volt valami furcsa vele, körüle, ahogy néztem a Paris Turf lepedőjén, ott a patak másik vége táján már, a Gravelle tónál, amikor felkiáltottam: „Ah, a lak… Nem hazudnak az előjelek…” Ez a lak a vincennes-i tribün volt, óriási tribün, nekem egykor a legszebb, de hát Evry tribünje, Longchamp tribünje és parkja talán még sokkal szebb, igen, Vincennes-ben csak az óriási, raszterpontos, színes eredményjelző tábla páratlan… meg hát páratlan az, hogy Krieau után, a kis enghieni kitérővel, nekem Vincennes volt „a” lópálya…

– Itt, bár hagyhatnám a végére is, valamit gyorsan Anarchist Aristocrat új nevéről. Ehhez ő is ragaszkodik. Nem, hát az „anarchist” – egyébként ez olyan semmilyen nyelven van és sincs, mondja! – nem jelent erőszakot, sőt szelídséget, és, „gondold meg”, mondja nekem, „gondold meg, Topo Dezeray, nem is olyan rég, s milyen hosszan, nem így éltünk-e a legtöbben? kerülgetve, ez az anarchizmus”, mondja, „én így hallottam, ez, kerülgetni az intézményeket, a meglévő hivatalost, a fennálló rend elemeit… mindenfélét, ami institúció”, kerülgetni, ezt mondta, „intuíció kontra institúció”, és hát „ma sem tudom”, mondja, „nem efféle kerülgetés-e a lényeg, a hiteles…”. Nehéz így általánosítani, hiszen mikor filoszkodtam, régi eredményeket búvárolva, nem kikerülgetés volt az, inkább azt akartam, kerüljenek meg némely dolgok. De azért A. A. mottóját eléggé viccesnek találtam ahhoz, hogy örömmel idézzem ide.

– Erről ennyit – mondtam akkor.

Folytattam. Többeknek meséltem ezeket a részleteket, emitt ezt, ott azt. Amikor leültem, hogy legalább valami változatban összeírjam, láttam: az a tizenhárom délután…! a legalább 100 futam…! hatszáz oldal matéria… annyi lenne. Kerülgethető?

– Ha ez nem szép, semmi se szép – mondtam valakinek hirtelen. A feleségemnek? Nem is tudom. Ez, úgy mind, elkezdett összekeveredni és széthullani. Mert megint ott voltam. Egy A. A. volt Halász Petár is. Hajnali háztetők. Mit írjon meg, azon, hogy „látta”? Ha az szép, minden szép.

Sam Grandchamp futamában ilyen nevek indultak – megjegyzésem: addig az első négy futamban igencsak botladoztam! és elkezdtem Sam Grandchamp-tól is félni. A Paris Turf azt írta: 2850 méteren szokott jó lenni ő… itt félő…

– Ez a futam csak 2300 méter volt. Taldon, de nem is… Mert éreztem ebben a névben „hirtelen valamit”. Az én álnevetlen nevem… De a mezőny, akkor végig: Rastel Bihan, Soir d’Azur, Sultan du Bignon, Type Aoutout, Toskagino Gede, Tagnette, Taldon, Tiberiade, Soleil de Lui, Suquet du Tupot, Secret d’Avril, Sanit, a 13-assal Sam Grandchamp, Soirée Perdue, Serval, Tornade de Brion, Sterling du Roy, Saut de Biche, Take Up, Soudan. Még jó, hogy Schloss nem indul. Schloss mindig legalább harmadik, ha nem vagyok Párizsban. Ha itt vagyok, mindig legföljebb negyedik. Sterling du Roy-t is nagyon néztem. Egyszer Enghienbe menet, a parkomban bányásztam ki őt, a gyorsasága miatt. Kilométerre „leszedve” neki volt a legjobb ideje. És eléggé rövid táv volt az akkor. Talán decemberben még. Nyert. Ezek az előásások! de hát ahogy Kölnben a G. fogadóirodában hirtelen kiemeltem a semmiből Sam Grandchamp-t, csak ilyen volt az is. Vagy hát, ahogy Enghienbe mentem, eszembe jutott egy házi Murphy-törvény: Mi van, ha egy karton sör helyett egy karton Panaché sörlimonádét veszel tévedésből? Abból a Panaché sörlimonádéból még utolsó párizsi napodon is van…! És a felét nagylelkűen belemosod a vízcsapnál a mosdóba, kivizelni kár!

– Öröm ez? Valami több? Ahogy a Clichy körúton mégy, vagy a Monceau parkon vágsz át… szabad lehetnél, semmise köt. Lassan nincsenek az esték velük, képtelenség „szívszorongani” valami térben ily távol kerültért, legyenek azok bár ők… akkor is… akkor se. De „ha ez jó, minden jó”… Hogy akkor csak mész, mész, és nincs más: első futam… Arrow, Arlette, Analifié… vagy Aliosa, Ayrton, Acapulco Dream. Acapulco Dream…! Utolsónak maradt a bemutató körben, egy enghieni első futamban. Láttad, erőteljes ló. De ott volt Aria de Réve és Abner de Panehem. Az Abnert szúrtad ki. Még olyannyira az első délutánok valamelyike volt. Föl kellett volna rakni a kellőt így párosával: Aria de Réve – Abner… És Aria de Réve – Acapulco Dream… És Abner… – Acapulco Dream. A franciák bevezették az idén ezt: jumelé piacé. Ha körben eltalálod, és a kellőt felrakod, napokra elintézed, amennyit nyerni akarsz. A magad napi-egy-sörös fogalmaid szerint. Vagy, mi több, nem kell önmagad után rohannod. Hogy a vesztésből kimássz.

– De ha a Panaché után se mered igazán az Abner de Panehemet…? Csak közben ott volt az az ötödik futam… Nem bírtad nézni. A Sam Grandchamp hajtójának csak a hátát láttad a nagy forgásban, a rajtnál. Ahogy elhangzik a „Sous les ordres…”, Rendelkezés alatt. Vagyis: felkészülni…?!

– Nem. Te is „sous les ordres” vagy. Az egésszel. De nem ezzel: hogy akkor Maisons-Laffitte pályája különlegesen hosszúkás… és Evry pályája ékességes, és más pályaparkokban lugasok zugain ülsz… igaz, semmivel többre nem jutsz úgy se, ha nem juthatsz… máskor meg csak pénz kéne, pénz, a bátorsághoz kéne a pénz, hogy amit tudsz, tudsz, tudsz, amivel előrejuthatnál, azt meg is tedd. Ehhez sok bukás kellett neked most – mondom magamnak.

– Vagy már nem is mondok semmit. Csak ülök, két öklöm közé szorítva a fejem, befogva a fülem, aztán mégis belehallgatok a közvetítésbe, ahogy a nagy raszterpontos képernyőn, a pálya közepén… ott jönnek a 2300-as futam lovai, és Sam Grandchamp-nak a 13-asa sehol, a Sam Grandchamp nevét nem is említik…

– Tizedik lett – mesélem valakinek. – Ez volt a Nagy Találkozás Végre.

– Megyek haza St. Mandén át. Sorra veszem a sörözőket. Még akkor, a vesztéshez, ez is. A Sam Grandchamp veresége után háromszor próbálok kétségbeesve javítani. Régi nagy tippjeim sorra mondanak csődöt. Nincs visszatérés. Máskor meg éppen nagyon is, hogy van. Ez kavarog.

– Kiszakadni – mesélem –, ki a Samu nevéből. Shimmy, Shamhy, másnap és harmadnap: további vesztések a galoppon. Akkor egy Maktum-sejk ló fut Evryben, a Zaydiya. Húsz újság hozza első helyen… A La Monalisát, aki tavaly hármat nyert zsinórban, egy újság. Hat ló megy. Ezek a szép tiszta futamok. Látcsővel jól követhető minden mozzanat. La Monalisa vezet. Háromszáz frank vesztésben vagyok ötödnap. Két és feles ló a La Monalisa. Mi van velem? Már Sam Grandchamp-ban sem bíztam igazán. Szégyen, hogy csak negyvenet vesztettem rajta. La Monalisát meg kellett volna tenni százra-százra. Minden rendben lenne. A célegyenesben ugyanis simán veri Zaydiyát. Másnap büszkén olvasom Gare du Nord előtt. Egy újabb újságosnál veszem, kabalafrissítésből, a Paris Turföt. Délután Maisons-Laffitte. Futni fog egy Orallis nevű ló. Persze, már a La Monalisát is az Alíz miatt tettem meg. Az Alíz neve miatt. Aki a Szpéró utóda, és sánta. A legszebb láb, körmök finomra nyírva. Bocsánat, rágva. Orallis anyja Alice… istállója a Chantal. Sánta Láb. Ahogy a Tutu nevű ződi madarunk: fél szárny, fél szem.

– Futama egy 4500 méteres vadászugratás. A leggonoszabb ügy, ha vissza akarod nyerni a… meg azt, hogy higgy az egészben.

– Van egy Pad nevű ló. Kicsit megteszem Orallisszal jumelé piacén. Fut egy Sec és egy Securitas is. Rajt után Orallis az élre áll, de azonnal, mögötte Bayadouye halad, egy hosszal. Pad feljön. Előzni akarja őket. Orallis meg van rakva nekem úgy, hogy akkor kerüljünk pluszba is végre. Longchamp és Auteuil napjai jönnek. A longchamp-i galoppon (és az auteuil-i akadállyal is) jól szokott menni nekem. Orallis jöjjön be. Pad előzni akar. Mögötte Sec és Securitas. Akkor felordítunk. Pad, ezen csak én röhögök, Sec és Securitas alá dobja lovasát. A két szék közé. Kész. Orallis a hátralévő háromezren is tartja az egy hosszt Bayadouye előtt. Megyek haza Maisons-Laffitte-ből. Egy régi kedvencemet, aki pedig Tolvaj Csóró vagy Lopott Ló, nem tudom eldönteni, minek fordítsam… meg se rakom. Bódultan megyek haza.

– Az R. E. R.-en viszont már nem érdekes a He’s A Steal. Ez az iménti. Már csak a másnapi versenynap számít. Orallisra riadtan gondolok vissza. Túl éles dolog! Alízzal vigyázni! Akkor még nem tudom: St. Cloud-ban az a rajtlámpa…! A rajt így van: áll ott az autó, a pályával párhuzamosan futó kocsi, a tetején villog egy sárga fény. Ott lesz a rajt. Ott állnak a rekeszes-gurítós rajtgépek. Ajtók pattannak fel, kirontanak a lovak. És kezdi „húzni” őket az a drót. A háttérben: a forgalom. S most, egy futam rajtja előtt, kint az utcán is villogni kezd egy sárga lámpa! Egy köztisztasági járműé. Erre már csak visszagondolok, újra itthon. Mikor, ráadásul, egyedül vagyok pár napig, feleségem elutazott valahova, egyedül vagyok velük. Samu elkezdi a köhécselést. Egy tojónk, a Mokka – gubbaszt. Tojni kezdhet, belehalhat. Dől össze és szét az egész. Dőlhet. Novellákon gondolkodom. Lassan novellatemetővé lesznek a párizsi tervek. Alíz, akkor még, ő jön. A lámpamotívummal. Verni kezdi magát, érthetetlen mód, ide-oda a kalitkában. Fején kármin folt jelenik meg, nem sárga, kármin. De jel. A „lámpa”. A seb. Két nap alatt begyógyul kicsit. Két nap múlva kezdi elölről. Felszakad a seb megint. Ejtem a lámpanovellát. Alíz is leáll. Orallist sincs kedvem kikeresni a Paris Turfből. Képtelen vagyok bármit írni. Még jó, hogy a Tutut csak zölddel kell nagyon etetni.

– Akkor, hazafelé az R. E. R.-en a következő enghieni napot tanulmányoztam. Megyek majd, persze, a parkomba… jön a Boulanger-Danger, iszom egy pohár sört, ahol a farkaskutya hever, és behajigálok kenyeret megint a felforrósodó levegőjű kertek kapuin át a láthatatlanba a madár vadidegenjeimnek. Átkelek a vasúti pályatest felett, ahol mindig fújt eddig a szél, szorítom a kalapom, de arra gondolok: sebaj, ha lefújja is boreász, van velem cellux. Esetleg keresztülmegy rajta a vonat? Lemászom egy tetőn át, a kalap darabjait felhozom valahogy! Celluxszal összeragasztgatom a részeket, így megyek tovább. Már ilyen állapotban az agyam. Még a Félix Potin-féle borba bele se ittam pedig. Csak kávétablettát rágtam. És mégis.

– Mert újra fut Sam Grandchamp…

– Még egyszer találkozunk – mondom magamban. De ez inkább csak zsibbadat; gondolatok helyett.

– Nem 2850 méteren fut. Nem is 2300-on. Hanem mérföldön. 1609 méter a táv. A Sam Grandchamp pedig a mezőny messze leglassúbb lova.

– Messze a leglassúbb. Haton áll így is. „Van olyan klasszisa, hogy meg tud oldani egy ilyen futamot”, olvasom róla.

– Igaz, Toskagino Gede nem fut. Sokan igen, a múltkori mezőnyből. Esélyesek is. Taldon se fut itt. Taldon különben bőven leégett már a múltkori futamgyőzelme óta.

– A kalapommal volt egy kalandom közben. Evryből jöttem haza. Fényes délután, kora este. A vonat nem volt tele, az ajtóhoz húzódva ültem. Egyszerre megjelenik valaki előttem. Homlokán var. Nemrég verekedhetett, pár napja, akkor. Szeretné felpróbálni a kalapom. Nem tudok franciául, a számokat alig tudom megtanulni. Tizenhárom helyett harmincötödiket mondok gyakran, mikor a tippjeimet bediktálom. Máris ott tartunk, hogy a sebes homlokú előhúz egy üveget. De nem, hogy megkínáljon. Teszi be az ülés alá, hív, jöjjek középre, verekedjünk a kalapért. Szerencsémre valaki rákiált. Kihasználom a pillanatot, bekotródom a kocsi belsejébe, oda, ahol azért többen ülnek. Köztük nem akartam lenni. Most én is meghúzom végre az üvegem. Valaki elfordul, mások bólogatnak.

– Enghienben Sam Grandchamp fut 1609 méteren. A parkomban ülök, a Felix Potin üvegét nyitogatom. A bor a szürke kordnadrágomra spriccel, foltos lesz a „cső”. Megvan az első pár futam, a negyedik a Sam Grandchamp-é. Legendaalakom messze van tőlem. Becsületből fogadom meg, tízre-tízre, már tudom. Szégyellem gyávaságomat. Akkor a klozeton elszakad az övem. Nadrágom szűk, nem esik le, mégis. Megteszem a Sam Grandchamp-t. Igen, tízre-tízre. Zíg, placc, ennyi már csak.

– Kimegyek a tribünre. El akarok húzódni, félre, minél inkább félre. Ahol senki se lát. Ahonnét nem kell sokat látnom. Látom már Sam Grandchamp hajtójának jellegzetes zubbonyát. Sam Grandchamp-t is most nézem meg alaposabban, látcsövön át. Nagyon magabiztos.

– Elcsúszom. Rázuhanok a tribün szélére. A nadrágom térde kireped. A cső. Reccs, szakad még tovább is. Nincs nadrágom. Most kellett volna visszarohanni. Nem a tömérdek arab sorvégeire, a 10 frankos pénztárak valamelyikéhez. Egy 100-as pénztárhoz. Jel: a gatyádat is…! Bénultan ülök le a tribün sarkába. Meghúzom a Felix Potint.

– Sam Grandchamp az élre áll. Előnyét növelve, hihetetlen egyéni csúccsal, remek gyorsasági eredménnyel győz. A lassú ló.

– Nekem megint az akadályfutamok maradnak. Ismerőseim neveire játszom: Poche… Sumbolo… egész Magyar Rádió-nap van. Ami azt illeti, anyagiakban rend lett. De ez most már nem ilyen kérdés.

– Elköszöntem Samutól ma estére. Most, hogy ezt írom. Kicsit köhögött. Tehetetlenek vagyunk. Nem tudom, mi lesz vele holnap. Mikor hunyódik le végképp a kék szemhéj. Veszünk elő egy dobozt. Mikor hajolok fölébe, mondom dagadtas kis lábának, büszke, fekete verébcsőrének: Samu, Samuka, Samu-Kicsi-Bálkirály.

– Az a hideg Longchamp, az Enghien-nap utáni, erre marad mindig az enyém. Üresek voltak a tribünök, kihalt a lugasos park, a 10 frankos pénztáraknál is kellemesen lehetett fogadni. Kezdtem.

– A csillag jött be. A Star Duke-kal, ezzel a névvel. A nagy füttyös Samut hittem el Whistlejacketnek, aki ugyanebben a futamban ment. Megtettem őket mindenre, együtt is, amire lehet. Külön is. Füttyös Samu nyert, Szpéró Lovagja, a Duke második. Aztán jött John Balliol. Bájoló Dzsón, Shón, Sam. Sima második, erre is tettem.

– Ültem a hidegben, körülöttem senki. A nagy hitetlenség napfénye elől nem kellett behúzódni sehova. Még a bor is kevéssé melegített. Mégis, most hirtelen megvolt minden. Sam Grandchamp messze volt. Erre kellett csak rájönnöm. Miért múlt el? De, azt hiszem, örökre.

– Miért, miért?

– Akkor jött, hogy teljes legyen a nap, jött harmadiknak Ballroy. Többen is esélyesek voltak arra a futamra. Ballroy egy kilences ló volt. Vagy nem is tudom. Már megint: a zsibbadat. De most valami más mód.

– Még egy akadálynapom volt hátra Párizsban. Még két átkelés a városon. Aztán haza – ahol ezekkel a dolgokkal valahogy boldogulni kell. Ellátni őket, esetleg napra nap egyedül, megírni, amivel adós vagyok, bárhol is, visszajönni a „honi partokra”, egy élmény poggyászával, ahogy Evelyn Waugh írja, a megvilágosodás oly pillanatának emlékével, melyhez gyakran egy egész élet is kevés.

– Kis Bálkirály. Neki most már örökké ezt fogom mondani. Meddig így, hogy „hallja” is? Meddig aztán? Fejem Longchamp dadkorlátjára hajtottam. Kis Bálkirály, Kis Bálkirály. De másnap is ezt mondogattam, ahogy az újságot olvastam, a lepedőnyi lapot a Gare du Nord-nál. Igazolta klasszisát. Kioktatta a mezőnyt. Nézem a sárguló, párnás, nagy karmú, visszahajló ujjú, öreg lábat. Hallgatom a köhögést.

– Mokka nem tojt. Alíz homlokán tünedezik a seb nyoma. Hirtelen minden történetből elegem lesz. Nem találom hozzájuk semmi módomat. A délutánok kivételessége nincs sehol. Természetességük sorjázása megszűnt. El tudom képzelni, hogy soha nem térek vissza oda, ahol… apálya és dagálya… után… és ellenére… Nem, most már lehet, hogy nem térek vissza többé.

– Gondolatban a Gare du Nord előtt járok. Kinyitom, szétteregetem a lepedőnyi lapot az újra feltámadó szélben, kezem furcsán lila, öregszem, arcom könnyebben piros lesz; szüneteltetem az ivást. Teljesen eltévedve, talán az utcákat is összecserélve, mondom: „Kis Bálkirály…” De nem, de nem. Még nem tudom, mi mennyire messze van. Mi közeleg. Akár a hosszú pályán, a nagyon hosszú egyenesben, ott Maisons-Laffitte-ben… már megvolt a „Sous les ordres”, és tudom, a mezőny elindult. Zuhogón, sűrűn. Még egyetlen kibontatlan, fekete pont. De ide fog érni.

– Majd minden itt lesz.

– Jó lett volna, ha most ezt mondhatom: „Halkan, és gyorsan sírt.” Hanem az már megvolt.

– És még nem volt meg.

– E kettő közt volt a pálya. Csak a szereplőit nem hihettem, semmi módozatban. Bár attól messze voltam még, hogy magamat se.

– Egy pillanatra mintha ez lett volna a menekvés. Hogy akkor tényleg senki, de senki.

– Látnom kellett mégis a fekete pontot, ahogy kicsit kibomlik, és előrebukdosva, mintha önmagán hullana, de rögtön talpra, át, közeledik, és jön, jön, mint valami reám boruló, elvakító ragyogás, sötéten.

– Oly merő ismeretlen-hirtelen, s mégis mindennél jobban: az. Ami csak és ami

csak.

– Egyelőre még azzal a markáns ismétlődéssel, igen. De én tudtam már – fejeztem be akkor hát –, hogy akkor hát mégsem, már, már többé nem.

– És próbáltam nem hallani, ahogy körülöttem ordítanak, próbáltam azt hallani csak és csak, ahogy a hosszú, hosszúnak tetsző Nagy Zöld Egyenes végén minden feketén dobajlik, egy pillanattöredékre színesen szétvillan, aztán leereszt, elernyed, nem húzzák már dróton, kész.

– Kis Bálkirály – mondtam, és csak álltam ott, és rázta a fejem ide-oda… nem, legalább tudtam, hogy nem is az én zokogásom.

– Nem, persze, nem is volt ott a mezőnyben Ő. Mindennél inkább az volt, csak az volt a befutó, hogy: „Sous les ordres… Sous les ordres.”

– Aztán – mondtam még – kinéztem a gép ablakán. Már itt tartunk hát, gondoltam. Haza, haza. Néztem a szárnyat, istenem, néztem, néztem.

 

*

 

Aztán ott javítgatom ezt az elbeszélést egy üres kalitka tövében az asztalon; itt javítgatom. A rendelés más lett.

Egyelőre.

Most egyelőre a feleségem kimosta ezt a kalitkát, melyben valaki ma hajnalban meghalt. A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz.

Persze, gondolhattam volna rá is. Hogy ő lesz az első halottunk, most úgy legújabban. Fél szeme volt; fél szárnya bénán elállt a zöld-sárga madártesttől, és csaknem hat éve élt már nálunk. Csaknem tíz alkalommal tudtuk megmenteni, amikor rendelésféle szólt volna érte. A Tutu nevű ződiről van szó, mondom; egyelőre.

Attól még a Kis Bálkirály is bármikor elkövetkezhet. De most még nem ő volt soron.

Felébredtem, feleségem kiáltott értem. – A Tutu haldoklik! – Azt hittem, csak úgy az van megint, ami jószerén tízszer is volt, talán. Elmúlik feje felől – fölül? – belül? – a rendelés.

De most ez más volt. Alig másfél óra múltán kint álltunk a Tabánban. Kibéleltem a sírt tyúkhúrral, egy kis Maisons-Laffitte-térképet is tettem mellé, feleségem orgonavirágot tépett. Akkor visszahajtogattuk a földet, rá a mentolszagú zöldeket; először éreztem a menta illatát ilyen közvetlen-érintő közelből.

Azt kívántuk úgy már csak, mikor a kalitkájában a hátán vergődött, érjen neki ez hamar véget. Ne nyolc és fél óráig tartson… mert már olyat is láttunk. Hamar véget ért. Ő, aki ezek szerint hát annyira bízott a kezünkben – ó, persze, míg élt és eleven volt, hányszor támadta is sziszegve az ujjainkat, épp mikor a zöldféléket adtuk neki, a legdúsabb zöldféléket, ami egy zöldikének ki is jár, ó, persze, támadta! –, de így, mikor már alig volt benne élet, felkapaszkodott, megpróbálta, hogy felkapaszkodjon a feleségem kezére. Akkor vége lett.

– Feküdt ott, előrebiccent fejjel – mondtam még –, hát a zöld szín bejött a halálhoz. Mindez megtippelhetetlen. Mindent át is írhatnék akár, annyira másképp történt. De csak egyelőre – teszem hozzá csak egyelőre. Itt az az egy számít, mert már élünk -fejezem be, mert nem akarom elviselhető, de másoknak teljesen közömbösnek is képzelhető fájdalmak sorát folytatni és fokozni –, hogy van apálya és dagálya. Mint az ő hullámzó röptűknek, a zöldikékének. Ződi, rütyü, harangocska: mindenféle név van ugyanarra, az is van. És valami ezzel, csak ennyit nem tudok átírni, rendelkezik. Akár forog hozzá a frontokkal jövő-menő lámpás, akár sem. Tulajdonképpen meg is vagyok akkor hát, valahogy, nyugodva. Ló, ember, madár: itt van és ilyen a pálya.

– Mit kéne – teszem hozzá befejezésül – találgatni helyette, netán. És kerülgetni sincs rajta mit, az is olyan fölösleges.

– Végeredmény már mindig annyi, csak annyi is már – tette hozzá a feleségem –, ha épp nincs vége.

Itt valaminek, tudtuk, vége volt.

De úgy, hogy a következő pillanatban már megint ez legyen: bármit is honnan tudnánk, mi végre, és minek.

 

*

 

– Nem léptünk rájuk – mondom a feleségemnek nem adtunk nekik túl hideg vizet, túl kevés ennivalót, romlott holmit, nem hanyagoltuk el őket, úgy igazán, semmi bajukban, és mégis, látod, én úgy érzem, akik eddig meghaltak közülük, nem érték meg azt a kort, egyikük sem érte meg, hogy azt mondhatnám, meglett, ami lehetett így, igen, hogy rendjén volt a rendelkezés, a rendelés, az, amire előhívták és kihívták őket.

– Túl nagy a tét – mondja a feleségem –, ha azt akarod, hogy örökké éljenek.

 

*

 

Délután volt, a délutánoknak azzal a…

De már ma délután, a Tutu nélküli első. És kapcsolatban vele: igen, kapcsolatban voltam vele már ezen a fényes délutánon, a frontos idők kavarogtán.

„Munka nélkül voltam”, érkezett első üzenetként, „egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyeee-peeen.” Ráismertem jellegzetes hangjára, hangjukra. Ekképp folytatta: „Hirtelen ráemlékeztem, el kéne nézni Vincennes-be, ügetőfutamok vannak, és gondolatomat tett követte. Megnézem! Jól láttam mindkét szememre, láttam azt a ragadozót is, bénultan üldögélt, azt láttam, amelyik 1985 júniusában elragadott a fészkemből, kicibálta a szárnyam, és ha az a néni meg nem ment… hát… Igen, és azt a nénit is láttam, képzeljétek, Paris Turföt árul a Gravelle tónál! Láttam a macskáját is, amelyik a szemem kiverte, hát az a macska vakon üldögél a néni mellett… félvakon. Nagyon megszántam. Gondoltam, viszek neki legalább egy kis tyúkhúrt. Mert eszembe jutott, hogy azt mondtad, Topo, ott Vincennes erdején nagyon gazdag tyúkhúrpárnák lelhetők a fák tövén valamerre. Megkeresem! Aztán indulok el egy kis nyomozásra, hová is vetődhetett erre a feleségem, akitől akkor éjszaka elszakítottak. Hát kicsit eltévedhettem, mert Longchamp táján szálltam le, és itt valaki egyből azt kérdezte: Kis Bálkirály? Te volnál az? Megérkeztél? Ballroy vagyok, a te névrokonod… Mondtam, nem, én a Tutu vagyok, miért vártál te Kis Bálkirályt? Ezt nem tisztáztuk, nyihogva távozott, inkább odébbálltam. Leültem egy padra, és álomba merültem. Hirtelen látni kezdtem valakit… ismerős volt… a feleségem! Eszembe jutott, amit mondtál, Topo, hogy van egy ilyen novellapályázat, és ott az egyik jelige, vagy én nem tudom, mi, ez: A legtöbbször ott kezdődik a gyógyulás, ha az embert álmában a nők látogatják. Hohó, csak ez mégsem a feleségem itten! Nem volt zöld ugyanis. Hanem fehér volt a szárnya, bizony, és jött, és kérdőn nézett rám. És az én elődöm volt vele, az a zöldike, aki állítólag nálatok lakott, Topo, és akiről mindig azt hallottam, milyen nagyon bele volt bolondulva a Szpéróba. Akkor a Szpéró kérdezni akart valamit tőlem, de én nem tudom, felébredtem, vagy mi történt, mindenesetre a legközelebb jobban igyekszem… mert hátha a Samu felől érdeklődött volna, meg a többiek felől, meg hát, persze, felőletek, kedves Topo…”

Hozzátette, ahogy apálya-dagálya ívben elröpült: „Majd holnap újra jelentkezem, csak szólj, mikor volna rá szükség.”

És hogy a Kis Bálkirályra ott egyelőre semmi szükség, ezt is mondta még. Jó lenne, ha jól tudnád, Tutu, gondoltam.

De nem hittem, már nem hittem semmi ilyenben.