MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA 1051 Budapest, 1983. április 26.

KUTATÁSSZERVEZÉSI INTÉZET V., Münnich Ferenc u. 18.          

Telefon: 128-022, 318-385          

Szalai Sándor

akadémikus

tudományos tanácsadó

 

Kádár János elvtárs

az MSZMP KB első titkára

Budapest

 

Kedves Kádár elvtárs!

Operálhatatlan és feltarthatatlan rákbetegséggel, de még teljesen tiszta öntudattal, többé-kevésbé teljes munka- és tárgyalóképességgel fekszem otthonomban. Nagyobb fájdalmaim egyelőre nincsenek. Gondoskodni igyekszem arról, hogy ha majd lesznek, ne hosszabbítsák meg orvosaink kíméletből életemet – elég volt egy életben egy Andrássy-laktanyai tortúra, meg egy második az ÁVH-n, harmadik ebből nem kell.

Mindezt, ami igazán nem tartoznék Önre, csak azért bocsátottam előre, hogy megmagyarázzam, miért veszem a bátorságot, hogy egy általam országos fontosságúnak tartott, hazánkat, nemzetünket, szocialista társadalmunk jövőjét és belső békéjét fenyegető sürgős veszélyre közvetlenül felhívjam az Ön figyelmét – minden szolgálati út és ebből adódó időveszteség megkerülésével.

Miről van szó?

E levelemhez mellékelek egy vezetésem alatt most elkészült mintegy nyolcvanoldalas tanulmányt, amely az „A Duna hazai fejlesztésének társadalmi feltételei és hatásai” ártatlan címét viseli. Lényegét összefoglalja összesen hét pontban a 79–83. oldal, s ezen belül is legélesebben – de még mindig nem elég szókimondóan, hiszen bizottsági szövegezésről van szó – az V–VII. pont. Ennyit okvetlenül olvasson el belőle személyesen, bárha isten tudja hány hónap múlva és hány szűrőn át valamiféle szenvtelen „kivonat” e memorandumból bizonyára eljutna majd az Ön asztalára.

Önnek azonban most kell megtudnia, miféle politikai robbanóanyag van itt elrejtve.

1977-ben – azt hiszem, hogy rossz tanács és rossz előkészítés alapján, de ez most már teljesen mindegy – megkötöttünk egy magyar–csehszlovák államszerződést a Gabcsikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) létrehozásáról. Ennek keretében – technikai műszavak mögé rejtve és politikai implikációit fel nem ismerve – elvállaltuk azt, hogy Dunakiliti alatt egy 30 kilométeres szakaszon a továbbra is magyar–csehszlovák határfolyónak megmaradó Duna vizének túlnyomó részét áttereljék egy tisztán csehszlovák felségterületen vonuló (mindkét oldalt csehszlovák terület által szegélyezett) ún. „üzemvízcsatornába”, amelyen azontúl a magyar Duna egész felsővízi belső és nemzetközi hajózásának kényszerűen át kellene haladnia, míg az elhagyott és felerészt a mi tulajdonunkat alkotó régi Duna-mederben egy kis, élővizet többé nem alkotó, helyenként akár át is gázolható, még rendőrmotorossal sem Budapesttől Gönyüig végigfutható folyócska maradna.

Ma már a vízügyi szakemberek és az energetikusok között is egyre vitatottabb, hogy az ennyi vagy annyi megawatt áram, amit nekünk a GNV távlatilag ígér (óriási és egyre növekvő előre nem látott saját többletberuházások fejében), gazdaságilag megéri-e a pénzt. Nem az én feladatom ezt megítélni, s azt sem, hogy az ármentesítési, közlekedési előnyök, amiket a GNV hozhat, mit érnek.

De hát mit szól majd a magyar nép, a magyar nemzet ahhoz, ha az elkövetkező évek és évtizedek munkálatai során azt látja, hogy tudtán kívül, hozzájárulása nélkül – minden megfelelő előkészítés, indokolás nélkül – a magyar Duna egy harminc kilométeres szakaszát elvándoroltattuk Csehszlovákiába – „eladtuk a cseheknek”, mindegy, hogy mennyiért…

Ahogy Ady írta: „Elmegy a kútágas / Megmarad a kútja…” – de a kút is csak egy kis posványos, semmirevaló vízzel!

Kádár elvtárs, kimondom: erre rámehet egész kormányzatunk hitele, politikai előrelátásába vetett bizalma népünk részéről. A magyar Duna Magyarország gerincvonala, egy kis darab megmaradt természetes határa – ekként él a tudatunkban.

Tudom, még folynak tárgyalások, alkuvások. Még lehet – nagy erőfeszítések árán – egy legalább valamirevaló és közvetlen nyugati vízi közlekedési összeköttetésünket legalább minimálisan biztosító vizet (akár gazdasági áldozatok árán) visszaalkudni a régi Duna-mederbe. Mentsük a menthetőt!

Ó, hányszor hallottam én kétségbeesett, vergődő szakmai bizottsági tárgyalásaink során barátaimat, Szentágothait, Osztrovszkyt, Lévai Andrást és még másokat is felsóhajtani: „Jaj, ezt meg kellene mondani Kádárnak magának!… Fel is megyek a legfelsőbb szintig!” De végül is a szolgálati utak és érdekképviseletek hierarchiájában élünk – nem ment Önhöz fel senki. Én most, mai állapotomban fel vagyok már mentve szolgálati utak és érdekképviseleti hierarchiák alól, s e levéllel most „felmegyek Kádárhoz”!

Nézzen bele ebbe az ügybe, Kádár elvtárs. Még van mentenivaló. Fenn az üzemvízcsatornánál is, meg lenn, Visegrád és Nagymaros között, ahol Dunakanyarunk legszebb táját – Mátyás vára, Salamon tornya tövében – már megkezdték rombolni, hogy épp ott – nem 20-30 kilométerrel feljebb – létesítsenek beton duzzasztógátat, netán vasúti hidat és iparfejlesztési körzetet a Dunán. Ezt is mindenki átkozza, de Kádárnak senki sem szól. Pedig ehhez is volna, lenne népünknek hozzászólnivalója.

Ami már visszaalkudhatatlan, megakadályozhatatlan – még korántsem minden! –, hát az legyen. Nagy károkat és rombolásokat is megtanultunk elviselni, ha muszáj. De mint a Memorandum záróbekezdése írja: „…mulaszthatatlanul szükséges erre vonatkozó egész elgondolásunkról, programunkról és programalternatíváinkról, terveink és várható lépéseink lényegéről a közvéleményt tájékoztatni, az összes lényegbevágó kérdéseket a megfelelő tudományos és társadalmi fórumokon előzetes megvitatásra bocsátani. (Ezt mulasztottuk el sajnos 1977-ben!) A demokratikus társadalmi egyetértés kialakítása e nagy vállalkozás sikerének legfőbb társadalmi feltétele s egyben záloga is.”

Aczél Györgyöt, régi-régi barátomat kérdeztem meg, s ő biztatott fel, hogy e levelet sürgősen megírjam Önnek. Hiszen tudom, éppen oly nagyon jól megérdemelt pihenésére indul a napokban, s most azért mégis egy gonddal terhelem. De mi mást tehetnék helyzetemben?

Maradok igaz tisztelettel híve

Szalai Sándor

 

MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT
KÖZPONTI BIZOTTSÁGA

 

Szalai Sándor akadémikusnak

Budapest

Attila u. 125.

 

Kedves Szalai elvtárs!

Megkaptam, elolvastam április 26-án kelt szíves leveled s annak mellékletét. Röviden tudok reflektálni az általad felvetett kérdésekre:

Ismerve személyedet, becsületes helytállásod és fontos tudományos munkásságod fő vonásait, őszinte sajnálattal értesültem egészségi állapotod romlásáról. Az ember természetéből fakad, hogy amíg él, remél – tudod, magam sem vagyok mai gyerek – én mégis, minden jót kívánok Neked.

Imponál lelkierőd, s annak megtartását kívánom. Becsülöm, hogy most is a köz, az ország, a nép java a fő gondod, mint ezt a gabcsikovói erőművel kapcsolatban jelentkező gondjaid tükrözik. Bár húsz évvel ezelőtt láttuk volna a tudomány embereinek ezzel kapcsolatos gondjait, akkor még ennyire sem mentünk volna bele a dologba. Most, amennyire rajtunk múlik, lefékeztük a munkálatokat, hogy egy kicsit nyugodtabb időben újra elővehessük, mérlegelhessük, mégis, mit kell tennünk az ügyben?

Ma ennyit tudok csak válaszolni. Maradok a legjobb kívánságokkal.

 

Budapest, 1983. április 29.

Szívélyes üdvözlettel:

Kádár János