Szalai Júlia

NÉHÁNY SOR SZALAI SÁNDOR ÉS KÁDÁR JÁNOS LEVÉLVÁLTÁSA ELÉ

 

Édesapám, Szalai Sándor 1983. május 18-án halt meg; éppen két hónappal azután, hogy – régi-régi és sokat hangoztatott kívánságának megfelelően – a család (minden hipokrita orvosi ellenkezés dacára) megmondta neki a valós diagnózist: gyógyíthatatlan hasnyálmirigyrákban szenved. Apám hallatlan bátorsággal és tartással nézett szembe a halállal, és hálás volt azért, hogy idő adatott: elvégezhesse és elrendezhesse mindazt, amit még igazán fontos dolgának tartott. Közéleti vonatkozásban két feladatot jelölt ki a maga számára: az egyik a bős–nagymarosi ügyben való személyes kiállás, a másik az Akadémia megújítására tett javaslatainak összeállítása volt. A két feladat a fejében összefüggött: az akadémikusi testület fiatalítását és rugalmasabbá tételét látta az egyetlen útnak arra, hogy – egy friss generáció hatalomba juttatása révén – a tudomány és annak hazai szervezetrendszere végre „európai” módon viselkedjen, végre függetlenedjék a napi „reálpolitikától”. (Azért érdemes erről röviden említést tenni, mert a megelőző tíz évben Apám volt az Akadémia által gyakorolt „egyfelől-másfelől” típusú kádárista tudománypolitika egyik élharcosa. Nemcsak az itt közölt levél, hanem az akadémiai vezetés számára a betegágyán összeállított fiatalítási program is egyben önkritika volt tehát, és szakítást jelentett önnön korábbi életútjával.)

E két hónap másik produktuma a Kádárnak a vízlépcső ügyében írt levél, amelynek előzményeiről érdemes talán néhány szót ejteni.

Ami Apámnak Kádárhoz fűződő kapcsolatát illeti, nem tartozott a „bejáratosak” közé. De a Rákosi által bebörtönzöttek között működött valamiféle laza egymásra figyelés, az egykori közös börtönélmény még akkor is az összetartozás alapja volt közöttük, ha egyébként nem érintkeztek. (E láthatatlan közösségükre is utal Apám levelének első bekezdése.) Az itt közöltön kívül 1978-ban zajlott le egy levélváltás közöttük, amelyben Kádár – tisztes távolságot tartva – elismeréssel adózott a politikai elfogadásáért akkoriban igen sokat tévő Apám tudományos és tudományszervezői tevékenységének:

„Megkaptam december 21-i szíves levelét és az »Idő a mérlegen« című kiadvány nekem szánt példányát. […] Valóban régen találkoztunk, mégis, részben sajtóhírekből, részben a területről eredő jelentésekből követni tudom az Ön hazai és nemzetközi tevékenységét, amely segíti társadalmi törekvéseinket, s nyilván azt is, hogy a szociológia mint tudomány valóban megalapozódik hazánkban… Szívélyes üdvözlettel: Kádár János”

Az 1983-as levél valószínűleg nem íródott volna meg ez utóbbi előzmény nélkül – még a valóban jó barátnak számító és a közvetítői szerepre köztudottan széles körben vállalkozó Aczél biztatására sem.

A levélben emlegetett bizottsági anyagról még néhány szót: 1980-ban az Akadémia elnöksége megbízta az 1973 óta működő Elnökségi Interdiszciplináris Probléma-Bizottságot, hogy az OMFB-vel közösen dolgozza ki „A Duna komplex hasznosítása” című koncepciót. E munka keretében, Apám elnökletével, egy munkabizottság elkészítette a levélben emlegetett, mindössze harminc példányban sokszorosított és „Szolgálati használatra” minősített tanulmányt, amely kifejezetten a beruházás folytatása ellen, sőt az államközi szerződés újratárgyalásáért szállt síkra. Ezzel a koncepcióval azonban – mint azt a tanulmány 1983. február 25-i zártkörű akadémiai vitájáról készült „szig. biz.” jegyzőkönyv tanúsítja – az elnökségi jelentés összeütközésbe került más (főleg műszaki és technikai beállítottságú) munkabizottságok álláspontjával, és félő volt, hogy az elkészült anyag a süllyesztőbe kerül.

Apám betegségének utolsó stádiumában, 1983 április–májusában a Duna valóban ismét „forró üggyé” vált; a politikai széljárás a csendes szabotázs felől a beruházás megvalósításának irányába mozdult el (aminek köszönhetően ténylegesen valóra váltak Apám félelmei: halála után néhány héttel Szentágothai János vezetésével az Akadémia egy, a beruházást támogató állásfoglalást tett közzé, és 1983 szeptemberében fel is gyorsultak az építési munkálatok). Apám tehát áprilisban joggal tartott attól, hogy az ügy rossz irányba fordul, s ezért Kádárral közvetlenül kívánta tudatni, hogy a „reálpolitika” folytatása felett eljárt az idő. A később süllyesztőbe került, a levélben azonban a tanulmánynak Kádár különös figyelmébe ajánlott passzusai ugyanis így szólnak:

„…a nyolcvanas évek magyar társadalma már másként, sokkal éberebben és érzékenyebben reagál új és önmagukban véve igen értékes technikai vívmányoknak és technológiai fejleményeknek a társadalmi életet érintő mellékhatásaira, mint akár csupán egy évtizeddel ezelőtt… A Duna komplex hasznosításával kapcsolatban természetesen nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi elkötelezettségeink is vannak. Ámde még a nemzetközi szerződések megtartásán őrködő nemzetközi jog is ismeri és elismeri a körülmények lényeges megváltozása esetében szerződések kényszerű módosításának (sőt, végső esetben megszűnésének) érvényes jogi indokául szolgáló híres »rebus sic statibus« (»a dolgok ilyetén megváltozott állásánál«) klauzulát.”

Ő a maga részéről legalábbis már nem kívánta a hazugság és az elhallgatás játékait folytatni.

 

Szalai Júlia