A MADÁRTOJÁSTÓL A HORDOZHATÓ VILÁGVÉGÉIG

A Vörösváry-gyűjteményről

 

„Ki az igazi amatőr, az igazi gyűjtő?

Legelőször Londonban, néhány év előtt, nézhettem be a gyűjtő lelkébe, mikor Staates-Forbesszel ismerkedtem meg. Mintha még mindig előttem állana színésziesen kiborotvált arca, melynek minden arcizma mozgott, amikor gyűjteménye egy-egy nagy értékű darabját mutogatta. Drága emlékei fűződtek minden egyes darabhoz – látta maga előtt a festőt, ösmerte ideáljait, együtt érezte át véle művészi szenzációit, megfogamzani, kialakulni, formába omlani látta a műtárgyat, szinte a teremtés részesének érezte magát. Tudta, hogy nélküle hány rajz, hány festmény soha meg nem született volna. Millet, Corot neki sírták el művészi érzéseiket, Monticelli neki kacagta el színfanfárjait, s ha a művész bánkódott vagy örült, véle bánkódott, véle örült. Ilyen az igazi gyűjtő.” 1910-ben írta ezt Rózsa Miklós a Művészházban rendezett, magyar magángyűjteményeket bemutató kiállítás katalógusában.

A mai művészeti életben az ilyen amatőr, művészetrajongó gyűjtőnek nincs többé helye. Ma a műgyűjtőnek professzionistának kell lennie, aki jól ismeri nemcsak tárgyát, a művészetet, hanem a művészeti élet bonyolult szisztémáját is, a galériák, művészsztárok, kiállítások, aukciók, múzeumok egymással szoros kapcsolatot alkotó rendszerét, s pontosan eligazodik a rendszerben kialakult szoros érték- és érdekviszonyok között. Ebben a rendszerben nincs helye az egyéni választásnak, a szemlélődésnek, az esetleges kételyeknek vagy éppen a rajongásnak. A műgyűjtő profi, aki tudja a dolgát.

Vörösváry Ákos kivételes eset. Vörösváry Ákos egyéni gazdálkodó, műgyűjtő és műkereskedő, több mint huszonöt éves gyűjtőtevékenysége alatt megőrizte az amatőr gyűjtő ártatlanságát. Nem a szisztémával, nem absztrakciókkal, hanem magával a műtárggyal áll szemtől szemben, és úgy tűnik, ezt a pozícióját semmi meg nem rendítheti. A maga álmodozó és mégis éberen figyelő módján sikerült elkerülnie a művészeti életnek a gyűjtőre leselkedő csapdáit, a hírnevet, a meggazdagodást egyfelől, az önálló értékítélet feladását másfelől. És ez eleinte talán ösztönös volt nála, mára azonban tudatosan ragaszkodik önállóságához.

Vörösváry gyűjteménye nem ismeretlen a közönség előtt, már sok kiállításon mutatott belőle részleteket. Csak emlékeztetőül: Gulácsy Lajos rajzai a Hatvany Lajos Múzeumban, 1973-ban és a Fészek Galériában, 1982-ben; Gross-Bettelheim Jolán munkái a Kecskeméti Galériában, a Budapest Kiállítóteremben és a Miskolci Galériában 1987–89-ben; a Meglökött csendélet című kiállítás a Fészek Galériában, 1984-ben; a Rosa, rosa, neurosa című kiállítás a Budapest Kiállítóteremben, 1985-ben; a Mű-zeum című kiállítás a Duna Galériában, 1988-ban; négy festőt bemutató kiállítás az egri Vitkovics Házban, 1991-ben. A Gulácsy- és a Gross-Bettelheim-kiállítássorozat nagy siker volt, mert beleillett a művészeti élet rendszerébe, bebizonyította, hogy a gyűjtőnek jó érzéke van az értékek (esztétikai és kereskedelmi értékek) felfedezéséhez és megszerzéséhez, és még művészettörténeti missziót is teljesít, mert Gross-Bettelheim Jolán bemutatásával hozzájárult a művész pontosabb művészettörténeti értékeléséhez. De már a fészek galériabeli Gulácsy-kiállítás és annak rendezése (a gyűjtő saját elképzelése szerint) azt mutatta, hogy a gyűjtő mást és többet akart, mintsem pusztán egy, a művészettörténet által már hitelesített nagy festő életművének egy részét, mint saját tulajdonát bemutatni. Ezen a kiállításon ugyanis a Gulácsy-rajzok különféle régi keretekben, régi bútorok és tárgyak között, egyéni, szeszélyes elrendezésben jelentek meg; a kiállítás egy Gulácsy korabeli enteriőrt idézett, és ez, bármily hangulatos volt is, semmibe vette a kiállításrendezés íratlan szabályait.

Egyetlen mentsége volt, hogy a keretek, a bútorok, a tárgyak korhűek voltak. A Meglökött csendélet-nek, a Rosa, rosa, neurosá-nak, a Mű-zeum-nak azonban már semmilyen mentsége nem volt, az ott kiállított tárgyakban és azok elrendezésében sem műfaji, sem időrendi, sem stílusbeli szempontot nem lehetett felfedezni, a legkülönfélébb minőségű, rendeltetésű, korú tárgy sorakozott egymás mellett. Még azt sem lehetett mondani, hogy a gyűjtőnek jó ízlése van, hiszen a tárgyak között nagyok sok olyan volt, amely a művészeti értékrend szerint egyáltalán nem számít művészetnek, sőt egyenesen giccsnek minősül. Hegyi Loránd és Keserű Katalin értő katalógus-előszaván és Gyetvai Ágnes dicsérő kritikáján kívül a szakma értetlenül vagy egyértelmű elutasítással fogadta ezeket a kiállításokat. Pedig ez a két bemutató volt Vörösváry ars poeticája.

És mint ilyen, pontos volt. Sok mindent elmondott a gyűjtemény összetételéről, a gyűjtőnek a tárgyakhoz való viszonyáról, és érzékeltette azt a hangulatot, amelyet a gyűjtemény ereded helyén, a gyűjtő lakásán áraszt: a falakon, a szekrényekben, a földön és minden elképzelhető helyen elképesztő mennyiségű tárgy, képek, szobrok, képkeretek, bútorok, kerámiák, használati tárgyak, nyomtatványok és a nagy ebédlőasztalon egy aktuális csendélet azokból a tárgyakból, amelyekkel éppen történik valami, tisztítás, keretezés vagy éppen csak nézegetés. Bármikor alkalmam volt találkozni ezzel a gyűjteménnyel, azaz alkalmam volt az éppen aktuális csendéletet, a gyűjtemény hozzáférhető felszínét látni, a műfajok, anyagok, korok, minőségek, funkciók elképesztő sokfélesége ellenére mindig úgy éreztem, hogy ezek a tárgyak összeillenek, tehát, hogy ez egy egységes és szervesen gyarapodó gyűjtemény.

Saját gyűjtési rendszeréről, erről a feltételezett egységről a gyűjtő csak ennyit mond: „azt választom, ami megszólít, ami szól hozzám”. Ezt az inkább művészhez, mintsem gyűjtőhöz illő megfogalmazást a Rosa, rosa, neurosa-katalógus előszavában egy lírai vallomással egészíti ki: „Magányos pálya.” (A műgyűjtés.) „Magányos, de fontos; és végtelenül bonyolult társadalmi, gazdasági vonatkozású terület, és mondhatom, majd úgy sújtja művelőjét, mint a lóverseny vagy a kártya. Kisajátít, leteper, egy idő múltán diktál, családokat tesz tönkre, zilál szét. Nincs gyűjtő, aki »félgőzzel« gyűjtene; ez nem puszta időtöltés, nem hobbija, ahogy sokan képzelik, de választott létformája, talaja, levegője, elemi szükséglete.” A választás speciális szempontjait azonban itt sem fogalmazza meg.

Maradnak tehát a művek, a tárgyaknak ez a látszólagos eklektikus halmaza, amelyből én azt olvasom ki, hogy Vörösváry nem egy kor, stílus vagy műfaj reprezentánsait gyűjti, sőt nem is tárgyakat gyűjt, hanem egy bizonyos szellemiséget, egy ideát keres, amely számára történetesen tárgyakban nyilvánul meg. A primer élményeknek, az ösztönösségnek, az őszinteségnek, a naivitásnak az ideáját keresi, azt, amit Kierkegaard „érzéki közvetlenség”-nek nevezett, szemben a reflexió világával, és amit ő kizárólag a zenében és ha jól meggondoljuk, azon belül is csak egyetlen műben vélt felismerni. „A reflexió megöli a közvetlent” – mondja Kierkegaard. Valóban, a primer élmény, a közvetlenség a kultúra többszörösen reflektált világában tiszta formájában nem nyilvánulhat meg, de létezik mint vágy, mint vonatkozási pont, mint megközelíthető, de elérhetetlen viszonyítási pont. Vörösváry Ákos a maga ösztönös módján ebben a tudománnyal, történetiséggel, manírral és manipulációval többszörösen átszőtt világban és ennek ellenében azokat a dolgokat keresi, amelyekben valami őszinte, valami áttétel nélküli közvetlenség nyilvánul meg. Ezért nem érdeklik műfajok, korok, nem érdekli mindaz, amit a dolgokról, a tárgyakról tudni lehet, és különösen nem, amit tudni kell róluk. A nyomokban fellelhető, de közvetlenül megnyilvánuló szépséget vagy rútságot, a harmóniát vagy diszharmóniát, a kendőzetlen és romlatlan erotikát, a természetességet keresi a tárgyakban, legyen az műtárgy, használati tárgy vagy értéktelen kacat.

Sokatmondó, hogy kezdetben Vörösváry madártojást és lepkét gyűjtött. Vagyis kezdettől fogva tudta, hogy a hamisítatlan, primer élmény tiszta formájában csak a természetben található. De hamarosan arra is rájött, hogy ez nem az. Vagyis hogy a reflexió nélküli közvetlenség érdektelen.

Ezután kezdett műgyűjtéssel foglalkozni: érmét és vadászati relikviákat gyűjtött.

Gulácsy Lajos rajzai voltak az első szorosabb értelemben vett művészeti tárgyak, amelyekben felfedezte ezt az általa meg nem fogalmazott ideát. Vagyis a rajzokban nem a művészettörténetből jól ismert, de csak kevesek körében népszerű nagy festő munkáit látta, ahogy azt egyébként feltételeznénk egy gyűjtőről, hanem azt, hogy ezekben a kisméretű, finom ceruza- és tollrajzokban elemi erő van, hogy a rafinált, szecessziós vonalakat, tehát a stílus eszközeit elsodorja ez az elemi szenvedély; a rajzok az idill, a szerelem valódi természetéről, a démonikus érzékiségről szólnak.

Mondhatni, művészettörténetileg szerencsés találkozás volt ez, és innen egyenesen vezethetett volna a gyűjtés útja mondjuk a szecesszió művészete felé vagy speciálisan a rajzok gyűjtéséhez. Vörösváry azonban nem erre haladt, hanem az említett belső idea vezérelte, és annak megnyilvánulásait az ember alkotta tárgyak sokaságának egész váratlan helyein ismerte fel, hol egy ismeretlen festő dilettáns festményében, hol egy funkcióját vesztett régi használati tárgyban.

Az egyszerűség kedvéért egyelőre maradjunk a művészet körén belül. A gyűjtő másik nagy felfedezése volt, hogy rátalált Moholy-Nagy László első világháborús rajzainak sorára. Ezek a rajzok még nem a világszerte ismert Moholy-Nagy-stílusban készültek, és ez esetben sem a híres név vagy stílus vonzotta a gyűjtőt, hanem maguk a rajzok, ezek a szinte eszköztelen, tárgyilagos, könnyed ceruza- és krétavázlatok, amelyek azonban éppen eszköztelenségüknél fogva és talán a művész szándéka ellenére adnak megrendítő képet a háború hétköznapjairól.

Ezután egymást követték a szerencsés rátalálások, mint például Gross-Bettelheim Jolán jelentős számú művének megszerzése. Az 1900-ban született Gross-Bettelheim Jolán már tizenkilenc éves korában elment Magyarországról, így művészete Németországban, majd Amerikában teljesedett ki. 1956-tól újra Magyarországon élt, de akkor már nem tudott bekapcsolódni a magyar művészeti életbe, így művészete a magyar közönség előtt ismeretlen volt. Műveinek jelentős része található a Vörösváry-gyűjteményben, és többszöri bemutatása jelentősen hozzájárult a művész magyarországi értékeléséhez. Valószínű, hogy Vörösváryt ez esetben sem a művészettörténeti misszió érdekelte elsősorban, hanem ennek a művészetnek sajátos egyéni világa. Az a bensőséges, gyengéd költészet, ahogy például Gross-Bettelheim Jolán az amerikai nagyvárosokat, a sivár városi utcák magányát ábrázolja, és ahogy ez a gyengédség egyéníti és tompítja a Németországban elsajátított expresszív stílus keménységét. És őszinteségükben ugyancsak megragadok a karakterrajzok, amelyeken a művész elfelejtkezik a tanult stílusokról, és szabadjára engedi mesélőkedvét, éles kritikai szemléletét, humorát, öniróniáját.

Román György festményeinek sora szintén példaértékű része a gyűjteménynek, és ugyancsak szinte természetes, hogy Vörösváry felfedezte magának ezt a művészt.

Román György a nagy magányosok közé tartozott egyéni, sem modern, sem konzervatív festészetével, függetlenül minden művészeti ortodoxiától. Őt nem érdekelte a forma, a szín, a kompozíció, a stílus, őt maguk a dolgok, a valóságos, megtörtént események és az emlékek, a képzeletben lejátszódó folyamatok érdekelték, és ezeket a külső és belső élményeket, a látható és a nem látható dolgokat festette egész életében lenyűgöző intenzitással, úgy, hogy a kétféle világ között nem tett különbséget, zsáner, képzelet az ő képein egybeolvad. A látogatók, a Vonuló álom, A pályaudvar, A titok háza a gyűjtemény kiemelkedő darabjai.

Vaszkó Ödön egy festőönarcképe, modellel, stafelájjal, igazi hűvös novecentós modorban, Tichy Kálmán szecessziós linómetszetei, Hatvany Ferenc aktrajza, egy másik, érzékeny-érzéki aktrajz a belga Armand Rassenfosse-tól, Vaszkó Erzsébet szürreális absztrakt pasztellképe – csak kis töredékét tudom felsorolni a művek hosszú sorának, amelyek stilárisan és kvalitásban olyan különbözők, de amelyek mindegyikében van valami közös vonás, a stíluson, a mesterségbeli tudáson, a kor lenyomatán túlmutató ösztönösség, naivitás, bensőségesség.

A gyűjtemény legizgalmasabb egysége a napjaink művészetéből válogató rész. Az elmúlt negyven-ötven év művészete, az egymást követő izmusok közös jellemzője témánk szempontjából a nagyfokú és többszörös reflexivitás. A művek nemcsak a történelemre, tudományra, hanem magára a művészetre is reflektálnak, megváltoztatva és kiszélesítve ezáltal a művészet hagyományos fogalmát. Ennek a művészetnek a kvalitása is tulajdonképpen filozófiai, művészetelméleti tartalmában rejlik. Nincs könnyű dolga tehát annak, aki ebben a művészetben a primer élményt, az érzéki közvetlenséget keresi, és még az a vád is érheti, hogy olyasmit keres, ami törvényszerűen hiányzik belőle. Vörösváry az ismert és ismeretlen művészek munkái között az alvajáró biztonságával talál rá a hozzá szóló művekre, és éppen azért olyan izgalmas a gyűjteménynek ez a része, mert a kortárs magyar művészetnek egy egészen sajátos, a kritikai és kiállításpolitikai képtől lényegesen eltérő nézetét adja.

Így talált rá mindenekelőtt Swierkiewicz Róbert művészetére – a művésszel egyébként baráti kapcsolatban is van –, és az első rátalálás óta folyamatosan gyűjti műveit. Swierkiewicz a maga műfajtalan, nem kép, nem szobor munkáival, talált és csinált tárgyaival, installációival formailag megfelel a mai művészet követelményeinek, de Vörösváryt nem ez, hanem az a primer, elemi erő ragadta meg, amelynek lenyomata hol mint visszafogott, feszültséget létrehozó, hol mint romboló elem, minden Swierkiewicz-művön rajta van. Művésziga című műve egy festékkel vastagon átitatott, összefröcskölt, földig érő ruha – királyi palást vagy kényszerzubbony –, pontos önmeghatározása ennek a művészetnek.

Így talált rá Wahorn András munkáira, amelyeknek tárgya, tartalma, éltető eleme az erotika, a mindent átfogó erósz, amelyet a művész hol kendőzetlen nyíltsággal, hol okos humorral elevenít meg, hol pedig annak abszurd-szürreális aspektusát ragadja meg.

Ahogy Wahorn András, Fe Lugossy László is festő, szobrász, költő, zenész egy személyben; a hetvenes években együtt énekeltek-játszottak Bizottság nevű zenekarukban. Talált képeket és tárgyakat is használó ragasztott, tépett, vázlatos munkáiban Fe Lugossy is kíméletlen őszinteséggel beszél az emberi vágyak, a világ abszurditásáról – ez a nyers és keserű őszinteség vonzotta a gyűjtőt ezekben a művekben.

A klasszikus szentendreiektől, Anna Margittól, Korniss Dezsőtől szintén van néhány munka a gyűjteményben. A szentendreiek gyűjtése önmagában még nem nagy felfedezés, hiszen az ő műveik majdnem minden magángyűjteményben megtalálhatók. De az a néhány festmény, Anna Margittól a Kalitkás, az Eldobott bábu, az Allegória, az Elégia, vagy Korniss Dezsőtől néhány, a negyvenes évekből származó festmény és az egyik kalligrafikus kép, szintén szervesen illeszkednek a gyűjteménybe.

Vörösvárynak a művek iránti szubjektív vonzalmát és azon túl sajátos viszonyát divatokhoz, stílusokhoz jól példázza az is, ahogy és amikor Hortobágyi Endre festészetét felfedezte magának. Hortobágyi Endre a hatvanas évek magyarországi absztrakt expresszionista festészetének volt úttörője és kiemelkedő képviselője. Ez az irányzat a maga spontaneitásával, az intellektust szándékosan kikapcsoló, közvetlen festői gesztusaival éppen ahhoz az ideához közelített, amelyet Vörösváry is minden műben keresett, így az irányzat hazai képviselőinek életműve – gondolnánk – gazdag válogatási lehetőséget kínált a gyűjtő számára. Hogy ebből a gazdagságból ő miért éppen Hortobágyi Endre műveit választotta, és miért éppen a nyolcvanas évek végén, tehát amikor az irányzat már elvesztette aktualitását, erre a kérdésre az eddigiek ismeretében talán nem is olyan nehéz felelnünk. Hortobágyi nagyméretű, sodró lendületű gesztusokkal átszőtt, elementáris erejű festményeiben a gyűjtő nem az irányzat tipikus megtestesülését látta, hanem egy belülről vezérelt, spontán, ösztönös festészetet. Hortobágyi Endre, aki már maga is majdnem abbahagyta a festést, ennek az újrafelfedezésnek a hatására kezdett ismét nagy kedvvel dolgozni.

Azután itt vannak a fiatalok, akiket Vörösváry felfedezett magának; Roskó Gábor például, akinek bonyolult jelentéstartalmú, mélypszichológiai vagy kultúrtörténeti szimbólumokkal teli képeit semmiképp sem lehet primer élménykifejezésnek nevezni, de nála a forma az, amiben nagyon sok közvetlenség, őszinteség van. Igazi festő ő, aki Gulácsyra emlékeztető, ihletett, tradicionális festészetet csinál. Méhes Lóránt és Vető János néhány képe még abból az időből, amikor Zuzu–Vetőnek hívták őket, Böröcz András rajzai, Szirtes János egy nagyméretű munkája, a Gyomorrontás, El Kazovszkij és Kelemen Károly egy-egy korai munkája, Kungl György egy különös szobra – a felsorolás is érzékelteti, hogy milyen képet mutat napjaink művészete ebben a gyűjteményben. Csupa olyan mű, amely a primer, érzéki világ és a reflexió közötti keskeny sávon egyensúlyoz.

O. Papp Gábor ugyancsak Vörösváry felfedezettje. Ösztönös tehetség ő, akit nem köt semmiféle művészeti konvenció; tragikus élményeit festi, és ösztönösen rátalált egyfajta nagyon erőteljes expresszív kifejezésmódra.

Az eddig bemutatott ismert és kevésbé ismert művészek munkáival együtt kellene bemutatni az ismeretlen művészektől, tanulatlan festőktől származó műveket is, hiszen ezek a gyűjtemény szerves részei. Hogy mégis külön kell róluk szólni, azt az indokolja, hogy egy félreértést kell eloszlatni velük kapcsolatban. A Meglökött csendélet és a Rosa, rosa, neurosa kiállítások katalógus-előszavaiban és később a kritikákban is többször szerepelt a giccs fogalma ezeknek a munkáknak a meghatározására. Ez a fogalom megnyugtató magyarázat volt azok számára, akik nem értették, hogyan kerülnek ezek a munkák a gyűjteménybe. Megnyugtató, mert a giccs egyre pozitívabb jelentést kap a modern esztétikában és a művészetben. Művészek és esztéták az uralkodó, divatos áramlatokkal szembeni csömörüket kompenzálják a giccsben való, némileg perverz, mazochista gyönyörködésükkel. A fogalom eme pozitív tartalma ellenére úgy tűnik, hogy a gyűjtemény eme tárgyai nem giccsek, és a gyűjtő sem annak tekinti őket, hanem ugyanazzal a szemmel nézi, mint az úgynevezett magas művészet termékeit, és ugyanazt az ideát keresi bennük. Itt sincs könnyebb dolga, mint az előzőknél, hiszen a dilettáns, a tanulatlan mester éppen hogy nem őszinte akar lenni, hanem mintákat követ, és megfelelési kényszer motiválja. Vörösváry azonban nem azokhoz vonzódik, akiknek sikerült elsajátítani valamely ábrázolási manírt, a giccstárgyak és művek végtelen tengeréből csak azt a néhányat választja ki, amelyekben, túl az ábrázolási sémákon és azok ellenére és sokszor a készítő tudatos szándékával szemben, naivitás, őszinteség nyilvánul meg, vagy olyan formai különösség, amely a mai szemlélő szemében modern formai leleménynek tűnik. S ezek tipikusan nem giccskarakterek. A gyűjtemény ilyen szempontból kiemelkedő darabjai már megjelentek az említett kiállításokon: egy ismeretlen művész nagyméretű olajképe, amelyen szárnyas meztelen nő és szatírszerű szörny drámai találkozását látjuk; egy másik ismeretlen festő olajképe, amelyen egy férfi gyönyörű, alvó nőt figyel, de a képen a férfi gondolatai is meg vannak festve; vagy egy másik kép, amelyen egy férfiszobrot imádó lányalakot látunk meglepően kiérlelt előadásmódban: valamennyi megindítóan őszinte mélypszichológiai vallomás. Más szempontból, de ugyanilyen megkapó az a múlt századi páros portré, amelynek előadásmódja a festő minden ábrázolásbeli ügyetlensége ellenére a tárgy iránti mélységes szeretetről, odaadásról tanúskodik. Egy télesti, havas táj, szintén ismeretlen festő munkája, mindnyájunk legbelsőbb vágyát festi meg egy elveszett vagy sosem volt békés idill iránt.

Ugyanez a helyzet a gyűjteményben található sok-sok tárggyal: gyertyatartók, dobozok, népművészeti tárgyak, kisbútorok, porcelánok, üvegek, legyezők, ékszerek, tollak, reklámcédulák, képeslapok vagy az olyan ritkaságok, mint az úti tintatartó, a pagoda formájú fogkefetartó, a lépésszámláló óraszerkezet, a különös formájú alumínium paradicsompasszírozó vagy az a porcelán Mária-szoborsorozat, amely épp azáltal vált ritkasággá, hogy huszonnégy egyforma, de különböző nagyságú van belőle a gyűjteményben. Bármilyen heterogénnek tűnik is, ez a tárgyhalmaz gondos válogatás eredménye, minden tárgy önértékén van jelen a gyűjteményben. Egyrészt valamennyien funkciójuktól függetlenül szépek, míves kidolgozásúak, másrészt funkciójukat régen elvesztve formailag bizarrak, némelyik olyan, mint egy modern szobor. De a szép formán túl azért kerültek a gyűjteménybe, mert valamilyen módon ugyanazt az ideát hordozzák, mint a gyűjtemény „művészeti” darabjai: a mai funkcionális világban egy ráérős, olykor fényűző életforma hangulatát fejezik ki, egy olyan életformáét, amelyben az ember még bensőséges kapcsolatban volt a tárgyakkal és anyagokkal, és olykor öncélúan szép formát adott az egyébként fölösleges tárgynak.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Vörösváry nem a forma szerint választ, mégis van a gyűjteményben egy sajátos tárgycsoport, amely formailag is különbözik a többitől, az assemblage művek: kis szekrényben vagy dobozban, talált vagy csinált tárgyakból felépített kompozíciók. Zoltán Sándortól a Hordozható világvége, Swierkiewicz Róberttól az Ami személyes és ami szent, Prutkay Pétertől, Újházi Pétertől több ilyen kompozíció. Ezek a tárgyak egyben a gyűjtemény paradigmái: különböző tárgyakból összeállított egységes világok.

A madártojástól a Hordozható világvégé-ig – a kör bezárul, a tárgyak a gyűjteményben, egymás mellé kerülve nemcsak önmagukat képviselik, hanem egymással is kommunikálnak, egymás jelentését értelmezik, kiegészítik, megváltoztatják. A tárgyaknak ezt a gyűjteményen belüli kommunikációját, annak különböző lehetőségeit is mutatták a már többször említett gyűjteménykiállítások.

Vörösváry egy új műfajt is kialakított, amely szintén hozzájárul a gyűjtemény eme belső kommunikációjához: ez a paszpartu (és keret) mint művészet, amelyet Frank János az egyik katalógus-előszóban Passe-p Artnak nevezett el, jelezvén, hogy itt nem a szokásos egyenruha-paszparturól van szó. A gyűjtő személyes, szeretetteljes kapcsolata, bensőséges párbeszéde a művekkel hozza magával, hogy mindegyik műnek méltó keretet akar adni, olyat, amely hangsúlyozza a mű belső világát, karakterét. De hogy mi ez a karakter, arra nincs objektív mérce, ezért a paszpartu és a keret maga is jelentésmódosító szerepet kap, azaz része a munkák közötti körkörös kommunikációnak. Így bizonyos jelentéseket fölerősít, másokat elfed, ikonná léptet elő egy század eleji ex librist, oltárrá egy kis szekrénykét, hangsúlyozza Gross-Bettelheim Jolán egyes rajzainak szatirikus vagy éppen nőies jellegét, hogy csak néhány, a kiállításokon is látott példát mondjak. És így, ebben a körkörös kommunikációban együtt alkotják azt a személyes univerzumot, amelyet Vörösváry-gyűjteménynek nevezünk.

Amely azonban több mint személyes. Mert ez a gyűjtemény megkérdőjelezi a gyűjtésről, a műgyűjteményekről alkotott és a művészeti élet által is hitelesített képünket. Ez a gyűjtemény a XVI. századi, múzeum előtti gyűjteményekre, a királyi, főúri, polgári Kunstkammerekre, Wunderkammerekre emlékeztet, azokra, amelyekben együtt voltak nemcsak a művészeti, iparművészeti tárgyak és egyéb ember alkotta ritkaságok, hanem a tudomány műszerei, sőt természeti tárgyak is, ásványok, növények, kitömött állatok. A naturális és az artificium együtt alkotta a múzeumot, az akkori ember univerzumának bemutatóhelyét.

Mint minden olyan téma, amely valamely régen volt, de ma már elveszett teljességről tanúskodik, a múzeum előtti múzeum témája is aktuálissá vált napjainkban; az utóbbi években több nagy nemzetközi kiállítás tárgya volt.

Az 1986-os Velencei Biennále és az 1987-es bécsi nagy manierista kiállítás egy részlegét teljesen ennek a témának szentelte, a Prag um 1600 című kiállítás pedig teljes egészében ezzel foglalkozott: II. Rudolf gyűjteményeit, műgyűjtői tevékenységét rekonstruálta. Vörösváry gyűjteménye tehát ilyen szempontból is a személyesnél tágabb dimenziót kap, amennyiben a téma aktualitásától függetlenül, de annak szellemében építi személyes univerzumát.

A gyűjtemény további léte és nyilvánossá tétele érdekében Vörösváry 1990-ben a gyűjteményt alapítvánnyá nyilvánította Első magyar látványtár néven, a Veszprém megyei Diszel község székhellyel. Ezzel a gyűjtemény történetének új szakasza kezdődik.

 

Simon Zsuzsanna