Ross Károly

KOCH TALÁLKOZÁSA FELESÉGÉVEL

 

Koch már éppen nekiindult, hogy azzal a meglepően néma turistacsoporttal, mely a Pannónia Szállóból nyomult ki, átkeljen a zebrán, mikor a túloldalon hirtelen megpillantotta a feleségét. Tett még néhány lépést, mert azt hitte, talán téved. Az a nő ott csak hasonlít Bertára, de semmiképpen sem ő az. Hisz Berta ilyenkor, szerda délelőtt – de minden más délelőttön is – a helyi kórház laborjában vizsgálgatja a vér- és vizeletsűrítményeket, s egész nap ki sem dugja onnan az orrát. De aztán felismerte, végérvényesen és magabiztosan; maradt még annyi ideje, hogy visszarohanjon s beálljon egy hirdetőtábla mögé. Olyan izgatott lett, hogy ezen pár másodperc alatt csaknem teljesen átnedvesedett rajta a ruha.

Időt akart nyerni, ezért szaladt vissza. Pontosan nem tudja ugyan, mihez, de ez a váratlan helyzet teljesen felkavarta. Jó öt éve már, hogy szeptembertől júniusig naponta megteszi ezt az utat, de még egyszer sem botlott a feleségébe. Az is felmerült benne, hátha ő nem ott jár, ahol kellene. De hát ez teljesen kizárt: szerda délelőtt volt, háromnegyed tíz, s ő most épp úton volt egyik középiskolából a másikba. Óraadóként dolgozott a város szinte valamennyi középiskolájában, s amikor végzett az egyikben, rohant a másikba. Tekervényes útjai során gyakran gondolt ifjúkori kószálásaira, s néha már-már engedett a kísértésnek, de a kötelességtudat mindig felülkerekedett benne. Ahhoz még nem volt elég tapasztalt, hogy tudná: annyira azért nem várják sehol.

Szerencséje volt. A táblának ezen az oldalán is voltak hirdetések, így viszonylag észrevétlen húzódhatott meg mögötte. Elszámolt tízig, majd kikukucskált. Berta ugyanott állt, moccanatlan, mint valami falra akasztott élő reklám. Ezen elcsodálkozott. Berta, az örökmozgó Berta képes ilyesmire. A tétlen semmittevésre. Szerda délelőtt, háromnegyed tízkor, a Várkerület s a Cézár köz sarkán.

Említette-e vajon valaha is neki, mikor merre van éppen útja? Minden bizonnyal, bár feleslegesen: úgysem mehetne másfele. És az órarendjét ismeri-e? Naná, hogy ismeri. Egészen biztos lehet benne, hogy tud minden lépéséről. Persze, ő is tud az övéről. Betaníttatta vele. Hogy adott esetben hol keresse. Ha éppen szüksége lenne rá. A telefonszámok és a negyedórák úgy kattogtak Koch fejében, mint valami programozottan működő számlázókészülék. Nem keverhette össze őket, mert viszonylagos késő esti nyugalmával fizetett volna értük. Ezért loholt nappal, mint egy vizsla, nem törődve a lesajnáló pillantásokkal, melyekkel harmincéves korára, úgy érezte, egyszerűen leírták, mint egy nullát. Ezért állt ellen fel-felbuggyanó ifjúkori énjének is, ami, jól tudta, olykor-olykor rebellis tettekre ragadtatta volna.

Órájára pillantva látta, hogy még nyolc perce van ahhoz, hogy becsengetéskor a helyén legyen. Ott, ahonnét, dacára a körülményeknek, még sohasem maradt távol, és sosem késett el. De máshonnan sem. Főként azért, mert világéletében utált magyarázkodni. Teljesen felesleges dolognak tartotta, hogy az ember olyasmire vesztegessen szót, amire nem kellene. Izgatott lett hát, mert Berta továbbra sem mozdult a helyéről, csak a feje járt ide-oda, meg a keze, ahogy kivette, majd ismét bedugta a cigarettát a szájába. Megkerülhetné a fél várost, de akkor a következő órájáról is lekésne. Tehetetlensége, mely egy nevetséges helyzetből fakadt, a szükségesnél jobban bosszantotta.

Ismét kilesett. Berta egészen a fal mellett állt e pillanatban, de egy megnyúlt kis dakszli miatt, aki a lába és a fal között szeretett volna átfurakodni, kijjebb kellett lépnie, nehogy a pórázba keveredjék. Aztán visszasimult a falhoz.

Arra kapta fel a fejét, hogy a várostorony órája elüti a tízet. Biztonságképpen a karórájára nézett, de semmi kétség: tíz óra volt. Mennie kellett volna, de nem bírt. Nem mozdult a lába. A felesége ott áll az utca túloldalán, s ő nem bír odamenni hozzá. Miért?

Csaknem pánikba esett. Mi történik, ha az igazgató be talál menni az órájára? Vagy szakfelügyelőt kap? Vagy a gyerekek nem bírnak magukkal, s kitódulnak a folyosóra? Olyan rosszul kezdte érezni magát, mint tán életében sosem.

Egy kéz érintette meg a vállát.

– Mi a fenét csinálsz te itt? Órád lenne, nem?

Schneider volt az, matematika szakos kollégája, szintén óraadó. Koch baráti köréhez szinte csupa félegzisztenciájú alak tartozott.

– Igen. Csak éppen…

– Szóval lógsz.

– Lógok.

– Nem rossz. Bedobunk egy fröccsöt? Van még húsz percem.

– Kösz, most ne. Inkább…

– Mit inkább?

– Nézz csak át a túloldalra. Kit látsz?

– Tökidegen embereket.

– Nyisd ki jobban a szemed.

– Te jó ég! A feleséged.

– Úgy van.

– És? Most mi van? Bujkálsz?

– Úgy is lehetne mondani. Egyszerűen nem akarok odamenni hozzá.

– Összevesztetek?

– Fenét.

– Randid van?

– Nincs. Órám lenne, de… nem jutottam el az iskoláig.

– Mert elállja az utadat.

– Pontosan.

Schneider olyan mindent értő mozdulatot tett.

– Ti tudjátok. Én mindenesetre megyek. Majd úgy teszek, mint aki nem veszi észre, jó?

– Éppen kérni akartalak rá.

Schneider a következő zöldnél nekiindult, és elhaladt Berta előtt. Ha az észrevette is, nem volt különösebb jelentősége a dolognak. Bizonyára nem őrá várt, s neki sem volt semmi oka, hogy elrejtőzzék előle.

Valamivel később megbánta, hogy nem kérte meg Schneidert, hogy ne szóljon az esetről senkinek. Ha meg megkérte volna, tudja jól, akkor az bosszantaná. Félt a felelősségre vonástól. Mindig is félt. Normális embernek akart látszani, aki körül nem fodrozódik a víztükör, mit is mondjon. Akiről vagy jót, vagy semmit. Aki még a mondókáját is így kellett volna hogy kezdje: – Nézd, kérlek szépen, Schneider…

Ez az elv vezérelhette akkor is – furcsa, hogy épp ez jut eszébe –, amikor tavaly egy kétnapos velencei útra indultak, s mivel utolsónak szálltak fel a buszra, nem volt már két egymás melletti hely. Berta végigjárta a buszt, de senki sem volt hajlandó cserélni velük. így aztán egymástól kábé ötülésnyire tették meg a végeérhetetlen éjszakai utat, s még aludni sem tudtak, mert nem volt kinek dőlni. Kocht, érdekes módon, nem túlzottan idegesítette a dolog. Szinte teljesen mindegy volt neki, hogy Berta nyomja-e az oldalát vagy az a kicsi arcú, jelentéktelen homlokú emberke, aki mellé került. Gondolatai akkor is ugyanott jártak volna: valahol a hétköznapok nyomasztó szorítása s a között a lehetetlen út között, amire most vállalkoztak. Másfél napig buszozni, hogy fél nap alatt megnézzék Velencét! Ezt a marhaságot! Miért is adta be a derekát. Jó, esetleg vásárolnak is valamit, és talán megéri. De ilyen áron! Berta viszont, hazaérkezvén, felelősségre vonta, hogy ő miért nem dobta be magát az ülésért folytatott harcba. Elvégre kettejük közt ő a férfi, s az ilyesmi – a megalázás vagy megaláztatás, tette hozzá magában mindjárt Koch – a férfiak dolga. Nem emlékszik, mivel zárták le a vitát, de abban egészen biztos, hogy nem az ő győzelmét hozta. A győzelmeire emlékezni szokott. Egy kezén megszámlálhatná őket.

Az órájának már lőttek. S a becsületének is. Amire oly kínosan vigyázott az évek során. Hogy szó ne érje a ház elejét. Kilesett megint. A zöldre gyülekezőktől most nem látta, de biztos volt benne, hogy ott van. Aztán a nekilódult, szétvált fejek között meg is pillantotta: egy bőrdzsekis, őszes hajú férfival beszélgetett, akinek az arcát eltakarta egy villanyoszlop. Nem ismerte a férfit, sohasem is látta, ebben egészen biztos volt. Hisz néhány tucat embernél Berta sem ismerhetett többet. Ő azt tudná. A férfi előhúzott valamit a belső zsebéből – talán egy noteszt –, s írt bele valamit. Aztán kitépte a lapot, s átnyújtotta Bertának. Berta mintha mosolygott volna, egészen halványan, aztán kivette a férfi kezéből a tollat, s ő is írt valamit a papírra. Aztán visszaadta. A férfi gondosan a noteszába illesztette a lapot, s zsebre tette az egészet. Még beszéltek pár szót, aztán a férfi megérintette Berta karját, nem erőszakosan, inkább gyengéden, ahogy jó ismerősét szokás, azzal biccentett és elment. Berta nyomban sarkon fordult, s a másik irányba nézett. De nem mozdult a helyéről egy tapodtat sem. Koch megremegett a tábla mögött.

Ki lehetett ez a bőrdzsekis? Turista, aki a Tűztoronyhoz igyekszik? Nem valószínű – mozdulatai nem olyanok voltak. Berta ismerőse, akiről nem tud? Ennek is csekély esélye van. Vadidegen? Meglehet. De mi volt az a cédula? Amire az ember ilyenkor gondolhatna, Koch arra gondolni sem akart. Illetve, teljesen kizárta a lehetőséget. Mert igaz, hogy Berta voltaképpen egészen vonzó nő, de azt azért mégsem hiszi, hogy képes lenne ilyesmire, főleg itt, az utcán, nem, ezt nem nagyon hiszi. Berta ennél százszorta intelligensebb. És okosabb is. Amúgy is okos. Talán csak olvasottságban veheti fel vele a versenyt, de az esze nem vág úgy, ezt el kell ismernie. Nem valószínű hát, hogy azért ácsorog itt a sarkon.

A toronyóra elütötte a negyedet. Koch a lámpát figyelte, s ha most váltana zöldre, talán elslisszolhatna Berta háta mögött, aki közben egy kirakat felé fordulva állt. Elég nagy tömeg gyűlt össze ahhoz, hogy reménye valóra is váljon. Sárgánál előbújt, zöldnél meggörnyedve az emberek nyomába eredt. Ám ekkor Berta megfordult, s egyenest az áthaladókat nézte, mintha csak közülük várna valakire. Koch még jobban kétrét hajolva kotort vissza a helyére. A rábámuló tekintetekkel ekkor már egyáltalán nem törődött.

Csapzottan, lucsokban fürdő herével kikukucskált a tábla mögül. Nem érdekelte már semmi, csak Bertát látta ott a túloldalon: védtelen, magányos madár, riadtan az ide-oda hömpölygő tömegben. Talán mégis lehet, hogy őrá vár? Hogy neki szeretne elmondani valamit, amit reggel nem tudott? Történt volna valami? Sohasem szokott. Berta előre bekalkulál mindent, vele nem eshetnek meg csak úgy a dolgok. S ha igen, akkor is remekül tudja fedezni őket. Ami nem igazán lényeges, arra nem veszteget túl sok időt.

Ahogy, például, az őt ért kudarcokra sem. Se úgy, hogy vigasztalni próbálta volna, se úgy, hogy tanácsaival lássa el – bár ez utóbbiért inkább hálával tartozott. Egész pontosan emlékszik is egy esetre a sok közül. Talán három éve sincs, hogy történt. Valami elképesztően ostoba ötlettől vezérelve megpályázott egy állást a művosztályon. Kulturális segédmunkatárs, ez lett volna a titulusa. Akkor sem volt fix állása, s később azzal nyugtatta magát, hogy végső elkeseredésében cselekedett. Na jó. Az állást, persze, nem ő kapta meg, ahogy erre alkalmasint számított is. A levelet, melyben elutasították a kérelmét, nem mutatta meg Bertának. Arra gondolt, később is ráér közölni vele a hírt.

Titokban meg azt remélte, hátha elfelejtődik az egész. De aztán a pályázat eredménye megjelent a helyi sajtóban, s ez már nem kerülhette el Berta figyelmét. Ám ő hallgatott róla. Nem tapintatból, ebben egészen biztos volt. Hanem, mert így az egész már egyszerűen nem volt érdekes. Lépjünk túl rajta. Felejtsük el. Van, akinek elsőre sikerül, van, akinek több próbálkozásra van szüksége. Majd legközelebb.

S mindezt pár jeltelen gesztikulációval.

De ide sorolhatná azt is, amikor egy alkalommal a belvárosban sétáltak a gyerekekkel, s nagyobbik lányuk szinte valamennyi látnivalóra rákérdezett. Noha kérdéseit kettejükhöz intézte, leginkább Berta válaszolt rájuk. Aztán később már csak őt kérdezte, s Koch érezte, mekkorát zuhan most a gyerek szemében. Pedig néhányra talán ő is tudta volna a választ, még ha nem is olyan kimerítőt vagy plasztikusan gyereknyelven fogalmazottat, mint Berta. Tudta, el kellene magyaráznia, hogy ő nem itt született, hogy csak pár éve él itt, s hogy ezer fontosabb teendője is akadt, mint hogy a várossal ismerkedjen. De egész idő alatt arra várt, hogy Berta majd megteszi helyette. Ám Berta hallgatott, nem sietett a segítségére. Nem érezte, hogy mondania kellene valamit a védelmében. Sőt, győzelmi lakomáját ülte.

Visszajött a bőrdzsekis. Most oldalt állt neki, jól láthatta profilból. Durva volt az arca, vonalkázott, mint valami filmbeli gengszteré. Heves gesztikulációkkal magyarázni kezdett valamit, majd előkapta a noteszát, s meglobogtatta a cetlit Berta orra előtt. Koch megmerevedett. Ez mindjárt megüti. Mi lenne ez esetben az ő teendője? Természetesen odarohanna, s agyba-főbe verné a pasast. Kilökné egy száguldó autó alá. Beverné a fejét a láncot tartó acéloszlopba. Megroppantaná a nyakát. Tökön rúgná, hogy szikrát vetne a heréje.

És ekkor a bőrdzsekis pofon vágta Bertát. Nem nagyon, nem ököllel, de kemény, határozott ütéssel, úgy, hogy Berta felsőteste oldalt dőlt, majd visszapattant. Koch érezte, hogy folyni kezd az orra, s borsódzani a fejbőre. Látta, amint a járókelők kikerülik őket, lemaradnak tőlük vagy visszafordulnak, a tér megnőtt körülöttük. Rendőrnek híre-hamva.

A férfi belekarolt, s ráncigálni kezdte Bertát. Berta ellenkezett, mire kapott még egyet. Kochnak az jutott az eszébe, hogy ez a pasas nem először pofoz nőt: olyan szakszerűen, olyan észrevétlen lendült a keze, hogy védekezni sem lehetett ellene. Szemmel láthatóan tisztában volt a közvélemény reakciójával, mert magabiztosan, senkitől sem zavartatva ráncigálta Bertát. Koch nekidőlt a táblának. Olyan zsibbadás kúszott végig kezén-lábán, hogy ha akart volna, sem tudott volna mozdulni. Épp elég volt megtartania magát. Közben szünet nélkül zuhogtak Bertára a pofonok. Léptek kettőt, s elcsattant egy. Megint két lépés, megint egy pofon. Ekkorra már Berta is elveszítette acélos magabiztosságát, s egyre esdeklőbben tekingetett körbe. De segítség sehonnan sem érkezett.

Koch ott görnyedt a tábla mögött, s nézte, mint verik a feleségét. Remélte, hogy nem jön arra ismerős. Remélte, hogy kicsengetés előtt elhúzhatja a csíkot, nehogy kollégába ütközzön. S remélte, hogy hamarább ér haza, mint Berta, s az ajtóban meg tudja kérdezni majd tőle, hogy: – Hol jártál ma, drágám?