HOLMI

Mint ahogy kéz mered a halál s a hajótörés pillanatában,

mint a lenyugvó nap sugara, úgy tör föl mindenünnen te-
kinteted.

Elmúlt az idő, tán elmúlt az idő, hogy lássam magam,

De a hulló levél s a keringő kerék majd azt mondják ne-
ked, hogy a földön nincs semmi örök,

Csak a szerelem,

S erről meg akarok győződni.

Vöröses-színekre festett mentőhajók,

Menekülő viharok,

Egy ódivatú keringő, melyet elvisz az idő és a szél az ég
hosszú terein át.

Tájak.

Én nem akarok mást, mint az ölelést, melyre áhítozom,

S haljon meg a kakas éneke.

Mint egy kéz a halál pillanatában görcsbe rándul, ösz-
szeszorul a szívem.

Nem sírtam, amióta ismerlek.

Jobban szeretem szerelmemet, hogysem sírjak.

Sírni fogsz síromon,

Vagy én a tiéden.

Nem lesz túl késő.

Hazudni fogok. Azt mondom, hogy a szeretőm voltál,

És tényleg, mindez annyira haszontalan,

Te meg én, nemsokára meghalunk.