Orbán Ottó

A NAGY ÁBRÁND

 

A véresszájú, lázas tekintetű, jakobinus kurva,

aki tegnap még kéjes mosollyal zúdította le a guillotine-t,
ma butikot nyit, pulóvert terít a pultra,

és malőrré kicsinyíti a kínt,

hogy megint oda egy évszázad reménye.

Száz év vagy százmillió, mit számít neki?
A valóságból az érdekli, hogy elég kemény-e,

ha nagysága előtt a lábát szétveti.

Bizonytalan korokban irizál így a verssor,

s még jó, ha csak kettős értelme van.
Valaha biztos volt, hogy a jégvilág zöld habot vetve elforr,

ma csak gomolyognak az évszakok formátlan, arctalan.

A történelem körbejár. Az őskeresztény

pártsejtekben modern mozgalmán gyúr magából a római polgár,
bár föld alá még katakombákba vonul. S bírhat-e újkori eszmény

rettentőbb rendőrhatósággal az Inkvizíciónál?

Szebb jövőnk persze fényesen forog csillaga tengelyén,

mindig lesz száj és szándék, hogy a refrént újra mondja –
ha nem az ész, az ösztönök, ha nem te, én

vagy a rögeszmék más bolondja.

Szabadság nemtője, szegény, öreg, szakadt csaj,

körülötted a csontok sivataga hallgat.
Feküdj le fehér lepedődre, s maszturbálás közben majd vigasztal,

hogy behúnyod a szemed, s… óohh… megint… fia… tal… vagy…