Marc-Hervé Martin

A HÁLYOGKOVÁCS

 

„Még nem gondolkozott azon, kedves uram, hogy fordítása sohasem lehet tökéletes?”

„Ide hallgasson: egy terhességnyi ideje Budán vagyok. Eljött az idő. Tán együgyű és jogtalan gondolat: néhány költő, akit én épp szeretek, s akik ismeretlenek, s akiket következésképpen még inkább szeretek, azaz: fordítani szeretnék. […] A nyelvezet köpönyege széjjelnyílott, és erős illata arcomba áradt, midőn simogattam a magyar szavakat. Sündisznók. Őszibarack. Titokzatosság. Világosság. Éjfélkor kopogtattam. Magyarok nyitottak ajtót. Dolgoztunk egész éjjel. Így hát elkészült s megszületett a franciából néha-néha csúnyán kipréselt mondat. […] A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger. Én pedig egy kagylóban fekvő pirinyó tengeri rák vagyok, apró tojás – hullámoktól lebegtetve, ringatva – mely gyermekes módon mohón arra vár, hogy rá folyjon ki a nyelvtengerivadék. Mégis a tengert szerelemmel szeretem. Benne akarok fürödni, lebegni, úszni, fordulatokat tenni ide-oda, azzal a kockázattal, hogy belepusztulok, és azzal az eshetőséggel, hogy új kinccsel vonulhatok vissza a szárazföldre. […] Azért tettem így, mert vágyakozom, mert még nem a veszélyekre, nem a nehézségekre gondolok. Tudva, hogy hónapok, évek múltán, midőn majd, majd jobban beszélek magyarul, úszni többé őszintén nem merek…”