PORMACSKÁK

 

 

Temesi Ferenc: A szív böjtje
Pannon, 1991. 290 oldal, 120 Ft

 

Honjaim, ettől a salátától padlót fogtam: ítészi közérzetem ilyesformán sóhajthatnám világgá – a szerző modorában.

Temesi Ferenc negyedik könyvének sejtelmesen taoista címe a befelé figyelésre, a figyelem összpontosítására utal: mottója szerint „ekkor a lélek üres lesz, és megragadja a valóságot […] ez az üresség a szív böjtje”. (A cím meglehetősen emlékeztet A szív segédigéi-re. Formás kis dolgozat készülhetne az Esterházy- és Temesi-művek párhuzamairól.)

A kötet műfajilag egy kissé esztrádos. Van benne novella, kiállításmegnyitó, keresztrejtvény (!), vitacikk, tárca és levélgyűjtemény. Első olvasásra nem is könnyű rájönni, hogy az írásokat mi fűzheti egybe, mi indokolja a műfajilag és tematikailag elegyes (de sajnos nem Mindenes) gyűjteményt.

A materiális ok az lehetett, hogy a könyv magvát képező tárcák még a levelekkel együtt sem tettek ki tizennégy ívet; másrészt e zsenge novellák Por-történeti előzményekként szolgálnak, s mivel megemlíttetnek néhány levélben is, a figyelmes szerkesztés melléjük helyezi; harmadsorban pedig a szerző különösképp kedveli a mozaikszerű poétikai megoldásokat.

A kötet legérdekesebb tömbje az a tárcasorozat, mely Szavak a szárítóból rovatcímmel az Élet és Irodalomban jelent meg. Izgalmassá keletkezésük időpontja – az 1989. augusztus és 1990. december közötti időszak – és az a személyesség teszi, amellyel a magánember s közíró a reményteli, mozgalmas időszakot megéli.

Hogy szerzőnk mit tart fontosnak, min dühöng vagy minek örül ekkoriban, az világnézetéből, személyiségéből fakad. Az egybegyűjtött darabok azonban másról is árulkodnak kiötlőjük véleményén kívül. Ezen tárcák némelyike olyan, mint legtöbb kortársunké: lapos. A Szótáríró irálya itt sokszor bosszantóan nyegle, pongyola, pacuha. Ami nem keverendő össze a könnyedséggel, mint ahogy az „olyan biztos, mint a tuti”-féle jópofáskodások sem minősülnek szellemes eleganciának. Van még mit tanulnunk Kosztolányitól…

A botránykővé lett ciklust nem Temesi Ferenc írta, ő csak címzettjük volt. Azokról a levelekről van szó, amiket pályatársaitól, jelenlegi és volt barátaitól kapott, s amelyek az És-beli közzétételük után olyan nagy port kavartak.„Megsértődnie annak kéne, aki kimaradt belőle” – szól a magyarázatként odabiggyesztett utószó. Hát nem így történt. Az egykori levelezőtársak tiltakoztak az ellen, hogy magánleveleik s -életük ekképp kerüljön a nyilvánosság elé.

A módszer ugyan erkölcsileg kifogásolható, viszont kiválóan alkalmas embertársaink összeugrasztására, lejáratására. Kiderül, hogy kinek mi a véleménye a másikról, ki iszik sokat, ki még többet, s ki szed rá még nyugtatót is. (Csalog Zsolt válaszul házi szemetét borította ki és vizsgálta meg szociológiai alapossággal, művét Temesinek ajánlva: Magyar Napló, 1991. június 14.)

Ugyanilyen kétes a válogatás tendenciája is: igaz, bekerült néhány, a címzettet bíráló dörgedelem is (finom megfigyelések találhatók bennük), de a levelek többsége a Por-hoz gratulál; a mű az idézetek szerint nagyszerű, leleményes, világirodalmi méretekben páratlan vállalkozás, szenzációs, mély, nagyívű és magyar, remekmű, zseniális. Szegény Ottlik levelei is itt díszelegnek, pedig ő nem is dicsőíti, csak udvariasan megköszöni a két küldeményt.

Félreértés ne essék: nem a Por-ral van baj. Írója bizonyította, hogy van mondanivalója a világról, s ezt kivételes nyelvi erővel képes megszólaltatni. Nincs hát szüksége arra a magánmitológiára s állandó önigazolásra, ami már a Por-történeti műhelynapló, a 3. könyv idején kezdett aggasztóvá válni.

Legkevésbé sem zavar, hogy Temesi, úgymond, mindig csak önmagáról ír. Jó néhány író akad, aki Temesi Ferenccel ellentétben sohasem élt meg vélt vagy valós poklokat, mégis ábrázolásukra törekszik. Nem is mindig sikerül nekik. Temesi viszont dús élményanyaga és képességei birtokában legtöbbször kapásból, könnyedén – kihagyja a ziccert. Arról, ami valóban fontos számára, ami igazán fáj, nem vagy csak sokadik nekifutásra képes beszélni.

Jó példa erre a címadó kisprózai alkotás, amelyben ember és kutya váltott monológjából derül ki kapcsolatuk története. (Az író, amint elképzeli, miképpen látja őt egy – taoista – kutya…) A történet hátterében pedig, mintegy mellékesen, tönkremegy egy házasság. Mindez nem intézhető el néhány „porlódi” hasonlattal, miszerint „a beton olyan, mint a feleség: nem változik, és marad”, vagy „a lánc olyan a kutyának, mint a feleség a férfinak”.

Hiába hirdeti az egyik ciklus: Megnyílok én, az ígért vallomásra, a harminchárom négyzetméteres lakótérbe (Szárító) passzírozott lélek s test sorsának feltárulkozására hiába várunk. Megdöbbentő, hogy a szerző miként megy el legfőbb témája, a saját élete mellett.

Most azonban új regényen dolgozik. Remélem, sikerül vele Hidat vernie a szakadék fölé. Mert mi tagadás, ez a könyv, hogy saját novellájával jellemezzem, olyan Történet, mely sehogy sem tetszett K.-nak.

 

Magyar Judit Katalin