Kapecz Zsuzsa

A MACSKA

 

Mindennap átmegyek a folyó alatt. A nyugodt napokon csak kétszer, de megesik néha, hogy négyszer-hatszor is utazom. Ahogy odalenn, már a kocsi fogságában, a szürkés, szűrt fényben egymásnak ütődő testeket, a mozgás hullámaira meg-megrezgő fejeket nézem – kissé bambán, kissé kívülállóan, mintha nem lennék ott igazán, ahol vagyok, mintha az én életem csak véletlenszerűen lenne hozzákapcsolva a többiekéhez, akár az egymáshoz erősített, egy ütemre döcögő vagonok, amelyek közül mindegy, hogy melyikben szorítok magamnak helyet, és amelyeknek oldalán a hidegen csillogó fémszámok soha nem követik egymást sorrendben –, ahogy az összezáródó ajtók alól felszivárog az égett gumibűz, ahogy a piszkot fellebbenti az örökös huzat, mindig a folyó sodrását képzelem magam elé, és a távoli, a gyerekkori emlékek közé szorult hajnali vagy alkonyi vizek érintését, ízét és szagát.

A képzelet kevés időt kérhet magának, mert a szerelvények csak egyetlen állomásnyit haladnak a mederben. Rendszerint egy megállóval odébb szállok ki; átlagos külsejű utas vagyok a többi utas között, olyan mindegy a korom, a nemem, a nevem itt a mélyben, amíg az egy irányba araszoló tömeggel a mozgólépcső lassan felemel az üregből. A városnegyed egyik legcsúnyább, rendezetlen tere fogad odafenn, egymásra torlódnak sínek, oszlopok, járművek, árusítópavilonok és egy erőszakos vonalú szökőkút-szobor a komor fémtestével. Télen füstbura borul a házakra, nyáron sűrű lökésekben érkeznek ide a közeli piac erjedt illatai.

Enyhe éjszakákon a szökőkút körül hajléktalanok alszanak, és néhány részeg ődöng a metróbejáratnál. Az aszfaltot ellepi a törött üveg, az eldobált ételmaradék, csikkek és újságpapírok hordaléka. Körös-körül a fű is kopott, gyűröttek és porosak a fák levelei, a zöld szín elveszett a tájból. A mindenhol hangsúlyos szürke lepedéket nem lehet megszokni, az emberek lassanként hozzálomposodnak. Egyetlen igazán tiszta ember van a városban, a bolond nő. Amikor ott ül a tér egyik padján, gondosan kimért távolságban mindenkitől, makulátlan fehér kabátjában és fehér kesztyűjében olyan, mint egy derűs sziget, amelynek tilos a földjére lépni. Nem beszél senkivel, ha szólnak hozzá, akkor sem válaszol, mintha a szavak is fertőznének. Műanyag zacskóban szivacsot és rongyot hord magával, megtisztogat minden tenyérnyi helyet, mielőtt hozzáér.

Ezen a napon ott a mélyben, a folyó és a föld gyűrűjében, a bezártság áporodottságába még egy erősebb szagot is kevert a belső érzékelés, az elmúlásét. Ősz volt, hamarosan Mindenszentek. Keringett a levegőben és a szívekben a porladás igézete. Testek torlódtak testekhez, szorosan, izzadtan, fojtott ingerültséggel, majdnem mozdulatlanul. Én sem moccantam, tűrtem a kényszerű közelséget vadidegenekkel, és nem próbáltam ide-oda furakodni, hogy esetleg leülhessek, mert máshol járt az eszem. Hordoztam magammal egy másik tér látványát, a Belvárosból, onnan, ahol sietősen lementem az állomáshoz, a síkos lépcsőkön. Szürkület volt már, sötétből, homályból és apró, lézengő fényekből állt össze a kép, mint valami eleven szőttes. Az öreg templom oldalában, a kopott kőfeszületnél hajladoztak az emberek, kezükben fehér krizantémok és gyertyák. A szobor arcát nem láthattam, teste és feje a súlyosodó sötétségbe veszett, de lábánál kis, sziporkázó csillagokként sokasodtak a frissen gyújtott gyertyák. Erősen fújt a szél, és a lángok olyan kiszolgáltatottan inogtak, mint valaha azoknak a lelkei, akikért most világítottak és emlékeket idéztek. Az én emlékeimben évezredekkel ezelőtt imádott istenek bukkantak fel, a képmásukat régi, bölcsességet hirdető könyvekben láttam, meséjük szerint csengettyűrázás és énekszó kíséretében égtek a viaszgyertyák és áldozati viaszbábuk az ősi oltárokon. A lelkek üdvözítői és vezérei, akik kiterjesztik fölénk a szárnyaikat, és a nagy kapun túl mindannyiunkat a fénybe vezetnek, többször megváltoztatták alakjukat, de a feléjük áradó bizalom, a gyertyák és az ajándékok időtlen idők óta ugyanazok.

Véletlenül tévedtem a templomtérre, csak álltam ott, tehetetlenül, és figyeltem ismeretlen emberek gyászát. Valamit már akkor sejteni kezdtem, pedig a káprázat, ami odakötött, csak egy elképzelt festménynek vagy fényképnek adott keretet, és nem érzéseknek. Amikor aztán átkeltem a folyó alatt, és újra felszínre jutottam a másik tér szorításában, megpillantottam a bolond nőt. Teljesen besötétedett már, az égből pilléző dara szálldogált alá, az aszfalton át is érezni lehetett, hogy a föld fagyott. A gyér fényű lámpák sugarában ült a nő, magányosan, fehér kabátjának a szárnya szinte világított, vadul lobogtatta a szél. A nő nem törődött a hideggel, ült nyugodtan, egyenes derékkal, érzéketlenül. Olyan volt, mint egy kisebb szobor a nagyobbik tövében, és amikor elhaladtam mellette, az arcán kicsit gonosz, kicsit sajnálkozó kifejezés villant fel, olyasféle, mintha tudná, hogy küldetése van, de a kisujját sem kell mozdítania ahhoz, hogy betöltse. Újra képek torlódtak elém emlékeimben, egy látnok festő figyelmeztetései, aki késes angyalokkal és elbukott szentekkel viaskodott a vásznain, mert többet tudott a világról, mintsem elhiggye, hogy az ártatlanság megőrizhető, és talán még jutalmazni is illenék.

Feszesen, majdnem büszkén ült a padon a nő, bár a kezében nem kés volt, hanem az elmosódott feliratú műanyag szatyor, és nem fehér felhőbe burkolózott, csak egy elnyűttre mosott kabátba, mégis ő volt számomra a halál csendben várakozó, indulattalan angyala. Akkor hasított belém a felismerés, hogy baj van, nagy baj van ezzel a várossal, amikor elhaladtam a pad mellett, és erre később is jól emlékeztem, hogy éppen akkor éreztem meg a fenyegetést, a nő egyszerre gyanakodó és védekező tekintetéből olvastam ki, és nem azután, hogy befordultam a sarkon, és a kocsmától néhány méternyire megláttam az imbolygó macskát.

Még a tér közepén megállítottak. Egy kötött sapkás kisfiú lépett hozzám, fáradt pillantással végigmért, és egy cédulát nyomott a kezembe. Házilag sokszorosított, girbegurba írású szöveg állt a papíron: „Mert ahányszor csak szólok, kiáltozom, így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem, mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem…” A lap aljára, ceruzával, gyerekes betűkkel odafirkálták: „És legyen az ember olyan, mint azok a városok, amelyeket elvesztett az Úr, és meg nem bánta.” Visszafordultam, és tétován tettem néhány lépést, hogy megkérdezzem a gyereket, melyik szektához tartozik. Nem láttam sehol. A lámpaoszlopnál lakodalmas zene üvöltött, tarka kendős asszonyok lehetetlen színű szegfűket árultak kosarukból, az újságos körül bőrkabátos fiúk ődöngtek, távolabb két részeg férfi ütött egy harmadikat. Éppen elértem a tér túlsó oldalára, amikor észrevettem az öreg prófétát, aki ugyanúgy a környékhez tartozott, mint a bolond nő. Ösztövér alakját sötét zakóba bújtatta, szakálla csaknem a hasáig ért, és egy hatalmas kartontáblát cipelt, úgy, mint a fizetett szendvicsemberek. Szerettem volna elolvasni, hogy ezúttal mi van a hátára erősített papíron, de az öreg a falhoz támaszkodott, és hol megvető, hol dühös pillantással nézte a rajta vihorászókat, amint elmentek mellette a járdán. Hirtelen felemelte és megrázta felém az öklét, a szakálla meglebbent, és neonos vibrálással megcsillant egy szó a kartonon: „Isten”. Egy darabig még nézelődtem, hátha az öreghez tartozik a kötött sapkás gyerek, de a fiú nyomtalanul eltűnt.

Az öreg próféta alakja lassacskán beleveszett a sötétségbe, ahogy távolodtam tőle. A tér egyik sarkánál itt is egy templom állt, komor, nehézkes, akárcsak a vallás, amelynek hívei építették. Tornya tetején a keresztet alig lehetett látni, nyomasztó köd takarta. Eszembe jutott az áhítat, a belvárosi szobor tövében pislákoló, aztán a széltől egyre vadabbul lobogó fények. Nem messze a gyász helyétől magasodott gömbölyű kupoláival egy másfajta templom, másfajta híveké, akiknek a hitét csillagok hirdették, de az engesztelés ünnepén ugyanolyan szomorúság ült a szemükben, mint azokéban, akik a kőszobor lábánál imádkoztak. Nem fénylett büszke kereszt a kupolák tetején, alattomos és fürge kezek rajzoltak hát kereszteket a templom falára, körös-körül, az éjszaka védőpajzsa alatt, de nem a szeretet, hanem a gyűlölet keresztjeit, kiforgatva és meggyalázva egy ősi szimbólumot, amely valamikor, az aranykorban az örökkévalóságot, a világ megállás nélkül forgó kerekét mutatta. Ez a jel ugyanannyira hasonlított az áhítatában, mint amennyire a kiszolgáltatottságában térdepelő emberhez, mintha egyazon kéz alkotta volna a fenséges és az acsarkodó kereszteket, egyazon kéz osztaná még mindig az áldást és az átkot.

Elhagytam a tér másik oldalát is, és befordultam a szűk, macskaköves utcába, ahol a kipufogógáz bűze és a kocsmaszag egyszerre csapott orrba. A söntés bejárata lefelé vezetett, csorba, sikamlós lépcsőfokokkal és olyan hangzavarral, amilyen egyenesen a pokolból származhatott. Odalenn a kivilágított barlangban, a sárgás lámpafényben nem akadt egyetlen szép arc, egyetlen karcsú, kívánatos test, egyetlen olyan mozdulat, amely emberi méltóságot sugárzott volna. A toprongyos alakok ide-oda imbolyogtak, gondolat és szándék nélkül. Úgy festettek valamennyien, mint torz viaszfigurák, akiket értelmeden áldozatként helyeztek az alkohol örök istenének oltárára. Lelkük meghanyatlott, napjaik elfogytak, szemük tompán nézett, olyan üresen, mint az életük.

Továbbmentem, lehajtott fejjel, a buszmegálló felé. Amikor felnéztem, észrevettem valami egészen különöset, ami első pillantásra nevetségesnek tűnhetett volna, mégis megdöbbentő volt inkább. Egy zsugorított páncélos lovag botorkált a fal mentén, egy sisakos kentaurnak látszó furcsa szörny, a lovag és a ló korcs ötvözete, olyan vízió a sötét utcán, amely feltételezte, hogy én is ittam. Az állat eltávolodott kissé a háztól, az úttest irányába fordult, és a neonfényben megcsillant a szűk fémhenger, amit a fejére erőszakoltak. Alumíniumból készített borkimérő edény volt, olyan leleményesen húzták rá a macska pofájára, hogy nem tudott megszabadulni tőle. Csodálatos ösztönnel oldalazott az autók között, vakon és süketen, és valahányszor lehajoltam, hogy segítsek rajta, elugrott. Hirtelen szaladni kezdett, a piac egyik belakatolt kapujánál átmászott a rácson, és lassan halkult a csörömpölése, ahogy eltűnt a sötét bódék között.

Álltam a kerítés túloldalán, és ahhoz fohászkodtam, akinek kezében van minden élő állatnak élete és minden egyes embernek a lelke. Aztán lassan visszaindultam. Zöldséghulladék és néhány tépett papírláda hevert az úttest szélén, megbotlottam, és a falhoz ütődtem. És világtalan sötétben tapogatózunk, és tántorgunk, mint a részeg? A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz.