Kántor Péter

HOLDFÉNY-MONOLÓG: AZ ÚJ CICÁRA

 

A régi cicát új cicakölyökkel
s a régi kutyát új kutyakölyökkel
pótolják, mint keddel a halott hétfőt.

Ölben dédelgetik az új cicát,
hogy fölös szeretetük meg ne savanyodjon,
s hogy szeresse őket cserébe, mint a régi.

De énnekem ők nem cserélhetőek:
se a cica, se a hétfő, se más;
számomra ők nem halnak meg soha.

Csak távolodnak, vagy távolba veszve
ülnek bennem: szívemben és fülemben,
mint zongorában a Holdfény-szonáta.

Elmúlt? Belőlem nem mossa ki semmilyen új eső
a régi hétfő záporillatát,
bárhogy is zuhog, sistereg, szakad.

Nevetséges, lehet, de nekem így esik jól,
akár egy régi kő a temetőben,
amire tollát hullathatja a madár.

Ott kint a Városligetben és mindenütt,
hol friss jeget hizlal a feledés,
óvatos-önfeledten hányan korcsolyáznak!

Megértem őket, síkos talajon
hogy az életet élve birtokolják,
mindig amíg lehet s ahogy lehet.

De énnekem utálatos a gyors gyász
s a könnyen pótlók könnyű vigasza;
ha nem leszek, pótolnak majd hamar.

Tudom, ha nem leszek, majd lesz nekik más,
ki befekszik az ágyukba helyettem,
szuszog, beszél, szenved, szeret helyettem.

Mért is ne volna így? Sőt, így helyes tán,
mért is várna az ember várhatatlant,
túl nehezet, túl sokat… értem én.

De hiába, nekem pótolhatatlan,
s nem szűnik drága lenni, ami drága volt.
Az új cicát pedig korai még szeretnem.

Én nem veszem ölembe, mert ölemben
még ott tüzel a réginek hiánya.
Tudom, ha nem leszek, majd lesz nekik más.