Imre Flóra

SZABADEGYETEM

 

Fogalmam sincs, hogy hogy kerültünk
arra az előadásra, csak azt
tudom, hogy nagyon barátságtalan
idő volt, úgy emlékszem, meg is áztunk,
a teremben meg – valami öreg
iskola osztályterme volt – padok
voltak, így tehát eleve adódott
a módszer, hogy kissé felmelegedjünk,
hát egymáshoz simulva üldögéltünk,
a jobb karoddal átöleltél,
a bal kezem a combodon.
Eddig még rendben is lett volna,
de az előadó olyan
mély átéléssel ecsetelte
az egyház történelmi szerepét
(hosszú lábain föl-alá
rohangálva, gesztikulálva,
egy-egy találónak érzett mondat után
lelkesen bólogatva önmagának),
hogy meglehetősen hamar eluntam,
és inkább játszadozni kezdtem
a hajtincsekkel a füled mögött,
s a dolog pikantériáját még növelte,
hogy te szokott szelíd, bár enyhén gunyoros
tekinteteddel látszólag nagyon
udvarias figyelemmel követted
az előadó bakugrásait,
de közben jobb kezed derekamon,
éreztem, hogy finoman reszketett,
úgyhogy mind fokozottabb izgalommal
szenteltem magamat a kutatásnak,
hogy arcod, nyakad, mellkasod
minden négyzetmilliméterét gondosan
feltérképezzem, előbb csak ujjheggyel,
de aztán már az ajkaimmal is –
Szerencsére az utolsó előtti
padban ültünk, és elég sokan voltak,
mindenesetre egy idő után
a hallgatóság figyelme megoszlott
a kétféle előadás között
(ekkor persze már neked se volt kedved
abbahagyni a játékot), mikor
szegény előadó egy különös
gyönyörűséggel kicirkalmazott
körmondat közben egyszer csak megállt
(fél karjával épp az égre mutatva),
és láthatólag nem hitt a szemének
(igaz, hogy ekkor már az inged
derékig nyitva volt, s nekem
is kilátszott a fél mellem), szegény
azt gondolhatta, hogy itt a kísértő,
ő meg valami korai
egyházatya, mindenesetre
ezután már meglehetősen
tömör volt, és alig két perc alatt
befejezte a hátralevő négyszáz
évnyi időszakot. Sose
hallgattam ennél érdekfeszítőbb
egyháztörténeti előadást.